uralta az ellentörvényjavaslatnak a hivatalos nyelvekre és nyelvhasználatra, valamint az úgynevezett nemzeti oktatásra és az iskolákra vonatkozó dispositióit is. Ugyancsak a fejek szerinti létszám básisára fektette a javaslat a felső házban, valamint a központi hatóságoknál, főtörvényszékeknél, vármegyéknél s egyáltalában mindazon méltóságokban és hivatalokban való képviseletet is, melyeknek betöltése a korona, illetőleg a végrehajtó hatalom kinevezésétől függ.
Hogy a nemzetiségi törvény a nemzetiségeket már megalkotása idejében sem elégítette ki, annak «gy másik fényes bizonyítékát képezi az a tény, hogy létrehozatalához alig járult hozzá valaki a nem magyar nemzetiségű képviselők közül, bármelyik országos politikai párthoz tartoztak legyen is különben azok. A Deák-párti Manojlovics Emil például bizonyos fentartásokkal egyenesen a Mocsonyi-Branovácsky-Miletics-féle javaslatra szavazott, míg Nikolics Sándor, Vlád Alajos, Mihályi Peter és Missics János sem az egyik, sem a másik javaslatot nem találták elfogadhatónak a maguk részéről. Bömches Fabritius, Eitel, Ranicher, Láng, Rinder és Drotlef régi szokás szerint csak azon feltétel alatt lettek volna hajlandók magukévá tenni a törvényjavaslatot ha az alkotandó tör vény az erdélyi részekre, illetőleg az erdélyi szászokra ki nem terjesztetik . . . . Hoszu József és Jovanovics György végre sem a vitában, sem a szavazásban részt nem vettek.
A legfőbb bizonyítékot azonban ezen irányban, tagadhatatlanul az 1869-iki szerdahelyi román értekezlet határozata képezi, melyben az elégedetlenség a
