A román kérdés és a magyar nemzetiségi politika/Második rész

MÁSODIK RÉSZ.

A magyar nemzetiségi politika.

I.

Nemzetiségi politikánk 1848-ig.^[1]

Hogy a magyar államnak mint ilyennek 1848 előtt nem volt és nem lehetett megfelelő nemzetiségi politikája, annak illusztrálására elégséges rámutatnom azon, a jelen munkálat rendén már felemlített tényre, hogy a pánszlávisztikus és dákoromán törekvéseknek legbuzgóbb titokzatos támogatója és szítója azon bécsi kormány volt, melynek kezében a dikaszteriális magyar kormányzóhatóságok: a kanczellária és a helytartótanács tehetetlen bábfigurák módjára szerepeltek.

Egy esetben azonban még sem kerülhette ki a ravasz bécsi kormány, hogy czélzataival ellentétes irányban is bele ne avatkozzék a forrongó nemzetiségi mozgalmakba. Értem azon esetet, midőn a megyék ismételt sürgetésére kényszerülve volt Rudics bácsi főispánt királyi biztosul küldeni ki Horvátországba a viszályok körülményeinek megvizsgálására. A kormány ezen közbeavatkozásának természetesen semmi jó eredménye nem lett reánk nézve. És pedig valószínűleg azért, mert az illirapostolok, ha nem is voltak e részben külön informálva, az addig történtek után meglehettek győződve róla, hogy a kormánynak az akczióval nincs más czélja: ut aliquid facere videtur.

Az országgyűlés mint már ezt is megjegyeztem, egyelőre kivált nem ismerte fel a szláv mozgalmak valódi karakterét és horderejét; vagy talán más irányú bokros elfoglaltatásai miatt nem juthatott ahhoz, hogy az ügygyel érdemlegesen foglalkozzék. Annyi bizonyos, hogy a kérdés 1848 előtt csak elvétve fordult meg az országos traktátusok szinpadán.

Annál buzgóbb figyelemmel kísérték a dolgot a sajtó és a varmegyék pártszínezetei különbség nélkül. Nemzeti életünknek ezen fontos tényezői minden tőlük kitelhetőt elkövettek, hogy leleplezzék és megbélyegezzék a titkos üzelmeket, s hogy a mozgalomban rejlő veszélyekre felhívják a nemzet figyelmét. Az elhangzott szép szónoklatok s a még szebben megírott hírlapi czikkelyek azonban nem voltak elégségesek arra, hogy megjobbítsák a már akkor több mint húsz éves mulasztás folytán lényegesen elromlott helyzetet; pedig az egyik megye egészen odáig ment, hogy nemzetiségi izgatás czimén Jozseffy superintendensnek perbefogatását is elrendelte.

Az 1848 előtti magyar közélet szereplő férfiai között a hazafias lelkületű gr. Zay Károly volt az első, ki egész horderejében felismerte a pánszláv mozgalmakban rejlő veszély miben állását és nagyságát. Gr. Zay részéről az állapotok felismeréséi rögtön követte a legfáradhatatlanabb tevékenység, mely valaha jó ügy mellett kifejtetett.

1840-ben az ágostai evangélikusok főfelügyelőjévé választatván meg, részint betiltotta részint szigorú ellenőrzés alá helyezte az ágostai egyházakban és iskolákban alakult pánszlávisztikus társulatokat, s hogy gyökerében orvosolhassa a már elharapózott bajt indítványozta, hogy az evangélikus ágostai és az evangélikus református hitfelekezetek egységes protestáns egyetemet állítsanak fel Budapesten.

Gr. Zaynak ezen indítványát Bernáth Zsigmond azzal egészítette ki, hogy a két felekezet egyetemes gyülései is egyesittessenek egy egységes konventté. Kossuth Lajos pedig javaslatba hozta, hogy egyszersmind egy közös egyházi hírlap kiadása is határoztassék el.

Az evangélikus reformátusok és az ágostaiaknak hazafias szellemű része Zay gróffal az élükön egész buzgalommal igyekeztek testté változtatni az üdvös igéket; sajnos azonban, hogy törekvésük a már akkor túlságosan megerősödött pánszlávok ellenállásán csakhamar hajótörést szenvedett.

Gr. Széchenyi István, ki »dus élte kincsét« egészen a magyarság megerősítésére költötte, 1842-iki akadémiai beszédében emlékezett meg először a nemzetiségi kérdésről. És ez a megemlékezés egy súlyos vád volt a magyar nemzeti nyelv ápolása mellett szorgoskodó akkori összes tényezők ellen.

A gr. Széchenyi hazafias lelkét egyszerre túlságos aggodalom szállta meg a rohamosan terjedő pán- szláv mozgalmak láttára. Ezen hangulatában élesen kikelt a magyar nyelv terjesztése mellett kifejtett túlbuzgalom (?) ellen, s a pánszlávizmus keletkezését és fejlődését az ezen túlbuzgóság által felkeltett visszahatás eredményének tulajdonította. Kifejezést adott egyszersmind azon meggyőződésének, hogy »az egyetlen mód, melyen nemzetiségünket biztosíthatjuk, hogy szellemi fensőségünk, irodalmunk és czivilizácziónk emelése által szerezzünk a magyarságnak olvasztó erőt«.

Deák Ferencz Zalavármegyének 1843. november 10-én tartott közgyűlésén azon kijelentést tette, miszerint részéről is óhajtja ugyan, hogy a magyar nyelv használata terjesztessék, de egyszersmind kivánatosnak találja, »hogy az csak privát kapaczitáczió, tanítás és intézetek útján hozassék virágzásba«.

Báró Wesselényi Miklós 1843-ban már világosan látta azon veszélyeket, melyeket reánk nézve a pánszlávizmus s az akkor még nyilvános kitörésre sem jutott, de általa a mint látszik, idejekorán felismert dákorománismus rejtenek magukban. Ennélfogva egy új Cassandra jós lelkével figyelmeztette »Szózatában* a Dinástiát, hogy adjon alkotmányt összes népeinek, s ez úton fűzze azokat erősebb kapcsokkal egymáshoz és magához; más szavakkal, hogy a birodalmat szervezze újra a szabadság és alkotmányosság elvei alapján — és pedig a szövetségi rendszer külső létformái szerint.

Wesselényi Széchenyivel ellentétben azt hitte, hogy a magyar nyelv terjesztése körül egy jottával sem történt több, mint a mennyinek történni kellett; mint mulasztást említi fel és rója meg azonban, hogy a magyar nyelvre vonatkozó törvényhozási intézkedésekkel (1836 : III., 1840 : Ví. és 1844 : II. t.-cz.) kapcsolatosan, a más fajbeliek és nyelvűek méltányos kielégítéséről is nem lett gondoskodva.

Hogy mit értett Wesselényi a más nyelvűek méltányos kielégítése alatt: arra nézve a »Szózat« nem ad bővebb felvilágosítást.

Az e részben mutatkozó hézagot azonban némileg pótolja a dicső emlékezetű hazafinak az országgyűlés felső házában 1848. évi augusztus hó 25-én tett indítványa, melyben oly törvényjavaslat előterjesztését kívánja a kormánytól, melynek alapján az erdélyi egyesült és nem egyesült görög vallásúak egyházi dolgai felett az illető egyházak, a minisztérium felügyelete alatt szabadon rendelkezhessenek és egyházi belügyeikről szóló jegyzőkönyveiket magyar és román nyelven szerkeszthessék; továbbá, hogy a román elemi iskolákban a román nyelv legyen a tanítás nyelve; hogy a román községekben a jegyzőkönyvek magyar és román nyelven vezettessenek; és végre hogy a román nyelvű kér-, köt- s más magán oklevelek mindenkitől elfogadtassanak, ha latin betűkkel vannak írva.

Kossuth Lajos már a »Pesti Hírlap« hasábjain egyik első rangú bajnoka volt a nemzeti nyelv ügyének, s egyszersmind a legsúlyosabb ostora az ország békéjét veszélyeztető pánszlávisztikus törekvéseknek.

Hogy gróf Zaynak a két protestáns felekezet szerves összeköttetésbe hozatalára vonatkozó indítványát melegen pártolta s azt a közös egyházi hírlap kiadására vonatkozó javaslattal meg is toldotta: már említettem.

Kossuthnak a nemzetiségi kérdésben elfoglalt álláspontját leginkább az 1848 márczius 28-iki országgyűlési beszéde illetőleg ennek azon passzusa tükrözi vissza, melyben kijelenti »hogy ő nem kételkedik, mi- kép a közös szabadság nemsokára ki fogja egyenlíteni a nemzetiségi különbségeket és ellenszenveket«.

A nemzet akkori vezérének ezen alapfelfogását mintegy kiegészíti az 1848 ápril 8-iki kerületi ülésben az új vidéki szerb küldöttségnek a karok és rendek megbízásából adott ama válasza, hogy a vallások teljes egyenlőségének kimondásával a szerbek e tárgyú óhaja is teljesittetett; továbbá, hogy az országgyűlési képviselet megállapításánál — nyelv- és valláskülönbségtől eltekintve — egyedül a polgárok száma vétetett alapul; végre hogy a hivatalok betöltésénél jövőben ugyancsak nyelvi és vallásbeli különbség nélkül, kizárólag a képesség és az érdem fog dönteni. Az utóbbi kijelentéshez hozzá teszi azonban, hogy »a kisebb hivataloknál (a beszédben közvetlenül ezelőtt a ministeri állásról volt sző) maga is szükségesnek ismeri a külön nemzet s vallásbeliek alkalmazását, miután az érdekek kiegyenlítése tekintetéből sok aprólékos viszony ismerete kívántatik meg a kormányban, hogy jól kormányozzon«.

A Kossuth véleményének általános részében osztozott jóformán az egész országgyűlés, mely — mint Horváth Mihály írja — »azt hitte, hogy elég lesz a népet a pozsonyi gyökeres átalakulásról felvilágosítani s az minden hajtogatás daczára is nyugodt maradand«.

Világos ezekből, hogy 1848 előtt, sőt még 1848-ban is azon feltevésben jutott kifejezésre a magyar nemzetiségi politika, hogy a jobbágyság, robot és tized eltörlésében és a szabad föld biztosításában, a jogi és politikai egyenlőség kimondásában, a vallási és közoktatási, valamint a sajtó s az egyesületi és gyülekezési szabadság közössé tételében — melyek kétségen kívül elegendő teret szolgáltattak a nemzetiségi egyediségek fentartására és tovább fejlesztésére — teljes és végleges megoldásra fog találni a nemzetiségi kérdés.

S ha meggondoljuk, hogy a magyar nemzet a kereszténységnek és a nyugoti czivilizácziónak tett ezer esztendős szolgálatai, nagy mérvű relatív számbeli többsége és tagadhatatlan kultúrai elsősége fejében alig tartott fen magának egyebet, mint azt az egyet, hogy az állam hivatalos nyelve a magyar legyen: ha mindezeket meggondoljuk, még csak túlzottan vérmesnek sem nevezhetjük a számítást.

És hogy az országgyűlésnek a nemzetiségekkel szemben követett ezen eljárása mennyire őszinte volt, mennyire kizárt minden utógondolatot, arra a legkétségtelenebb bizonyítékul szolgál azon tény, hogy az 1848 : XXVI. t.-czikkben már előre ki lett mondva még az is, hogy a megyék a közelebbi országgyűlésen népképviselet alapján lesznek újra szervezendők.

Az előrebocsátottakban körülírt általános felfogástól, mint már megérintettem, csak Széchenyi, Deák, Wesselényi és Kossuth tápláltak némi-némi részben eltérő véleményeket. A »legnagyobb magyar« lassúbb és inkább a kultúra hóditó hatásából mintegy önként fakadó processust szeretett volna inaugurálni a nemzeti nyelv terjesztésében. Igen közel állott ezen felfogáshoz a »legbölcsebb magyar« nézete és véleménye is. A »leglelkesebb magyar« és a »legmagyarabb magyar« a szabadság és egyenlőség elveire alapított alkotmányban még külön garancziákat is óhajtottak nyújtani a nemzetiségek védelmére, és pedig az első a vallásszabadság és a nemzetiségi nyelvek használata, és a második a hivatali állások betöltése körüli intézkedésekben.

Hogy mi lett ezen liberális és valóban testvéries magyar nemzetiségi politikának a sorsa: az 1848/49-iki események véres évkönyveiben s az erre következett elnyomatás viszontagságos történetében elég bőven meg vagyon írva.

II.

Nemzetiségi politikánk 1848-tól 1868-ig.

1848-tól 1861-ig be voltak zárva a nemzet előtt a politikai közélet csarnokai. Erről az időről tehát alig akad valami feljegyezni való tárgyunkra vonatkozólag.

1861-ben egészen új stádiumba lépett a magyar nemzetiségi politika kérdése.

Az 1848-tól 1861-ig lefolyt idő alatt elég bő és, tegyük hozzá, elég szomorú alkalma volt a magyar nemzetnek meggyőződni arról, hogy a nemzetiségek az 1848-iki vívmányokkal magukat kielégíthetőknek nem találják. Az 1861-iki törvényhozás tehát késznek nyilatkozott más irányban is garancziákat szolgáltatni a nemzetiségek egyediségének és fejlődésének biztosítására.

Annak e részbeni álláspontja különösen az első felirat következő szakaszaiban jut világos és határozott kifejezésre:

»A múlt idők szomorú eseményei káros félreértéseket idéztek elő közöttünk és nem magyar nemzetiségű polgártársaink között. Ezen polgártársainknak nemzetiségük érdekében . . . . . követeléseik vannak, melyeket ignorálnunk nem lehet, de nem is akarunk. Elvagyunk határozva mindent elkövetni, hogy a félreértések elháritassanak, s teszszük, mit az ország szétdarabolása s önállóságának feladása nélkül tehetünk, hogy a honnak minden polgárai érdekben s érzelemben összeforrjanak.« . . .

»Hiszszük, hogy Erdélynek nem magyar nemzetiségű polgárai sem fogják koczkáztatva látni az egyesülés által nemzeti érdekeiket, mert megnyugvást és teljes biztosítást fognak találni azokban, miket mi más nemzetiségű polgártársaink irányában határozni s tenni fogunk.« . . .

»Mi a teljes jogegyenlőség alapján akarjuk kifejteni és biztosítani alkotmányos életünket. Akarjuk, hogy a polgári jogok teljes élvezetére nézve sem vallás, sem nemzetiség a hon polgárai között különbséget ne tegyen, s törvényeink mindazon rendeleteit, melyek a teljes jogegyenlőséget korlátozzák, még ezen országgyülésen óhajtjuk az igazság és méltányosság kivánalmaihoz módositani.« . . . »Komolyan óhajtunk méltányosak lenni . . . a közöttünk lakó más nemzetiségű honfitársaink igényei iránt s azt akarjuk, hogy necsak törvények, necsak szerződések, hanem közös érdekek, közös érzelmek egyesítsenek bennünket.*

Egészen ezen keretben mozog az 1861-iki második felirat is, mint azt ennek következő részletei bizonyítják:

»Nem tudjuk, miképpen veszélyeztethetné az egyesülés (unio) Erdély nem-magyar ajkú lakosainak nemzetiségi érdekeit. Hiszen ugyanazon törvény, mely az egyesülést megállapította, Erdélyben is felszabadította a népet, kimondotta az egyenjogúságot, s a polgári és politikai jogokat a népnek minden osztályaira s nemzetiségére kiterjesztette.«....

»Mi Erdély nem-magyar ajkú lakosainak nemzetiségi érdekeit szintúgy teljes mértékben fogjuk méltányolni, mint a magyarországiakét.« »Alaptalannak nyilvánítjuk azt a vádat, hogy az 1848-iki törvények Magyarország nem-magyar ajkú lakosainak nemzetiségi jogait sértették Nyelvre és nemzetiségre azok semmi újabb rendelkezést nem foglalnak magukban. . . . . Megemlittetik ugyan az V. t.-cz. 3. §-ában hogy a törvényhozás nyelve egyedül a magyar; a XV. t.-cz. 2. §-ának c) pontja alatt pedig ugyanez mondatik a megyei gyűlések tanácskozási nyelvére nézve. De mindezek nem valának új rendeletek, hanem korábbi törvényeinknek, névszerint az 1836. évi III., 1840. évi VI. és 1844. évi II. törvényczikkeknek folytonos gyakorlat által is szentesített következései.«.. »Alig van állam Európában, melynek népessége több- féle nemzetiséghez nem tartoznék. . . . És mi nyíltan merjük állítani, hogy azok legnagyobb részében a többféle nemzetiségek jogai s érdekei több méltánylást nem találnak, mint nálunk eddig is találtak.« . . . »De tudjuk mi azt, hogy a mindinkább fejlődő nemzetiségi érzet figyelmet érdemel s nem lehet azt a múlt időknek és a régibb törvényeknek mértékével mérni. Nem fogjuk felejteni, hogy Magyarország nem-magyar ajkú lakosai szintúgy Magyarország polgárai; mi őszinte készséggel akarjuk mindazt, a mit e részben az ő érdekeik s a haza közérdeke megkiván, törvény által biztositani.«

A dolog bővebb felvilágosítása végett meg kell jegyeznem, hogy a második felirat ezen passzusai választ képeznek az első felirat folytán keletkezett királyi leiratra, melyben a többek között azon utasítás is helyet foglalt, hogy az országgyűlés mentől előbb oly törvényjavaslatot készítsen, »mely Magyarország nem-magyar ajkú lakosainak nemzetiségi jogait, ezek terjedelmét, mind nyelvük és nemzetiségi kifejlődésükre, mind pedig közigazgatási viszonyukra nézve határozottan és világosan formulázva tartalmazza«.

A királyi leirat következtében az 1861-iki képviselőház egy 27 tagú bizottságot küldött ki kebeléből javaslattételre. A bizottság munkálatát el is készítette s augusztus hó 1-én a Vlád és Popovics képviselők által benyújtott kisebbségi külön véleménynyel együtt a képviselőház elé terjesztette.

A bizottsági munkálatban különösen két alapelv domborodott ki, t. i. hogy a haza minden ajkú polgárai az egységes és oszthatatlan magyar nemzet tagjai s hogy a nem magyar ajkú népfajok külön nemzetiségeket képeznek, melyek az ország egységének korlátain belül az egyéni és testületi szabadság alapján akadálytalanul érvényesülhetnek; fenntarthatják és tovább fejleszthetik magukat.

A külön vélemény a nemzetiségeknek a magyar nemzettel való egyenlőségére volt alapítva, s annak benyújtói a vármegyéknek nyelvterületek szerinti felosztását s ezen alapon az országnak mintegy szövetséges állammá való átalakítását hozták javaslatba.

A képviselőház, a mint tudjuk, az országgyülésnek csakhamar bekövetkezett feloszlatása miatt nem jutott azon helyzetbe, hogy a bizottsági munkálatokat tárgyalás alá vehesse s ekképen a kérdésnek rendezését, bárcsak a maga részéről is, befejezhesse.

Más egyebek között az 1861-iki nemzetiségi bizottság kisebbségének külön véleménye is igazolja, hogy a bécsi kormány 1848—9-ben s ezután is mennyire megnövelte a nemzetiségek aspiráczióit, — mily súlyos, és a monarchia fennállásával ellentétes kötelezettségeket vállalt magára azokkal szemben csak azért, hogy őket alkalomadtán ellenünk kijátszhassa és felhasználhassa.

Az erre következett négy évi szünet után az 1865-iki országgyűlés újra felvette ezen irányban is az 1861-ben elejtett fonalat, midőn az 1866-iki első feliratban ismételve kijelentette, hogy az unióból származó viszonyok rendezésénél (mint általában a nemzetiségi kérdésben) a testvéri szeretet érzelmei által fogja vezettetni magát; s ezen nyilatkozatához egyszersmind azt is hozzáfűzte, hogy a siker iránt táplált jó reménységének alapja azon bizalom, hogy a nemzettől senki sem kivan olyasmit, mi alkotmányának alapelveit veszélyeztethetné.

A feliratra adott királyi válasz kedvesen vette az országgyűlés által tett azon igéretet, miszerint. . . »Magyarországnak nem magyar-ajkú lakosai irányában mindazt, a mit e részben az ő érdekeik és a haza közérdeke megkíván, törvény által óhajtja rendeztetni«.

Ezzel a nemzetiségi kérdés tekintetében teljesen helyreállott az egyetértés az országgyűlés és a korona között. — Elannyira, hogy az ügy az 1866-iki második feliratban és folytatólag többé már szóba sem került.

Mielőtt rátérnék a nemzet és a korona között létesült elvi megállapodás folytán keletkezett törvényhozási alkotásokra, nehány sorral meg kell emlékeznem még báró Eötvös József-nek azon nagybecsű könyvéről, mely 1865-ben »A nemzetiségi kérdés« czime alatt látott napvilágot.

A munka nemcsak írójának ismeretes bölcseségénél és nagy nevénél fogva követeli meg a tekintetbevételt, de különös figyelmet érdemel azért is, mert jelentékeny befolyással volt a nemzetiségi kérdésnek 1868-ban bekövetkezett megoldására, — s lényegében mintegy bevezetésnek tekinthető az XLIV.. törvényczikk megalkotásához.

A báró Eötvös nézete szerint a magyarországi nemzetiségi kérdést sem valamely elmélet kaptafájára ütni, sem más államok különleges viszonyai szerint szabályozni nem lehet, mert az egyedül a sajátságos és minden mástól eltérő hazai viszonyok számbavéte- lével és csak a gyakorlati élet követelményei szerint oldható meg helyesen. . . .

Azt mondja továbbá a szerző, hogy tekintetteí arra, miszerint hazánkban a különböző népfajok egészen összevegyülve laknak egymással, itt a legjobb akarattal sem lehetne oly felosztást csinálni, mely mellett minden faj és nyelv külön területi határokat nyerne: a mi másképpen kifejezve annyit tesz, hogy nálunk tehát a svájczi canton-rendszer abszolute nem alkalmazható.

Még kevésbbé lenne lehetséges — Eötvös szerint — minden nemzetiség részére külön jogokat biztositani és imperativ törvényben állapitani meg, — (mint például az 1861-iki képviselőházi bizottság kisebbsége javasolta) — a nyelvhasználat és hivatalokra való alkalmazás eseteit és arányát.

Neki erős meggyőződése — irja folytatólag —, miszerint a megoldás titka abban rejlik, hogy a nemzetiségi követelések teljes összhangzásba hozassanak az állam egységének és lételének biztositásával; vagyis hogy egyfelől a nemzetiségek ne kivánjanak egyebet és többet, mit és mennyit az állami egység megbirhat, és másfelől, hogy az állam se követeljen többet, mint a mennyi czéljaira elkerülhetlenül szükséges. Meggyőződése továbbá, hogy a kérdés ezen korlátok között egyedül és kizárólag az egyenlő szabadság alapján rendezhető, s hogy más nemzetiségü polgártársaink kielégitésére, illetőleg a nemzetiségi egyenjoguság keresztülvitelére csak az 1848-iki törvényeknek becsületes végrehajtása s az kivántatik meg, hogy közigazgatási szervezetünkben az önkormányzat elvéhez, azaz azon formához ragaszkodjunk, melyet hosszú múlt s a nemzet erkölcsei és szokásai egész lételünkkel összeforrasztottak. Magyarországon ennélfogva — mint Eötvös véli — semmi körülmények között sem szabad túlságosan czentralizálni, mert ez akadálya lenne a nemzetiségek kifejlődésének. Helyzetünk tehát csak oly fokát tűri meg a központosításnak, mely mellett helyhatósági önkormányzatunk számára elég tágas határkör marad fenn.

Visszatérve ezek után előadásom tulajdonképpen-fonalához: meg kell jegyeznem, hogy a nemzet csakhamar beváltotta a koronának 1866-ban ismételten tett ígéreteit, mert a mint létrejött az 1867-iki kiegyezés — az ezzel legszükségesebb teendők elvégzése után —, azonnal a nemzetiségi kérdés ügyének szabályozásához látott és ént végre is hajtotta.

Így jöttek létre majdnem sorjában egymásután az 1868 : IX. t.-cz. (»a görög-keleti vallásúak ügyében«); az 1868 : XXX. t.-cz. (»a magyar-horvát kiegyezés beczikkelyezésérőU); az 1868: XXXIX. t-cz. (»a gyulafehérvári görög-keleti érsekség s a lugosi és szamosújvári püspökségek iránt) és mindenek felett az 1868 : XL1V. t.-cz (»a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában«).

Az 1868 : IX. t.-cz.-ben a görög-keleti román egyház elválasztatott a görög-keleti szerb egyháztól, s mindkettő részére külön-külön autonomia biztosíttatott.

Az 1868 : XXX. t.-cz.-ben törvénykönyvbe iktattatott azon alkotmány, melyet Horvátország irt fel a Magyarország által neki nyújtott fehér lapra.

Az 1868: XXXIX. törvényczikkben a gyulafehérvári gör. kath. metropolia érsekséggé emeltetett s a lugosi és szamosújvári püspökségek törvényesen elismertettek. Az 1868 : XLIV. t.-cz.-ben végre szabályozást és biztosítást nyert a nemzetiségi nyelvhasználat, az iskolatartás és a hivatalokra való alkalmazás joga.

Feladatom körén kívül esik ezúttal, hogy részletes bonczolás alá vegyem a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában alkotott törvény egyes intézkedéseit.

Ki kell jelentenem azonban, hogy a törvény meghozatalával a nemzet lelkiismeretesen beváltotta másodízben is a különböző nemzetiségek iránti tartozását.

Sőt többet tett, mint a mennyit valaha kilátásba helyezett; és bizonyos tekintetben tovább is ment, minta meddig az államérdekeinek koczkáztatása nélkül el mehetett volna. A törvény megalkotása után csakhamar emelkedtek legalább és még sűrűbben emelkednek újabb időben hangok és vélemények a magyar nemzet kebeléből, melyeknek zárószavait a nemzetiségi törvény megszorító módosítása, vagy éppen egészleges eltörlése képezi.

Nem vonható kétségbe másfelől az sem, hogy a törvény létrejövetele a nemzetiségek táborában sem idézte elő az annyira kívánt általános megnyugvást

Ezt bizonyítja különösen a képviselőházi negyvenes bizottság munkálatával szemben Mocsonyi, Bránovácsky és Miletics képviselők által benyújtott kisebbségi törvényjavaslat, mely az 1861-iki mintára a nemzetiségeket egyenjogúaknak nyilvánítva a magyar nemzettel, a képviselet s a nyelvi térkör megállapítását a lélekszámszerinti többség elvére kívánta alapítani, s ezen czélból a vármegyéknek olyatén kikerekitését proponálta, hogy azok a lehetőségig ugyanazon nemzetiség tagjaiból álljanak. Egészen ezen felfogás uralta az ellentörvényjavaslatnak a hivatalos nyelvekre és nyelvhasználatra, valamint az úgynevezett nemzeti oktatásra és az iskolákra vonatkozó dispositióit is. Ugyancsak a fejek szerinti létszám básisára fektette a javaslat a felső házban, valamint a központi hatóságoknál, főtörvényszékeknél, vármegyéknél s egyáltalában mindazon méltóságokban és hivatalokban való képviseletet is, melyeknek betöltése a korona, illetőleg a végrehajtó hatalom kinevezésétől függ.

Hogy a nemzetiségi törvény a nemzetiségeket már megalkotása idejében sem elégítette ki, annak «gy másik fényes bizonyítékát képezi az a tény, hogy létrehozatalához alig járult hozzá valaki a nem magyar nemzetiségű képviselők közül, bármelyik országos politikai párthoz tartoztak legyen is különben azok. A Deák-párti Manojlovics Emil például bizonyos fentartásokkal egyenesen a Mocsonyi-Branovácsky-Miletics-féle javaslatra szavazott, míg Nikolics Sándor, Vlád Alajos, Mihályi Peter és Missics János sem az egyik, sem a másik javaslatot nem találták elfogadhatónak a maguk részéről. Bömches Fabritius, Eitel, Ranicher, Láng, Rinder és Drotlef régi szokás szerint csak azon feltétel alatt lettek volna hajlandók magukévá tenni a törvényjavaslatot ha az alkotandó tör vény az erdélyi részekre, illetőleg az erdélyi szászokra ki nem terjesztetik . . . . Hoszu József és Jovanovics György végre sem a vitában, sem a szavazásban részt nem vettek.

A legfőbb bizonyítékot azonban ezen irányban, tagadhatatlanul az 1869-iki szerdahelyi román értekezlet határozata képezi, melyben az elégedetlenség a képviselőház körén kívül is nyilvános kifejezésre jutott, mielőtt a törvény értékének a gyakorlati alkalmazásban való kipróbálása jóformán meg is kisértethetett volna.

És ez igen természetes volt, mert a nemzetiségek 1848-tól kezdve, — mint bő alkalmunk volt meggyőződni — mindig nyelvterületek alakítását s azok körében nyelvüknek korlátlan használatát, egyszóval ki^ fejezve a magyar nemzeti államnak szövetséges állammá való átváltoztatását követelték és követelik ma is.

Ezen felfogásuk mindazonáltal egy perczre sem akadályozta meg tisztelt polgártársainkat abban, hogy részükről is egész mértékben élvezetébe ne lépjenek mindazon szabadságoknak, jogoknak és intézményeknek, melyeket mindnyájunk számára az 1848-iki törvényhozás létesített s az 1865—8-iki törvényhozás tovább fejlesztett.

Élvezetébe léptek különösen a vallásszabadságnak és az egyházi önkormányzatnak, az iskolai és tanítási szabadságnak, a sajtó - szabadságnak s az egyesülési és gyülekezési szabadságnak.

Mindezen üdvös institucziókat azonban nem a közös haza érdekeinek előmozdítására, hanem csak arra használták fel, hogy felfegyverezzék magukat azok ellen, kiknek azokat köszönhetik.

Az előnyöket elvitték, a kötelességeket érintetlenül ott felejtették.

Társas életben, egyházban, iskolában, sajtóban, egyletekben — el egészen az inkább kozmopolitisztikus természetű gazdasági egyletekig és pénzintézetekig, mindenütt kizárólag nemzetiségi alapokon szervezkedtek. Igen, mert a magyar nemzet iránti vonzalom — ha ugyan valaha ott tanyázott — egészen kiesett lelkükből, és a magyar nemzeti állam iránt, a mint látszik, nem éreznek egyéb kötelességet, mint azon egyetlent, hogy a külső véletlen által kínálandó legelső alkalommal ismét fegyvert fogjanak ellene.

Előre is képzelem, mennyire fognak bámulni a küszöbön álló harmadik ezer év emberei, midőn egy állam történetét olvassák a második ezredév végéről, melynek polgárai minden lehetőt elkövettek a saját országuk megrontására és különösen arra, hogy a sok tekintetben egyéni boldogulásuk feltételét is képező állami nyelv megismerésének utja minden kitelhető módon elzárassék fajrokonaik elől.

És miért cselekszik mindezeket?

Azért, mert a magyarok ezer esztendő lefolyása alatt egyetlen egyszer sem kisértették meg a nemzetiségeknek egy egységes nemzettestbe való beolvasztását, mint megkisérlették és végre is hajtották a többi európai nemzetek, nevezetesen az angolok, francziák, stb.

És azért, mert nem akarjuk megengedni nekik, hogy naczionálisztikus utópiák után szaladva tönkre tegyék az államot, s ennek romjai között ők is szétzüljenek, eltűnjenek és nyom nélkül elenyésszenek a föld színéről, mint oly sok népfaj elenyészett már az idők folyamában.

Ilyen előzmények után jutott s csak is ezek után juthatott a magyar nemzetiségi politika fejlődése egy egészen új stádiumba 1868 óta — mondhatjuk — egy új irányba, melyet legtalálóbban a visszahatás irányának nevezhetnénk el.

III.

Nemzetiségi politikánk 1868-tól 1891-ig.

Az előző fejezetben érintettem már, hogy az 1868. évi reformok sem hozták meg a magyar nemzet és a nemzetiségek között az annyira óhajtott és az ország érdekében is valóban kívánatos és szükséges egyetértést, daczára annak, hogy a nemzet — mint mi hisszük — az engedékenység terén elment egészen a legszélső határokig.

Említettem azt is, hogy a nemzetiségek miként igyekeztek és igyekeznek ma is a saját külön államellenes czéljaikra kizsákmányolni a szabadság és egyenlőség révén birtokukba jutott alkotmányos intézményeket, s hogy a haza iránti kötelességüknek csak annyiban, illetőleg azon határig tesznek eleget, meddig a szolgabíró és közjegyző keze s a csendőr és katona szuronya elérnek.

Hogy ezen menthetetlen eljárásuk élénk visszahatást kellett hogy elő idézzen a magyar nemzet körében: az természetesnek látszhatik mindenki előtt.

És ez a visszahatás csakhamar félreismerhetlen tényekben kezdett nyilvánulni úgy a törvényhozás és a kormányzat, mint a társadalmi élet terén is.

A törvényhozás terén először »a köztörvényhatóságok rendezéséről« szóló 1870 : XLII. t.-cz.-ben jutott kifejezésre a nemzetiségek irányában támadt bizalmatlanság érzete. És pedig egyfelől az úgynevezett virilis intézmény behozatalában és másfelől a kandidáczió rendszerének azon körmönfont procedurájában, melylyel a kormánytól függő főispán, a tisztviselő választások feltétlen és kizárólagos urává tétetett, s hogy annak még csak erkölcsi felelőssége is teljesen paralizáltathassék egy kisebb, de felerészben általa választott testület állíttatott oda oldala mellé villámhárítónak.

Ezen irányzat következetes folytatásra talált az 1876. és az 1886-iki közigazgatási reformokban, melyek fokozatosan növelték a központi kormány befolyását, hatalmát és mindszükebbre szorították az állampolgári öncselekvőségnek hajdanában oly széles mezejét, tágas körét.

De még tovább menő következései is voltak ebben az irányban a nemzetiségek magatartása által felkeltett visszahatásnak : napirendre került a közigazgatás államosításának ügye ... a közigazgatási tisztviselők kinevezésének kérdése. És amint ma állanak a viszonyok, távolról sincs kizárva annak lehetősége, hogy a kérdés oly megoldásra jusson, melyben az 1848-ban a maga tisztaságában odaállitott szabadság és egyenlőség sziklakövei többé-kevésbbé ki fognak mozdulni állami szervezetünk épületének talpgerendái alól.

A többi szempontok mellett, melyeket itt részletezni nem volna helyén, ezen irányzat megnyilatkozását is lehetetlen fel nem ismernünk az 1874-iki választási törvény megalkotásánál követett azon eljárásban, mely szerint a választói jogosultság meghatározásánál nem jutottak elegendőleg érvényre az 1848-iki demokratikus felfogás követelményei, s hogy bizonyos körök ma is oly mereven visszautasító magatartást tanúsítanak a választási törvénynek sok részről követelt revíziója ellen.

De azon makacs törekvésekkel szemben, melyeket a nemzetiségek a magyar nyelv használatának és terjedésének megakadályozása körül kifejtettek és ma is kifejtenek: e téren is kényszerülve volt a törvényhozás némi ellensúlyokat keresni és létesiteni

Tgy jöttek létre a magyar nyelv tanítását tárgyazó népiskolai, középiskolai és óvodai törvények; melyeknek közös czélja azonban egy vonallal sem helyeztetett túl azon a határon, melyet a nyelv megtanulásának hozzáférhetővé tétele mintegy természetszerűleg kijelölt a törvényhozás különböző faktorai előtt.

Ugyanebben lelik magyarázatukat igazságügyi törvényhozásunknak az 1868-iki alaptörvény irányától némileg elterő ujabb nyelvbeli rendelkezései is.

És nem lehetetlen, hogy a területi rendezésről alkotott 1876-iki, valamint az úgynevezett telepítési törvény meghozatala is a nemzetiségeknek a nyelvhatárok szerint való elkülönítésére irányított törekvéseiben bírja egyik alapvető indokát.

Hogy a törvényhozásban nyilvánult ezen felfogásnak a kormányzat terén is érvényre kellett jutnia: az önkényt folyik a parliamentalismus természetéből. Megengedem tehát — ámbár nem tudok pozitív példákat felhozni arra —, hogy a kormány és a hatóságok egyes konkrét esetek elintézésénél némi irányzatosságot fejtettek ki a törvények alkalmazásában azért, hogy eljárásuk a nemzet általános érzületével és felfogásával összhangzásba jusson és maradjon. Meglehet, mondom. Én nem állítom; de nem is tagadom. És a nemzetiségek részéről a magyar nemzeti állam ellen irányult ellenséges törekvések tevékeny életműködésre indították magát a magyar társadalmat is. Pedig ki a magyar ember természetét ismeri, igazat fog adni nekem abban, hogy azt csak igen jelentékeny, csak igazi nagy érdekek és okok hozhatják ki megszokott lethargikus nyugalmából.

Hogy ezek az érdekek, ezek az okok a fenforgó esetben meg voltak és ma is megvannak, annak legvilágosabb bizonyítékait képezik az E. M. K. E., a F. M. K. E. és a D. M. K. E. egymásra következett megalakulása és ma is tartó folytonos gyarapodása és térfoglalása.

A közművelődési egyesületek eddigelé nemcsak az ellenfél támadásainak voltak legexponáltabb czéltáblái, de magukban a hivatalos körökben is rosz szemmel nézték keletkezésüket; különösen a kormány olyanforma magatartást tanúsított velük szemben, minőt szokott tanúsítani a régi erdélyi Exellencziás ur bocskoros atyafiaival szemben: nyiltan nem tagadhatta volna meg őket, tehát félénken elhúzódott tőlük, óvatosan kikerülte a velük való találkozást.

Én, a mint már megjegyeztem, azon meggyőződésben vagyok, hogy ezeket az egyleteket szintén az ellenhatás általános érzete hozta létre. Tehét keletkezésük egészen természetes és jogszerű.

De meg vagyok győződve egyszersmind arról is, hogy azoknak az egyleteknek nincs más czéljuk, mint a kultúra hódító erejével közreműködni a nemzetiségi törekvésekben rejlő veszélyes elemek leküzdésére, — akármit is mondjanak Mocsáry Lajos és társai, ha ugyan ilyenek is vannak a magyar faj kebelében. Hogy a magyar közművelődési egyletek csak magyar jellegű és irányú kultúrát terjeszthetnek: az magától értetődik. Ennélfogva tehát nem emelhető jogosult kifogás ellenük még azon okból sem, hogy működésük esetleg a magyar faj számbeli arányának megjavulását is maga után vonhatja.

Magyarosítani Magyarországon épen ugy mint románosítani vagy szlávosítani, az én nézetem szerint csak az állam hatalmával, csak erőszakkal, vagy erkölcstelen eszközökkel nem szabad; de megkísérteni és tenni azt kifogástalan erkölcsi fegyverekkel, nevezetesen a mivelődés hódító erejével: erre a czélra úgy az egyesek, mint a társulatok előtt egészen nyitva áll az út.

Ezekben kívántam röviden, igazán csak a legfőbb körvonalak odavetésével összefoglalni az 1868 óta követett nemzetiségi politikánk miben állását, — eredetét és fejlődési fokozatait.

Tagadhatatlan tény, hogy az jelentékeny eltérést mutat az 1848-ban elfogadott s 1868-ban tovább fejlesztett magyar nemzetiségi politika irányától. Nem vonható kétségbe azonban az sem, hogy ezen irányváltoztatás olyan összeköttetésben van a nemzetiségeknek ellenünk lépten-nyomon tanúsított ellenszenvével és törekvéseivel, mint az okozat az okkal, és hogy, a mint ezen munka előrészében is megjegyeztem, a logika szabályai szerint az okozatnak is az az oka, ki oka az oknak: a fenforgó esetben tehát a nemzetiségek magatartása.

Meg kell még jegyeznem, hogy azok, melyek 1868 óta e részben történtek, távolról sem tekinthe- tők egy előre jól kitervelt nemzetiségi politika eredményeinek, hanem inkább a jótékony nemzeti ösztön időnkénti eventuális megnyilatkozásait képezik.

De tovább megyek és egyenesen kimondom, hogy 1868 óta a szónak igazi értelmében nem is volt egységes, vagy bárcsak egyöntetű nemzetiségi politikája is — sem az államnak, sem a magyar társadalomnak.

Mintha csak azt hitték volna az állam és társadalom egyiránt, hogy az 1868-iki törvények meghozatalával egészen és örök időkre megvan oldva a kérdés; hogy a nemzetiségekkel szemben továbbra sem az egyiknek sem a másiknak semmi feladata, semmi teendője nem maradt.

Csakis innen magyarázható meg, hogy 1868 óta a nemzetiségi kérdésben a községi bíró másképpen cselekedett, mint a körjegyző; a szolgabíró eljárása nem egyezett meg az alispánéval és tanfelügyelőével; a főispán felfogása eltért a ministerétől; az egyes ministerek működése között hiányzott a harmónia: egyszóval, hogy mindenki egészen szabadon azt tette, a mit jónak vagy érdekében állónak látott, vagy éppenséggel nem tett semmit, ha ezt látta legjobbnak és -czélravezetőbbnek.

A többi tisztviselők (kir. táblák és bíróságok, a pénzügyigazgatóság, pénzügyőrség és adóhivatalok, az államépítészeti hivatal stb. tagjai) kevés kivétellel inkább jóindulatú szemlélői voltak a dolgok fejlődésének, s ezen felfogásban hozzájuk csatlakozott a papok, tanárok, tanítók és az orvosok legnagyobb része is. Mert hát senki sem avatkozhatik olyan dologba, mely a csalhatatlan theoria és a rubrikák útmutatása szerint hatáskörén kívül esik.

És mindezeken alig lehet csodálkozni, ha meggondoljuk, hogy Magyarország talán az egyedüli alkotmányos ország Európában, melynek államisága legnagyobbrészt a koronában nyer kifejezést, mennyiben a mig mindenféle hivatali eskü szövegében preperenter előfordul a korona iránti hűség: az állameszme iránti hűség következetesen ki van feledve valamenynyiből.

Azt nem is akarom bővebben részletezni, hogy az itt-ott elvétve kifejtett öntudatosabb nemzetiségi politikai akcziók vármegyéinkért is mennyire eltértek egymástól. Hogy csak egy pár adat félemlítésére szorítkozzam: Brassóban, Fogarasban és Szebenben például a jámbor békülékenység, Besztercze-Naszódban, a két Küküllőben, Szolnok-Dobokában és Torontálban pedig az intransigens szigor rendszere uralkodott; és csak igen kevés volt azon törvényhatóságok száma, melyekben, mint különösen Mármarosban emberi emlékezet óta megújuló transakcziók segítségével állandó alapokra fektetett a nemzetiségi béke ügye.

Csakis ilyen helyzetben sodortathattunk el aztán egészen odáig, hogy Kolozsmegye közönsége, mely teljes joggal vindikálja magának, hogy alaposan ismeri a nemzetiségi kérdés pszikhologiáját, kénytelen volt a múlt évben egész nyíltsággal kijelenteni, hogy a közvetlen veszélynek már is félelmes jelenségei kezdenek feltünedezni a nemzetiségi kérdésben.

íme a következései annak, hogy a nemzetiségekkel 1868 óta mit sem törődve, őket közigazgatásilag kulturailag és társadalmilag egészen magukra hagytuk, a közös haza kötelékéből mintegy kibontakozni engedtük.

Minden lehető félreértés kikerülése szempontjából megjegyzendőnek találom még e helyen, hogy az érintett diagnózis inkább a román kérdés állapotáról van véve, s hogy a szláv kérdésben az utóbbi tíz-tizenkét év alatt némi javulás volt észlelhető, melyet legfőképen a horvát viszonyokban újabban beállott konszolidácziónak tudhatunk be.

Majd elválik annak idejében, hogy ezen változás a vélemények gyökeres átalakulásának csalhatatlan szimptomája-e, vagy csak a viszonyokra gyakorolt személyi hatás efemer természetű jelensége.

IV.

Mai nemzetiségi politikánk.

1891-ben és 1892-ben — a mint ezen munkálat első részében előadtam — uj tényezők és új mozzanatok merültek fel a román nemzetiségi kérdésben, melyekkel ez — mint Moldovan Gergely igen helyesen mondja — az összes nemzetiségi kérdések élére került, mint vezető tényező.

Említettem azt is, hogy az uj mozzanatokat főleg a bukareszti emlékirat, a nagyszebeni memorandum és az ismeretes replika képezik.

Ezekhez járultak legújabban a memorandum terjesztése miatt esküdtszék elé állított román férfiak elítéltetése, az Urechia úr és társai állal a közelebbi hágai békekongresszus megtévesztésére insczenirozott kísérlet, a jasszii deáktüntetés és a november hó 28-án tartott nagyszebeni választói értekezlet megállapodásai

A jelzett mozgolódások különösen két irányban voltak észrevehetőleg káros befolyással a magyar nemzet ügyére.

Fokozták az elégületlenséget; izgalmat és nyughatatlanságot idéztek elő itthon a román nép tömegében és kedvezőtlen véleményeket keltettek a művelt külföld némely köreiben fajunk igazságszeretete és lojálitása felől.

Az állítás első részének valódiságát minden kétségen kívül helyezi a belügyminiszternek július 19-én Kolozson elmondott beszámoló beszéde, melynek idevonatkozó passzusa a lapok közlései szerint szóról-szóra következőleg hangzik: »Siettem meglátogatni Erdélyt, hol a viszonyok az utóbbi napokban nem voltak normálisok. Gyűléseket tartottak, csoportosulások történtek, tüntetések voltak annak bizonyítására, hogy a népnek széles rétegei a mostani jogrenddel megelégedve nincsenek, és ennek módosítására minden eszközt felhasználni hajlandok.« 

Az állítás második részének igazolása czéljából egész sorozatát idézhetném fel a külföldi, különösen pedig az olasz és franczia lapokban megjelent közleményeknek. Szerényen beérem azonban ez alkalommal egy nyilatkozatra és egy cselekedetre való utalással.

A nyilatkozat Londonban élő hazánkfiától, Duka Tivadartól származik, ki a közegészségügyi kongreszszus alkalmával figyelmeztette egyik magyar barátját, hogy ha a külföld szimpátiáját továbbra is meg akarjuk tartani magunknak, igyekezzünk azt a román kérdés valódi állásáról mentől előbb felvilágositani, mert a mesterségesen szított ellenszenv napról-napra nagyobb tért kezd hóditani Európában.

A cselekedet végrehajtó tulajdonosa természetesen hogy a mi veterán generálisunk Türr István volt, ki a szokatlan hirlapi lármára sutba dobva az ásót, a hágai kongresszus egyik franczia tagjához intézett levelével, mint egy uj Toldi Miklós kelt védelmére a nemzet megtámadott becsületének és régi jó hirének.

És mi történt ez alatt itthon ?

A román választók képviselőinek nagyszebeni bizottsága, mely 13 évig alapszabályok nélkül müködött feloszlattatott; egy népgyülésnek megtartása, melyben romániai polgárok is részt akartak venni, hatóságilag betiltatott és a csendőrség létszáma az erdélyi részekben megszaporittatott.

Ezekkel hivatalos oldalról befejezést nyertek a felmerült összes ujabb inczidensek.

De történt még valami más is. Programmszerü nyilatkozatok tétettek a jövőre ... a bajok gyökeres orvoslására, a nemzetiségi kérdés végleges megoldására . . egész özönével.

És a mint illik ezen a vonalon is a belügyminiszter lépett ki először a sikra emlékezetes erdélyi körutazása alkalmával.

Hieronymi szerint (kolozsi beszámoló beszéd) a kérdés, a bajok régiek. A román nemzeti párt programmja ellentétben van a magyar állam lételével és fennmaradásával; azt tehát elfogadni, sőt követőivel még csak szóba állani sem lehet. Szerinte ezen programm alapján áll a román intelligenczia nagy része és a román sajtó a maga egészében. A románok nagy tömege azonban nem barátja az abban kifejezett szélsőségeknek, de hallgat, mig a kisebbség lármáz.

A románok igazságon alapuló kivánalmai megszivlelendők — folytatja Hieronymi. Ilyennek találja részéről a választási czenzusnak ugyanazon alapra helyezését az egész országban, — illetőleg a fennforgó külömbségek megszüntetését.

Maga a román kérdés egyébiránt jórészt társadalmi és közigazglási bajokra vezethető vissza; ott kell keresni tehát az orvoslást is. A bujtogatok a legszigorúbban üldözendők. (Különösen ez utóbbi tételt variálta a belügyminiszter a közelebbi költségvetési tárgyalások alkalmával tartott beszédében is.)

Erdélyi útjának folyamában még a következőket fűzte az előadottakhoz Hieronymi: Türelemmel, méltányossággal és jóakarattal kell a nemzetiségek összeforrasztását elintéznünk. (Deési felköszöntő.) Legelső sorban a közigazgatás van hivatva pártatlanság és igazságosság által a gordiusi csomót megoldani. Megyénként, járásonként mások a bajok; innen van, hogy a nemzetiségi kérdés mindenütt más alakot ölt magára. Egyes izgatók törvénytelen magaviselete, nem menti fel a tisztikart azon kötelesség alól, hogy a nép jogos érdekeinek előmozditásán lankadatlanul ne működjék. (Tordai beszéd.) Az erőhatalom kifejtésének mindig erkölcsi alapokon kell mozogni, nehogy nagyobb kárt okozzon, mint a mennyit használ. (Fehérvári beszéd.) Állami épületünket ki kell építeni abban az irányban, hogy lehetetlenné válljék, miszerint itt az országban bárki bármilyen körülmények között, az egységes államnak tekintélyét, törvényeit és alkotmányait csak egy perczig is kétségbe vonja. (Dévai felköszöntő.)

Wekerle Sándor miniszterelnök (aug. 6-iki beszámoló beszéd) nemzetiségi kérdést ingenere nem ismer, »(viharos éljenzés, tetszés, helyeslés)«. Persze Nagybányán. Azon kivánalom — folytatja a miniszterelnök — hogy Magyarországon nyelvterületek létesittessenek, a múlt század utolsó negyedében megindult általános nemzeti mozgalmakban gyökerezik. Találkoztunk vele a hatvanas években, nevezetesen 1866-ban a feliratnál, 1868-ban a nemzeti egyenjogúságról szóló t.-czikk megalkotásánál és az 1881-iki nagyszebeni határozatban. A kerdés tehát nem új. Ujak benne csak a Romániából eredő ápolás és a magyar nemzet Európa előtti megvádolásának mozzanatai.

Erőszakos magyarosítással gyanúsítanak minket — mondja tovább a miniszterelnök — midőn nem cselekedtünk egyebet, minthogy a magyar nyelvnek, mint állami nyelvnek megtanulhatását mindenkire nézve lehetővé tettük. Hátha csakugyan igaz ez a vád, miért nem mutatnak nekünk legalább egyetlenegy erőszakkal elmagyarositott románt abból a nagy románságból ?

A törvényellenes cselekedetek megakadályozására és megtorlására — a miniszterelnök szerint— eddigelé minden megtörtént, a mi csak lehető volt. Nevezetesen rendőri intézkedések tétettek a köznyugalom biztositására; a szebeni választói értekezlet bizottsága feloszlattatok, mert nem voltak alapszabályai s egy ugyanott tervezett népgyűlés megtartása betiltatott, mert azon külföldiek is részt akartak venni.

Jövőre nézve gondoskodnunk kell — és a miniszterelnök különös figyelmet fordít erre —, hogy egyesek a külföldre sikerrel ne provokálhassanak, s hogy az izgatók — a mint eddig is történt — a legszigorubb elbanásban részesíttessenek.

A dolog lényegét illetőleg, a magyar politikának azon hathatós elveit, melyek 1868 óta irányadók, s melyek különösen a nyelvhatárok szerinti beosztásnak elutasításában, a törvényeknek egyenlő alkalmazásában, az állami intézményeknek egyforma hozzáférhetőségében és a jó adminisztráczióban jutnak kifejezésre: továbbra is fen tartandónak találja.

Gondolkodni fog, hogy a nemzetiségi polgártársaknak megadja azon öntudatot, hogy ők a magyarral minden tekintetben egyenjogú polgárai a hazának. »Ez az; mely szabadelvű államférfiaknak egyedüli eljárása lehet.« »Mi igen is az egyenlőség elveit fogjuk irányukban követni, de ennek fejében aztán a kötelességek teljesitését is egyformán meg fogjuk tőlük követelni,« fejezi be mondanivalóját Wekerle Sándor dr.

Szilágyi Dezső igazságügyminiszter (október 13-iki pozsonyi beszámoló beszéd) azt hiszi, hogy a román mozgalmak vezetői szakítani akarnak a magyar állammal, s ezen czéljuk elérésére legujabban azon eszközhöz folyamodtak, hogy azt az igazságtalanság szinében állitsák oda a külföld elé. Az orvoslás útján Szilágyi szerint az első lépés az izgatok elválasztása a hű román polgároktól. Ez utóbbiakat aztán tettekkel kell meggyőzni arról, hogy ők a többiekkel egyenjogú polgárai az államnak. »Nem szavak kellenek, hanem tettek«, ismétli az igazságügyminiszter másodszor is. (Az annyira hangsúlyozott tettek természete és minősége nincs megjelölve ugyan a beszédben ; nem hiszem, hogy csalatkoznám azonban, midőn azok közé számítom a hivatali állások betöltése körüli cselekedeteket is, melyeket illetőleg a miniszter ur részrehajlatlanságával és a körülményeknek minden oldalra kiterjedő méltányos számbavételével valóban követésre méltó jő példával jár többi minisztertársai előtt.)

Gr. Kálnoky Gusztáv közös külügyminiszter (a delegáczió albizottságában tett nyilatkozat) ott. kezdi, hol a többi miniszterek is kezdették, t. i., hogy a román kérdés bajai nem újak. A helyzet — mondja folytatólag a miniszter — nem agressiv, mert erősbödés nem vehető észre rajta. Szerinte a romániai mozgalom nem olyan természetű, melylyel szemben most, valamely erélyesebb lépést kellene tenni. Nem szabad forszírozni a dolgot; csak figyelemmel kell kísérni az eseményeket. A jelen évi romániai budgetben 500.000 lei van ugyan felvéve a román állami köteléken kivül álló fajrokonok gyámolítására; de ennek nagyobb része a szultán beleegyezésével macedoniai vasúti épitkezésekre fordittatik. A román állam nem avatkozik a mozgalmakba. Az ügy élén a liga áll, egy alapszabály nélkül működő egyesület, melyhez nehéz hozzáférni, minthogy Romániában az egyesületi jog még nincs törvényhozásiéig szabályozva. Kálnoky szerint a legtöbb bajt és nehézséget a Magyarországról kivándorolt románok idézik elő, kik — mint tudjuk— a liga körében is igen előkelő szerepet játszanak. A Tisza Kálmán (nagyváradi beszámoló-beszéd) tapasztalása szerint a nemzetiségi zavaroknak 1868 után hosszú ideig a horvátországi izgatások voltak a fészkei; innen merítették a biztatást a többi nemzetiségek a mozgalmakra.

Mióta azonban a nemzet a horvátokkal szemben erejét egyszer megmutatta, de különösen mióta a mostani bán áll az ügyek élén, Horvátország a leghívebb alkatrészévé vált a Szent-István koronájának.

Ma tehát nincs nagyobb veszély a nemzetiségi kérdésben, mint volt akkor, midőn a horvátok is elégedetlenkedtek.

Addig, míg a Deákpárt tömören és erősen állott, igen csendesek voltak a nemzetiségek; a mint azonban Andrássy eltávozása és Deák betegsége folytán a párt gyengülni és bomlani kezdett: rögtön növekedtek a mozgalmak, melyeket egyelőre az 1875-iki fuzió sem volt képes megszüntetni, mert ezt a nemzetiségek egyelőre csak ideiglenes jellegű átmeneti alakulásnak tekintették. Ezen időre esett a keleti kérdés előtérbe helyezkedése is, mely különösen a szerbek között idézett elő nagyobb méretű mozgalmakat. Bátoritó hatással volt a nemzetiségi törekvésekre az államnak hosszas időn át elhuzódott kedvezőtlen pénzügyi helyzete is.

A mi magát a román kérdést illeti: ezt Tisza Kálmán (delegáczióban tett nyilatkozat) inkább a belpolitika kérdésének tartja és csak sajnálhatja, hogy annak túlzott jelentőséget tulajdonítanak ; mert ezzel kívül azon alaptalan véleményt kelthetik fel, mintha az ügy komoly aggodalmakkal töltene el bennünket.

A bajok orvoslásának módjai tekintetében — folytatja a volt miniszterelnök a nagyváradi beszámolóban — a választási czensusnak megváltoztatása nagy meggondolást igényel. Nézete szerint a czenzust egy népfaj érdekében módositani nem szabad; de nem is szükséges, mert a czenzus jelenleg Magyarország egész területén egyforma. Különben is azokat, kik a magyar állam integritása ellen irányuló jelszavakkal léptek passzivitásba, ígéretekkel, előnyökkel csábítani szerinte igen nagy hiba, egészen helytelen politika lenne.

A zavarok lecsillapítására — mint Tisza befejezőleg kijelenti — vannak kötelességei az államnak és társadalomnak egyaránt. Az állam kötelessége, hogy egyenlően gondozza minden ajkú és nyelvű polgárainak érdekeit, s hogy az ellenszegülőkkel és izgatókkal kímélet nélkül éreztesse a saját hatalmát. A társadalom feladata: a körültekintő óvatosság a nemzetiségekkel szemben és az utczai tüntetések és inzultusokkal való feltétlen tartózkodás.

Kolozsmegye közönsége (1893. október 30-ról a képviselőházhoz intézett felirat) kötelezve érezi magát, hogy »a román mozgalmak féktelenségének meggátlása és a magyar állam belső békéjének megszilárdítása czéljából« sorompóba lépjen. »A mozgalom ma még nem hatotta át a néptömeg rétegeit, tehát a helyes gyógykezelés még teljes biztosítékot nyujt »a meggyógyulásra«, — folytatja a vármegye feliratában. »Az izgatók azonban naponként tért hódítanak.« Már is minden irányban »egészen külön román szervezetet létesítettek, hogy mozgalmaik részesévé tehessék a tömeget, mint czéljaik továbbfejlesztésének bázisát. Ha ez nekik sikerül, akkor a magyar haza társadalmi egységéből több mint két millió lélek lesz kiszakítva.« A mozgalom odáig jutott, hogy »a külön egyházi, iskolai, társadalmi organizmus már meg van, csak a politikai hiányzik még, hogy a román nép magára ölthesse az egységes nemzeti formácziót, külön intézményekkel, külön nyelvvel, külön szervezettel és külön territoriummal.«

Ily helyzetben — a megye férfiai szerint — a törvényhozásra és a kormányra kettős feladat háramlik : az államellenes mozgalom megfékezése és a magyar állam megerősítése.

Ez első czélra szolgálnának: a büntetőtörvénykönyv és a sajtó rendtartás megfelelő módosításai; a romániai postaforgalom korlátozása a hírlapirodalomra való tekintettel; a közkereseti társaságok, nevezetesen pedig a pénzintézetek belső ügyvitelének az eddiginél nyomatékosabb hatósági ellenőrzése és az erdélyi részekre vonatkozó birtokrendezési eljárás módosítása.

A másodikra: a nemzetiségi egyenjogúságról alkotott 1868 : XLV. törvényczikknek, a népoktatásról szóló 1868 : XXXVIII. törvényczikknek és a középiskolákat tárgy azó 1883 : XXX. törvényczikknek a fennforgó állami érdekek szempontjából foganatosítandó módosítása; a görög-keleti vallásfelekezetek nemzeti jellegének megszüntetése; »a népiskolai hatóságokról« és a magyar nyelv kötelező oktatásáról a népiskolákban szóló 1876 : XXVIII. illetőleg 1879 : XVIII. törvényczikkek intézkedéseinek szigorú foganatosítása és végrehajtásuknak hatályos ellenőrzése; végre a választói jogosultságnak mérsékelt vagyoni czensus mellett az értelmi képességre alapítása és egy minden jogosult érdeket kielégítő igazságos közigazgatás.

Gróf Bethlen Gábor, az E. M. K. E. elnöke (két czikk a Nemzeti hírlap-ban) a nemzetiségi kérdés jogosultságát Magyarországon nem ismeri el. Szerinte mindnyájan egyformák vagyunk a szabadság és egyenlőség alapjaira fektetett magyar államban, és ezzel mindenkinek be kell érnie, akármiféle fajhoz tartozzék. Külön előjogok senkit sem illetnek meg. Az 1868-iki úgynevezett nemzetiségi törvényt tehát egyszerűen el kell törülni. A román nép tömegének nagy része nem vesz részt a mozgalmakban, csak a stréberek és bujtogatók háborognak minduntalan.

A román izgatásokkal szemben állam és társadalom a legnagyobb mulasztásokat követték el a múltban. A jövőben tehát vállvetve és fokozott erővel kell pótolniok azokat. Az úgynevezett mérsékelt román elemekkel való megalkuvást, mely esetleg a nemzetiségi törvénynek a nemzetiségek további elkapatására szolgáló módosítását vonhatná maga után, következményeiben sokkal veszélyesebbnek tartaná, mint a mekkora veszély az egész Lukaciu-Rátiu-féle törekvésekben rejlik.

Gróf Károlyi István, a F. M. K. E. elnöke (1894-iki közgyűlési megnyitó beszéd), a magyar állami miszió betöltéséhez — isten után — három faktor egyöntetű közreműködését tartja szükségesnek: a királyét, a kormányét és a társadalomét.

Hogy királyunk minden tekintetben és mindig helyt állott, arról igen sokszor volt alkalmunk meggyőződést szerezni magunknak. Nem igy a kormány és a társadalom.

Az 1867 óta egymást követett kormányok oly lelkiismeretlen gyávaságot tanúsítottak a nemzeti szellem és kultúra fejlesztésének kérdéseiben, mintha fizetett ellenségei lettek volna az országnak.

Mai napig nem voltak képesek érvényt szerezni még a magyar czimer törvényszerű használatának sem, és nem voltak képesek létrehozni a magyar udvartartást, melyek pedig a világ legapróbb államaiban is mint az államiság kétségtelen symbolumai szerepelnek. Ezekhez járul azon másik szomorú jelenség, hogy kormányaink mindig távollétükkel szoktak tündökölni a magyar nemzeti ünnepélyeken.

Nem csoda tehát, ha a nemzetiségek mindezeket látva, nem viseltetnek azon tisztelettel a haza iránt, melylyel ennek minden hű fia tartozik. Mert mindezek együttvéve valóban csak arra alkalmasok, hogy azt a hitet keltsék fel és táplálják más ajkú polgáriasaink keblében, hogy az 1848-iki magyar állam nem bír az állandóság kellékeivel, hanem egészen átmeneti természetű ideiglenes alkotás.

Csak súlyosbítja a helyzetet, hogy a magyar állami kultúra érdekeinek a nemzetiségek ellen való megvédésére alakult közművelődési egyletekkel ez ideig alig törődtek valamit a kormányok; sőt régebben voltak esetek arra is, hogy kéz alatt ellenséges állást foglaltak el azokkal szemben. Pedig a közművelődés éppen úgy állami feladat, mint a közbiztosság, közlekedés, közegészségügy stb.

A jövőre nézve az a kívánsága az elnöklő grófnak, hogy a kormány legyen mindenek előtt magyar ne csak választói körében, de a király előtt és a nemzetiségekkel szemben is. Mérjen egyenlő mértékkel a haza minden polgárának. Ne hordjon mindent Budapestre, hanem juttasson a vidéknek is valamit. Ne kívánja senkitől, hogy egyedül az adófizetés jogosultságáért szeresesse az államot. Csináltasson jó utakat az elhagyatott vidékek számára. Állittason gyárakat az ország különböző részeiben. Támogassa a földmivelést és állattenyésztést. Létesítsen mentől több állami iskolát és a felekezeti tanítók működését gondosan ellenőriztesse, mert a felvilágosodás előre haladása és a jobb megélhetés feltételeinek kiteremtése együttesen a legbiztosabb gyógyszereit képezik a nemzetiségi kérdésben rejlő bajoknak is.

Gróf Károlyi István szerint a múltban a társadalom sem felelt meg hivatásának ezen a téren; mennyiben a magyar kultúra ügyét sem anyagilag sem erkölcsileg nem támogatta azon mértékben mint kötelessége lett volna. Részéről legczélszerübbnek találná kötelező törvényhatósági pótadók kivetését a kultúra czéljaira: akkor aztán a társadalomnak vagyonosabb elemei is erejükhez mérten, aránylagos áldozattal kellene hogy hozzájáruljanak a közjó előmozditásához.

Jancsó Benedek dr. (»A Dakorománismus és a magyar kultúrpolitika« czimü könyve I. és II. füzet 1893) a román kérdésnek egyik legalaposabb magyar ismerője, ki a román nyelv és viszonyok tanulmányozása végett hosszasabb időtt töltött Romániában: Jancsó Benedek azon nézetben van, hogy a román kérdés politikai életünknek »igen súlyos természetű s végtelenül elhanyagolt orgánikus betegsége,« hogy »bűnös rossz akarat, hazafiatlan lelkiismeretlenség kelelne ahhoz, hogy ma már valaki azt állíthassa; hogy a nemzetiségi, in specie a román kérdés nem egyik legfontosabb és legégetőbb kérdése a magyar politikának«.

»A románság — folytatja a szerző más helyütt — mint politikai aspirácziókkal bíró intelligenczia a maga egészében el van határozva a magyar állam és magyar államot alkotó nemzet ellen a végletekig menő harczra« . . .

Jancsó szerint »a román nemzetiségi kérdés ezernyi apró érdekből, követelésből, vágyból, sőt mondhatni inponderabiliákból alakult meg.« . . . »A dakorománismus elsősorban kulturális fegyverekkel küzdő tényező, melylyel szemben csak hasonló fegyverekkel küzdhetünk sikerrel.« Oda kell törekednünk tehát hogy »a hazánkbeli románság kulturális mozgalmaira segítő és irányozó, de feltétlenül jóakarata befolyást gyakoroljunk.« Erre való tekintettel a legjobb szer a baj orvoslására — mint Jancsó hiszi — egy gondosan előre készítendő és tervszerűleg végrehajtandó magyar kultúrpolitika inaugurálása. E mellett erősíteni kell vagyonban is a magyarságot általában, de különösen ott, hol a románsággal vegyesen lakik.« Ez a feladat.

A román kérdés szempontjából igen fontos momentumokat foglal magában a székelyföldi (marosvásárhelyi) kereskedelmi és iparkamarának 1893-ik évi jelentése is. Ezen jelentés alakszerű hivatalos hitelességgel megerősíti, a mit mi székelyek mindig emlegettünk az országgyűlésen és egyebütt anélkül, hogy hitelre találtunk volna, t. i. hogy a székelyföld közgazdasági viszonyai telje? dekadanszban vannak: nevezetesen birtokrendezésünk tulságosan költséges és csak csiga léptekkel halad előre; birtokos osztályunk és földmivelo népünk egyaránt nyakig el van adósodva; napszámosaink és kisiparoselemünk megélhetését nem biztosítja az itthon található kereset; állattenyésztésünk alig mutat némi javulást az utóbbi időkben; mezőgazdasági termelésünk nagyon fogyatékos; erdőgazdasági iparunk nem prosperálhat a közlekedési eszközök hiányossága miatt; gyáriparunk még csak kezdetleges korát éli s kisiparunk napról-napra rohamosan hanyatlik ugyannyira, »hogy ha az állam a székely kisiparos osztály megmentése érdekében valóban nagyobb akcziót szándékszik kifejteni, akkor ennek csakugyan elérkezett a tizenkettedik órája« — mint a jelentés mondja.

Ezeknek mintegy koronáját képezik azonban a jelentésnek a népmozgalmi viszonyokra vonatkozó azon adatai, melyek szerint a székely kivándorlás nemcsak hogy ma is tart, de újabb időben határozottan emelkedőben van, s e miatt a népszaporodás a székelyföldön nem üti meg a természetes mértéket; továbbá hogy — a mi tárgyunkra nézve a leglényegesebb — a két utolsó népszámlálás adatainak tanúsága szerint a magyarság arányszáma a kamara kerületét képező Székelyföldön 1880-tól 1890-ig 78,41%-ról 78,07%-ra hanyatlott; vagyis a székelység 0,34%-kal tért veszített az idegen ajkúak — főleg az oláhság — előnyére. És ez annál meglepőbb, mert az egész magyar birodalomban a magyarság arányszáma 1.62%-kal erősbödött.« 

Igy magyarosítanak nálunk Magyarországon; így teljesíti az állam és a társadalom a Székelyföld iránti kötelességeit. Azon Székelyföld iránti kötelességeit, mely ha feladata további teljesítésére képtelenné válik vagyéppen elvesz: utánna vesz Magyarország egészen a Tiszáig.

De világosan kitűnik ezekből egyszersmind az is, hogy a Székelyföld a kormány szemeiben csak arra való, hogy képviselői mandátumokat liferáljon a saját otthonukból kiűzött rokkant politikusok számára — soha be ne váltandó csalfa ígéretek fejében.

Moldován Gergely (»Válaszirat a memorandumra«, »Politikai szédelgés« és »Magyarok, Románok« czimü röpiratok): Moldován Gergely — kinek személyében a jó magyar honpolgár teljesen összefér a jó románnal — a kérdés minden oldalú alapos megfigyelése után azon resultatumra jutott, miszerint a bajok igen megnövekedtek, s a velők szemben magyar részről elkövetett mulasztások már is azt eredményezték, hogy a románság »összés intézményeivel együtt egy elszigetelt egész lett, melyre a magyar államhatalomnak semmi befolyása nincsen«.

Moldován Gergely szerint » Erdélyben a nemzetiségi kérdés jobbára kenyér és húskérdés, s a ki ezt a kettőt megadja, a kérdést részben meg is oldotta«.

Alkalmas módon kellene orvosolni a létező bajokat — folytatja a szerző — és az állami rend ellen támadókkal szemben vaskézzel fentartani az állam tekintélyét.

Férkezzék az állam a nép szívéhez. Revideálja a nemzetiségi és a választási törvényeket. Helyezkedjék demokratikus alapokra minden téren. Létesítsen jó, pontos és igazságos közigazgatást s szeretetteljes nevelést és oktatást. Gyámolítsa a román egyházakat és iskolákat. Javítsa a román nép ipari és közgazdasági állapotait. A keletkező román intelligencziának adjon megfelelő foglalkozást az állami szervezetben, s általában véve a néppel mint románnal is foglalkozzék.

Gróf Apponyi Albert (képviselőházi beszéd 1894. november 24.) azon nézetben van, hogy a nemzetiségi kérdés pártkérdést nem képezhet a magyar országgyűlésen.

Apponyi gróf a nem magyar ajkú polgároknak jóhiszemű zömét megkülönböztetendőnek tartja azoktól, kik államellenes törekvéseket táplálnak. A tömeggel egészen úgy kell bánnunk, mint egyenjogú testvéreinkkel és polgártársainkkal; a többiekkel szemben pedig fel kell használnunk mindazon eszközöket, melyeket a törvény kezeinkbe ad.

A nemzetiségi kérdés, Apponyi gr. szerint, semmiféle vonatkozásában sem tekinthető internationalis kérdésnek, hanem egészen az ország belügyének.

Részéről — az államiság feltételeinek korlátai között — szívesen deferál a szabadelvűség követelményei szerint a nemzetiségek tagjainak, de külön nemzetiségi (testületi) jogot el nem ismer soha.

Meggyőződése továbbá hogy a dolgok állapotáról a külföldet mentől előbb fel kell világosítani s ezen a téren nagy hivatás vár a társadalmi tényezőkre, de mindenek felett magára a kormányra.

Apponyi gróf azon hitben van, hogy a nemzetiségi kérdés gyógyítására szolgáló orvosszerek két kategóriába sorozhatók a szerint, a mint a bajok megelőzésére vagy megszüntetésére vonatkoznak. Szerinte a betegség teljes szánálására csak egy előre gondosan kitervelt törvényhozási és kormányzati politika következetes alkalmazása vezethet el, melynek alapgondolatait az állam tekintélyének hatályos érvényesítése, az államnak czéltudatos kultúrai és adminisztratív tevékenysége és az állami jótékonyságnak minden irányban való egyenlő éreztetése képeznék.

Bartha Miklós (»Ellenzék« czimű kolozsvári hirlap) mint a Kolozsmegyei kérvény indítványozója és szerzője az abban kifejtett nézeteken kivül és első sorban a magyar hadsereg aszimiláló és fegyelmező hatásától várja a román megoldását.

Az előadottak kiegészítésére meg kell emlékeznem még azon álláspontról is, melyet a nemzetiségi kérdésben Mocsáry Lajos foglalt el a közelebbi időkben.

Mocsáry Lajos pár év előtt közrebocsátott irataiban és tett nyilatkozataiban azon meggyőződésének adott kifejezést, hogy a nemzetiségeknél a nyelvhez és a nemzetiséghez való ragaszkodás érzelmét semmiféle hatalom meg nem szüntetheti. Részéről csak hibáztathatja tehát az újabban megindult magyarosítási törekvéseket, valamint azon eljárást, hogy a nemzetiségi törvény intézkedéseit az alkalmazásban nem tartják meg; nemcsak de ezen alaptörvényt újabb időben a nemzetiségek hátrányára többször módosították is.

V.

Befejezés.

Az előrebocsátottakban körülbelül érintve van mindaz, mi 1891 óta a nemzetiségi politika ügyében történt. . . 1868-tól kezdve tehát édes-kevéssel lettünk okosabbak e téren, mint voltunk azelőtt.

Jogos önvédelmi tevékenységünket huszonöt hosszú esztendő szomorú tapasztalásai sem voltak képesek a helyzet magaslatára emelni.

Működésünk ma is inkább hasonlít a napi jelenségek szerint váltakozó fejevesztett kapkodáshoz, mint egy a baj gyökeres orvoslására irányuló öntudatos politikai akczióhoz.

Még csak a betegség diagnozisának megállapitásában sem tudtunk egy véleményre jutni ez ideig. Hogy érthetnénk tehát egyet az alkalmazandó gyógyszereknek megválasztásában?

Hieronymi, Wekerle, Szilágyi, Kálnoky, Tisza minduntalan azt hajtják, hogy a baj már régi, a betegség már krónikus. — Mintha csak a felelősség terhe alól akarnának menekülni ezen senki által kétségbe nem vont tény szertelen emlegetésével.

Minden valószínűség szerint a felelet terhének könnyítésére irányuló szándék következménye a hivatalos köröknek azon magatartása is, melynél fogva a kérdéssel szemben rendszerint kicsinybevételt színlelnek, s ha néha napján, elvétve sikerül nekik egy-egy kipattant szikrát a hamu közé szerencsésen visszarejteni: tele torokkal hirdetik és hirdettetik urbi et orbi, hogy az égés megszűnt, a tűz már egészen ki vagyon oltva.

Takargatni akarják a sebet, nehogy átlátszódjék a szomszédba. Pedig ez a leghelytelenebb eljárás, a mit e kérdésben csak követni lehet. Helytelen egyfelől azért, mert czélját úgy sem éri el — mennyiben, ha önmagától ki nem pattan, a vak tyúk is kikaparhatja a rejtegetett titkot; — és másfelől, mert lehűti, a nemzeti lelkesedést és megzsibbasztja a polgári tevékenységet, melyeknek közreműködése nélkül pedig a bajt alaposan meggyógyítani csakugyan nem lehet.

Avagy talán azt hiszik a hivatalos körökben, hogy tisztelt ellenfeleink nem fognak gondoskodni — a mint eddig is bőségesen gondoskodtak — arról, hogy a mi házi nyavalyánk az egész világ előtt dobra üttessék?

Azt hiszik, hogy a mivelt külföld, midőn a közelebbi kiállításon meg fogja bámulni a magyar állam palotájának a jog alomaiből képződött ezer esztendős szikla-alapjait és hatalmas fedélzetét, melyet a modern állami intézmények s az anyagi és szellemi kultúra vívmányai képviselnek: azt hiszik, hogy ez a művelt külföld nem veszi észre, hogy a remek ház oldalfalain helyenként csak egymásra vannak rakva a téglák, de hiányzik közülök a malter, mely őket az egész fallal szilárd és állandó összeköttetésben tarthatná? Azt hiszik, hogy ez a külföld nem azcn meggyőződést fogja haza vinni magával, hogy az épület eléggé diszes és lakható is ugyan kedvező időkben, de esetleges külső viharok behatásainak alig lesz képes ellentállani ?

Igenis van baj tehát. És ez a baj nem kicsiny hanem nagy. Jelentékenyen növekedett az utóbbi időben. És növekedni fog jövőben is mindaddig, míg egészen a nyakunkra nem nő, ha ugyan további fejlődésének idejekorán és teljes erővel útját nem álljuk.

De tovább megyek.

Az én hitem és meggyőződésem szerint a román kérdés ma sokkal veszedelmesebb, mint a szláv kérdés, s bizonyos értelemben veszedelmesebb, mint volt bármikor a szláv kérdés.

Megmondom, miért.

Azért, mert a szláv kérdés, mióta Oroszország a béke-politika ösvényére lépett, s az újabban keletkezett kisebb balkán-államok között egész erővel feltámadt a hatalmi aspirácziókból folyó antagonizmus érzete: legnagyobbrészt elvesztette külföldi támasztékait A román kérdés ellenben épen ezen időszakban talált igen jelentékeny külső támpontokra a román királyságban.

Továbbá azért, mert a szláv kérdéssel szemben a magyar nemzet mindig igen erős védvárakkal rendelkezett, s rendelkezik ma is; és pedig a katholikus szlávokkal szemben a hazafias magyar főpapokban, az ágostai evangélikus szlávokkal szemben pedig az egyházkerületi gyűlésekben és az egyetemes conventben, melyek már is hervadhatlan érdemeket szereztek maguknak a magyar nemzeti állam védelmében folytatott férfias küzdelmeikkel.

Ezekkel ellentétben a román főpapok, ha kineveztetésük előtt mutatnak is némi jóindulatot a magyar állam érdeke iránt, hivataluk elfoglalása után rendszerint nem képesek emanczipálni magukat a rossz indulatú vezetők nyomása alól; a román egyházi gyülekezetekben pedig a magyar nemzetnek nincsenek barátai, csak esküdt ellenségei.

És ez még nem minden.

Szerintem nem vonható kétségbe az sem, hogy a román fészkelődések nemcsak minket magyarokat érdekelnek, de fenyegetik magát az 1867-iki dualismust) — ebben tehát egyszersmind Ausztriát és a Habsburg dinastiát is. Sőt megtörténhetik, hogy maholnap nagyobb területen is állandó forrásaivá válnak az örökös békétlenségnek és zavaroknak.

Az előadottak után talán nem szükséges bővebben fejtegetnem; hogy véleményem szerint az eddigi kormányok nem ösmerték fel a bajokat a magok valódi mivoltában ; tehát, hogy részemről a diagnózist illetőleg Kolozs-megye polgárainak, Jancsó Benedek és Moldován Gergely által is támogatott felfogásához állok közelebb, kik a román kérdés felől alaposan tájékozva vannak s ennélfogva azt eléggé fontosnak tartják arra, hogy a magyar nemzet végrevalahára komolyan és egész erővel foglalkozzék vele.

Hogy a hivatali körök az orvosszereket is az általuk megállapított diagnózisnak megfelelően választják meg és hozzák javaslatba: az a dolog természetéből folyik.

Ezek, a mint már jeleztem:

az izgató értelmiség elkülönítése a néptől, s az izgatok kérlelhetetlen üldözése és a törvénytisztelő románokkal való részrehajlatlan elbánás minden téren;

oly tettek nyújtása, melyek mentői előbb megadják a román fajhoz tartozó polgároknak is azon öntudatot, hogy ők a magyar államnak a magyar fajbeliekkel teljesen egyenjogú polgárai;

a román népnek pártatlan igazságos és jóakaratú közigazgatásban való részesítése;

a magyar társadalom előzékeny és~óvatos magatartása;

az igazságos kívánalmak megszívlelése;

és végre a legújabb fejleményekkel szemben

a külföldnek a román kérdés valódi állása felől való felvilágosítása. Ez volna a hivatalos reczept.

Tehát alig egy két jelentőség nélküli dolog kivétével egészen a régi megszokott nagyhangú fenyegetőzés, melyre már csak mosolyognak azok, kik ellen intézve van; és a még régibb üres ígéretek, melyekre többé semmit sem adnak, sem a román, sem a szláv nemzetiségű népek.

El akarják választani a román népet a román intelligencziától: tehát nzon román paptól, kire a legfőbbnek — lelkiüdvösségének gondozását bizta ; azon román tanítóktól és tanároktól, kik gyermekeit nevelik és oktatják; azon román ügyvédektől, kik jogi ügyeiben tanácscsal látják el és a hatóságok előtt képviselik; azon román közhivatalnokoktól, kik sérelmeit orvosolni és jóllétét gyarapítani igyekeznek; azon román bankhivatalnokoktól, kik pénzügyi szükségében megsegítik és gyámolítják. El akarják választani aromán népet azon román intelligencziától, melylyel együtt él és állandólag érintkezik; azon intelligencziától, mely az ő kebeléből fakadt és fog fakadni továbbra is, mint a virág a fából; azon román intelligencziától, melyben az a nép saját énjének megnemesedett personifikáczióját szemléli és szereti.

Nem, uraim. Ez a vállalkozás nemcsak hogy nem heljes, de a szónak legteljesebb értelmében lehetetlen is. Körülbelül annyit jelenten? az, mintha valaki a napsugarakat akarná elválasztani azon naptól, mely azokat szakadatlanul termeli és termelni fogja mindaddig, míg csak végképpen ki nem alszik.

Ezekből egyszersmind levonhatjuk a konzequencziákat azon irányban is, vájjon helyes-e ama feltevésünk, hogy az izgatások ragálya még nem hatotta át a román nép alsóbb rétegeit, — annak nagy tömegét.

De feltéve, hogy az elkülönzési elméletnek időre-órára lehetne is gyakorlati érvényt szerezni: ugyan mit nyernénk vele, mikor lépten-nyomon azt látjuk a történelemből, hogy valamely népfajjal a valóságban csak az a nemzet rendelkezik, mely azon nép faj intelligencziájának rokonszenvét bírja; az ellenben, mely kizárólag az ingó tömeg jóindulatára támaszkodik, oly állhatatlan szövetségest szerzett magának, melyet minden pillanatban könnyű szerrel visszahódíthat tőle a saját intelligencziája, vagy elhódíthat az, ki többet ígér neki.

És mit szóljunk azokról a titokzatos tettekről melyeket nem egy, de három miniszter is biztos kilátásba helyezett a nyáron a nélkül, hogy mibenlétüket bővebben körülírtak volna?

Hol késnek ezek a tettek az éjjeli homályban? És hol késnek a tőlük várt csodálatos eredmények ? Miért nem mutat a miniszterelnök úr már egyszer legalább egy szál románt abból a nagy románságból, ki az ő és társai működése következtében az egyenjogúság öntudatát megnyerve, büszke önérzettel a magyar állam polgárának vallja magát ?

»Pártatlanság, igazságosság és jóakarat a közigazgatás egész körében.« Ez a másik leghatályosabb orvosság, — hangsúlyozzák rendre a miniszter urak.

De vajjon honnan szedhetnők elő ezeket a csodahatású arkánumokat mi, kiknek közigazgatása kizárólag a képviselőválasztásokra és a hivatalos közvélemény - gyárlására van berendezve, akár felülről lefelé, akár alulról felfelé csináljuk meg vele a számítást. Felülről lefelé úgy alakul a művelet, hogy a miniszter kinevezi a főispánt, a főispán kinevezi az alispánt, az alispán kinevezi a szolgabírákat, a szolgabírák kinevezik a községi jegyzőket és birákat. Alulról felfelé: hogy a községi birák választják a jegyzőt, a jegyzők választják a szolgabírót, és a szolgabírák választják az alispánt s mindezeknek mint a közvélemény csalhatatlan reprezentátorainak kívánatára kineveztetik a főispán.

Mert hát — ügy vélik legalább a szolgabíró, alispán és a főispán — hogy nem is valamire való bíró meg jegyző, ki bizottsági taggá nem választathatja meg magát, s ezen az úton aztán oda jutottunk, hogy ma már majdnem mindenik vármegyei törvényhatóságban — az utolsó elemzésben feltétlenül a minisztertől függő — hivatali elem uralkodik a közgyűléseken.

Hogy ez a közigazgatási apparátus a közigazgatás igazi kövei elményeit nem elégítheti ki: arról felesleges bővebben beszélnem. Annyit azonban meg kell adni neki, hogy azon czélokra, melyekre szánva van, igazi műremek a maga nemében. Elannyira, hogy minden pillanatban jólélekkel ajánlhatjuk azt megszív- lelés végett bármely autokratának, teszem azt II. Miklós czárnak azon esetre, ha uralkodása alatt valamikor odáig jutnának a dolgok Oroszországban, hogy semmiletteképpen nem tudna kitérni népeinek alkotmányt esdő sóhajtásai elől.

Es a miniszter urak mégis pártatlan, igazságos és jóakaratú közigazgatásról beszélnek.

Hát lehet-e szó pártatlan, igazságos és jóakaratú közigazgatásról ott és akkor, hol és midőn az adminisztráczió vezetőjének alig két évre terjedő pályafutásában már is oly botránykövek magaslanak ki, mint a biharmégyei apácza-kérdés eldöntése, mint a Teleky Imre-féle gyámügyi delegáczió, mint az ismeretes patikajog adományozási esetek, mint a Kossuth Ferencz választási jogosultságába való illetéktelen beleavatkozás s mint a szolgabírói járások ujra alakításának és székhelyeik megállapításának ügye körül követett miniszteri eljárások?

Vajjon jogosult-e és méltányos-e ilyen körülmények között függetlenséget és tárgyilagosságot követelni azon szegény szolgabíráktól és még szegényebb községi jegyzőktől, kiknek mindenki parancsol a vármegyében és a vármegyén kívül? Jogosult-e és méltányos-e függetlenséget és tárgyilagosságot követelni ezektől akkor, midőn egyes konkrét esetekben maga a miniszter sem képes emánczipálni magát, a helytelen és illetéktelen befolyások nyomása alól?

S a mi a legcsodálatosabb az egészben, ugyanez a miniszter volt az, ki erdélyi útjában minden ponton a legmelegebben ajánlotta a tisztviselők figyelmébe a jogot, az igazságot, a tárgyilagosságot, a polgárokkal való egyenlő elbánást és szigort, mint a nemzetiségi kérdés megoldásának leghatásosabb eszközeit.

Nagy súly van fektetve a hivatalos gyógymódban a magyar társadalom hathatós közreműködésére is, — azéra a magyar társadaloméra, mely elszántságával és kitartásáról csak nemrégen is oly óriás eredményeket volt képes előidézni elő a magyar nemzet javára.

De hát hol van az a hajdan erős és törhetetlen magyar társadalom, ugyan hol? Eltűnt, elveszett, elenyészett és oda lett sok egyebekkel egyetemben ez is a liberális éra ápoló kezei között.

Mindössze csak egy szárított hólyag maradt viszsza belőle, melyet hol felfújnak a közigazgatási apparátus segítségével, hol kiszorítják belőle a szuszt, — a szerint a mint a hatalmi érdekpolitika esélyei hozzák magukkal.

Boros-Sebesen fejedelmi parancsszóval leszereltették a nemzetnek a magyar államiság megvédésére irányuló érdeklődését; az egyházpolitika kérdésében pedig országos közvéleménnyé domborították ki a javaslatokkal szemben nyilvánult általános apathiát.

Hogy a balul informált külföld felvilágosítása iránt miféle lépéseket tett a kormány: azt én természetesen nem tudhatom. Annyi azonban egészen bizonyos, hogy a dolog valódi állása még máig sem lett alaposan kifejtve és felvilágosítva az európai közvélemény előtt.

Legjobb bizoyitékat képeznek erre a napokban Budapesten időzött Flourensnak több hírlapíró előtt a román kérdés felől tett nyilatkozatai.

Ami a Hieronymi szerint megszívlelendő igazságos kivánalmakat illeti: ezekre csak az a megjegyzésem van, hogy Hieronymi már annyiféle álláspontot foglalt el a nemzetiségi politika kérdésében, a hányszor felszólalt és nyilatkozott e tárgyban; s hogy eddigelé még mindenik kijelentése desavuálva lett, hol saját maga által, hol a miniszterelnök, vagy Tisza Kálmán által s ő mindannyiszor hűségesen megkapitulált a nagyobb tekintélyek és hatalmak előtt, amint illett. Önkényt következik ezekből, hogy a tisztelt belügyminiszter úr csak a famulus szerepét játsza ott, hol az igazi vezérszerep illetné meg őt; beszédeivél és cselekedeteivel bővebben foglalkozni tehát egészen kárbamenő fáradtság lenne.

Nem hiszem, hogy az előrebocsátottak után valaki még azon csalódásban ringassa magát, mintha a nemzetiségi, különösen pedig a román kérdés súlyos bajai a kormány által ajánlott szerekkel gyökeresen orvosolhatók, meggyógyithatók lennének.

Hogy az én felfogásom szerint mi módon lehetne legczélirányosabban kiegyenliteni a fenforgó viszályokat, azt ezen munka első részének végén egész határozottsággal megmondottam.

Teljes készséggel be ismerem azonban, hogy az általam javasolt, és felfogásom szerint egyedül helyes megoldásra a mindkét részről fenforgó ingerültség mai állapotában a viszonyok aligha kedvezők.

Elkerülhetetlenül szükséges tehát, hogy egész mértékben és minden további halasztás nélkül reá lépjünk a jogos önvédelem terére addig is, mig a különböző idiomák után futkározó más ajku polgártársainkat s ezek között különösen román testvéreinket is józanabb meggyőződésre fogja kényszeriteni a szomoru tapasztalás, a keserű csalódás érzete.

Az adott helyzetben nem nehéz kitalálni, hogy a román kérdés bajainak egyik — a nagyobbik — gyökere a román királyságban, a másik — a kisebbik pedig a magyarországi román intelligencziában keresendő.

Az első az értelmi szerző szerepét játsza a proczesszusban; állandólag izgatja, támogatja és anyagilag is segíti az utóbbit, hogy azt időközönkint a magyar állam ellen való fellépésre birhassa. Az utóbbi pedig az illetéktelen külbefolyás hatása alatt egymás után hozza szinre a törvényellenes tüntetéseket és manifesztácziókat, a nélkül, hogy működésében a hatóságok, vagy a közvélemény részéről komoly ellentállásra találna.

Nem hiszem, hogy tévednék, midőn azt állitom, hogy a bajok ezen méreteivel szemben csak ugy állhatunk meg diadalmasan, ha az állam egész hatalmát és a magyar társadalom összes erőit minden további késedelem nélkül harczba visszük ellenök.

Az állam jeladatát képezi különösen és mindenekfelett, hogy a szomszéd román királyságot a mi dolgainkba való beleavatkozástól egyszersmindenkorra eltiltsa és elzárja.

Ha következményeiben nem volna már is olyan szomorú, egyszerűen nevetségesnek kellene jeleznem azon birkatürelmet, melylyel elnézzük, hogy egy 4 és fél millió lelket számláló kis állam miként igyekszik majdnem két évtized óta napról-napra aláaknázni országunk alapjait a nélkül, hogy machináczióival szemben eddig elé egyetlen jelentősebb lépést is tettünk volna.

Itt az ideje tehát, hogy a román királyság végre-valahára alaposan kijózanittassék utopikus mániájából.

Anglia eddig nem egyszer, hanem százszor is összezúzta volna azon külső országot, mely az ir kérdésbe hasonló módon és eszközökkel mert volna belemarkolni. Pedig az íreknek sokban igazuk van!

További feladata az államnak, hogy mentőlelőbb oly szervezetet adjon a közigazgatásnak, melyben ez egészen alkalmassá válik a nemzetiségi mozgalmakban rejlő veszélyek alapos és biztos felismerésére és legyőzésére, s a mely egy czélirányos kultur- és közgazdasági politikával kombinálva ismét az érdekeknek ezerféle nagyobb és apróbb szálaival csatolhassa vissza hozzánk a nemzetiségeket, kiket az utóbbi időben elkövetett bűnös mulasztásainkkal a magyar állami élet közösségéből ugy kulturailag, mint gazdaságilag kiválni engedtünk.

Nem szándékom bővebben részletezni ezúttal azon feladatokat, melyeknek betöltésére az állam van hivatva a nemzetiségi kérdésben.

Csak annyit akarok megjegyezni még, hogy az állami faktoroknak működése csak úgy lehet sikeres az ügyre nézve, ha azokat a magyar társadalom is erőteljesen támogatja s ha a társadalom ezen támogatáson felül még azon hivatását is lelkiismeretesen betölti, mely kizárólag az ő vállaira nehezedik az ország nem magyar nemzetiségű polgáraival szemben,

De hát számíthatunk-e arra ma, hogy mind a két faktor lelkiismeretesen és öszhangzatosan megfeleljen a rája háruló kötelességeknek?

Aligha, mert míg egyfelől összedugott kezekkel vagyunk kénytelenek szemlélni, hogy miként alakul meg és szaporodik napról-napra a Coriolán tábora Bukarestben: másfelől azt látjuk, hogy a készülődő veszedelemmel szemben a consul (a miniszterelnök) lefegyverzi és szétszórja a köztársaság megvédésére hivatott katonaságot; s ahelyett hogy ellenállásra gondolna, azon tanácskozik a szenátorokkal (a miniszterekkel), hogy mily uton-módon javíthatnák ki az egyházpolitikai vihar által megrongált kapitoliumnak (a szabadelvű pártnak) rozoga épületét legalább anynyira, hogy még ideig-óráig menhelyet találhassanak benne maguknak.

És a polgárok?

A polgárok meg-megjelennek ugyan most is a fórumon, de nem azért, hogy szembeszállni készüljenek az ellenséges invazióval.

Oh nem!

A legtöbben közülök keresni látszanak valamit, és pedig:

A gróf herczegi czimet vagy egy kis aranygyapjat, a báró belső titkos tanácsosságot vagy intendánsságot, az apró vállalkozóból felhizott nábob báróságot, a nemes kamarási méltóságot, a kiérdemült uzsorás nemességet, a főispán szt. István-rendet vagy valami társulati elnökséget, az alispán királyi tanácsosságot vagy III-ad osztályu vaskorona-rendet; a képviselő uj mandátumot, főispánságot, viczinális vasutat, bank-tanácsosságot, miniszteri vagy bírósági hivatalt; a stréber mindent, a mi csak kapható, le egészen a vöröskereszt- és jósziv-egyleti jelvényekig; a tisztviselő miniszteri kegyet és előléptetést; a pap egy kis egyházpolitikai kárpótlást; a tanár és tanító fizetés-javítást; a pénztőzsér jövedelmező vállalatokat; a bankdirektor és börzespekuláns egy parányi kabinet-titkocskát, és a szegény választó a maga módja szerint egy kevés pénzt vagy bort, s ha ez nem csöppen, legalább egy kupicza pálinkát. És ezalatt a szemfüles Jugurtha napról-napra növekedik isteni félelemben és az emberek szeretetében. Az arany pedig .... az arany már is rakáson hever a magyar királyi pénzügyminisztérium pinczehelyiségeiben.

1. Ezen időszak adatai legnagyobb részben Horváth Mihály többször idézett munkája után vannak összeállitva.