szláv mozgalmak láttára. Ezen hangulatában élesen kikelt a magyar nyelv terjesztése mellett kifejtett túlbuzgalom (?) ellen, s a pánszlávizmus keletkezését és fejlődését az ezen túlbuzgóság által felkeltett visszahatás eredményének tulajdonította. Kifejezést adott egyszersmind azon meggyőződésének, hogy »az egyetlen mód, melyen nemzetiségünket biztosíthatjuk, hogy szellemi fensőségünk, irodalmunk és czivilizácziónk emelése által szerezzünk a magyarságnak olvasztó erőt«.
Deák Ferencz Zalavármegyének 1843. november 10-én tartott közgyűlésén azon kijelentést tette, miszerint részéről is óhajtja ugyan, hogy a magyar nyelv használata terjesztessék, de egyszersmind kivánatosnak találja, »hogy az csak privát kapaczitáczió, tanítás és intézetek útján hozassék virágzásba«.
Báró Wesselényi Miklós 1843-ban már világosan látta azon veszélyeket, melyeket reánk nézve a pánszlávizmus s az akkor még nyilvános kitörésre sem jutott, de általa a mint látszik, idejekorán felismert dákorománismus rejtenek magukban. Ennélfogva egy új Cassandra jós lelkével figyelmeztette »Szózatában* a Dinástiát, hogy adjon alkotmányt összes népeinek, s ez úton fűzze azokat erősebb kapcsokkal egymáshoz és magához; más szavakkal, hogy a birodalmat szervezze újra a szabadság és alkotmányosság elvei alapján — és pedig a szövetségi rendszer külső létformái szerint.
Wesselényi Széchenyivel ellentétben azt hitte, hogy a magyar nyelv terjesztése körül egy jottával sem történt több, mint a mennyinek történni kellett;
