s végtelenül elhanyagolt orgánikus betegsége,« hogy »bűnös rossz akarat, hazafiatlan lelkiismeretlenség kelelne ahhoz, hogy ma már valaki azt állíthassa; hogy a nemzetiségi, in specie a román kérdés nem egyik legfontosabb és legégetőbb kérdése a magyar politikának«.
»A románság — folytatja a szerző más helyütt — mint politikai aspirácziókkal bíró intelligenczia a maga egészében el van határozva a magyar állam és magyar államot alkotó nemzet ellen a végletekig menő harczra« . . .
Jancsó szerint »a román nemzetiségi kérdés ezernyi apró érdekből, követelésből, vágyból, sőt mondhatni inponderabiliákból alakult meg.« . . . »A dakorománismus elsősorban kulturális fegyverekkel küzdő tényező, melylyel szemben csak hasonló fegyverekkel küzdhetünk sikerrel.« Oda kell törekednünk tehát hogy »a hazánkbeli románság kulturális mozgalmaira segítő és irányozó, de feltétlenül jóakarata befolyást gyakoroljunk.« Erre való tekintettel a legjobb szer a baj orvoslására — mint Jancsó hiszi — egy gondosan előre készítendő és tervszerűleg végrehajtandó magyar kultúrpolitika inaugurálása. E mellett erősíteni kell vagyonban is a magyarságot általában, de különösen ott, hol a románsággal vegyesen lakik.« Ez a feladat.
A román kérdés szempontjából igen fontos momentumokat foglal magában a székelyföldi (marosvásárhelyi) kereskedelmi és iparkamarának 1893-ik évi jelentése is. Ezen jelentés alakszerű hivatalos hitelességgel megerősíti, a mit mi székelyek mindig emlegettünk
