féle nemzetiséghez nem tartoznék. . . . És mi nyíltan merjük állítani, hogy azok legnagyobb részében a többféle nemzetiségek jogai s érdekei több méltánylást nem találnak, mint nálunk eddig is találtak.« . . . »De tudjuk mi azt, hogy a mindinkább fejlődő nemzetiségi érzet figyelmet érdemel s nem lehet azt a múlt időknek és a régibb törvényeknek mértékével mérni. Nem fogjuk felejteni, hogy Magyarország nem-magyar ajkú lakosai szintúgy Magyarország polgárai; mi őszinte készséggel akarjuk mindazt, a mit e részben az ő érdekeik s a haza közérdeke megkiván, törvény által biztositani.«
A dolog bővebb felvilágosítása végett meg kell jegyeznem, hogy a második felirat ezen passzusai választ képeznek az első felirat folytán keletkezett királyi leiratra, melyben a többek között azon utasítás is helyet foglalt, hogy az országgyűlés mentől előbb oly törvényjavaslatot készítsen, »mely Magyarország nem-magyar ajkú lakosainak nemzetiségi jogait, ezek terjedelmét, mind nyelvük és nemzetiségi kifejlődésükre, mind pedig közigazgatási viszonyukra nézve határozottan és világosan formulázva tartalmazza«.
A királyi leirat következtében az 1861-iki képviselőház egy 27 tagú bizottságot küldött ki kebeléből javaslattételre. A bizottság munkálatát el is készítette s augusztus hó 1-én a Vlád és Popovics képviselők által benyújtott kisebbségi külön véleménynyel együtt a képviselőház elé terjesztette.
A bizottsági munkálatban különösen két alapelv domborodott ki, t. i. hogy a haza minden ajkú polgárai az egységes és oszthatatlan magyar nemzet
