úgy sem éri el — mennyiben, ha önmagától ki nem pattan, a vak tyúk is kikaparhatja a rejtegetett titkot; — és másfelől, mert lehűti, a nemzeti lelkesedést és megzsibbasztja a polgári tevékenységet, melyeknek közreműködése nélkül pedig a bajt alaposan meggyógyítani csakugyan nem lehet.
Avagy talán azt hiszik a hivatalos körökben, hogy tisztelt ellenfeleink nem fognak gondoskodni — a mint eddig is bőségesen gondoskodtak — arról, hogy a mi házi nyavalyánk az egész világ előtt dobra üttessék?
Azt hiszik, hogy a mivelt külföld, midőn a közelebbi kiállításon meg fogja bámulni a magyar állam palotájának a jog alomaiből képződött ezer esztendős szikla-alapjait és hatalmas fedélzetét, melyet a modern állami intézmények s az anyagi és szellemi kultúra vívmányai képviselnek: azt hiszik, hogy ez a művelt külföld nem veszi észre, hogy a remek ház oldalfalain helyenként csak egymásra vannak rakva a téglák, de hiányzik közülök a malter, mely őket az egész fallal szilárd és állandó összeköttetésben tarthatná? Azt hiszik, hogy ez a külföld nem azcn meggyőződést fogja haza vinni magával, hogy az épület eléggé diszes és lakható is ugyan kedvező időkben, de esetleges külső viharok behatásainak alig lesz képes ellentállani ?
Igenis van baj tehát. És ez a baj nem kicsiny hanem nagy. Jelentékenyen növekedett az utóbbi időben. És növekedni fog jövőben is mindaddig, míg egészen a nyakunkra nem nő, ha ugyan további fejlődésének idejekorán és teljes erővel útját nem álljuk.
De tovább megyek.
Az én hitem és meggyőződésem szerint a román kérdés ma sokkal veszedelmesebb, mint a szláv kérdés,
