hogy az izgatások ragálya még nem hatotta át a román nép alsóbb rétegeit, — annak nagy tömegét.
De feltéve, hogy az elkülönzési elméletnek időre-órára lehetne is gyakorlati érvényt szerezni: ugyan mit nyernénk vele, mikor lépten-nyomon azt látjuk a történelemből, hogy valamely népfajjal a valóságban csak az a nemzet rendelkezik, mely azon nép faj intelligencziájának rokonszenvét bírja; az ellenben, mely kizárólag az ingó tömeg jóindulatára támaszkodik, oly állhatatlan szövetségest szerzett magának, melyet minden pillanatban könnyű szerrel visszahódíthat tőle a saját intelligencziája, vagy elhódíthat az, ki többet ígér neki.
És mit szóljunk azokról a titokzatos tettekről melyeket nem egy, de három miniszter is biztos kilátásba helyezett a nyáron a nélkül, hogy mibenlétüket bővebben körülírtak volna?
Hol késnek ezek a tettek az éjjeli homályban? És hol késnek a tőlük várt csodálatos eredmények ? Miért nem mutat a miniszterelnök úr már egyszer legalább egy szál románt abból a nagy románságból, ki az ő és társai működése következtében az egyenjogúság öntudatát megnyerve, büszke önérzettel a magyar állam polgárának vallja magát ?
»Pártatlanság, igazságosság és jóakarat a közigazgatás egész körében.« Ez a másik leghatályosabb orvosság, — hangsúlyozzák rendre a miniszter urak.
De vajjon honnan szedhetnők elő ezeket a csodahatású arkánumokat mi, kiknek közigazgatása kizárólag a képviselőválasztásokra és a hivatalos közvélemény - gyárlására van berendezve, akár felülről lefelé, akár alulról felfelé csináljuk meg vele a számítást.
