Nem igy a kormány és a társadalom.
Az 1867 óta egymást követett kormányok oly lelkiismeretlen gyávaságot tanúsítottak a nemzeti szellem és kultúra fejlesztésének kérdéseiben, mintha fizetett ellenségei lettek volna az országnak.
Mai napig nem voltak képesek érvényt szerezni még a magyar czimer törvényszerű használatának sem, és nem voltak képesek létrehozni a magyar udvartartást, melyek pedig a világ legapróbb államaiban is mint az államiság kétségtelen symbolumai szerepelnek. Ezekhez járul azon másik szomorú jelenség, hogy kormányaink mindig távollétükkel szoktak tündökölni a magyar nemzeti ünnepélyeken.
Nem csoda tehát, ha a nemzetiségek mindezeket látva, nem viseltetnek azon tisztelettel a haza iránt, melylyel ennek minden hű fia tartozik. Mert mindezek együttvéve valóban csak arra alkalmasok, hogy azt a hitet keltsék fel és táplálják más ajkú polgáriasaink keblében, hogy az 1848-iki magyar állam nem bír az állandóság kellékeivel, hanem egészen átmeneti természetű ideiglenes alkotás.
Csak súlyosbítja a helyzetet, hogy a magyar állami kultúra érdekeinek a nemzetiségek ellen való megvédésére alakult közművelődési egyletekkel ez ideig alig törődtek valamit a kormányok; sőt régebben voltak esetek arra is, hogy kéz alatt ellenséges állást foglaltak el azokkal szemben. Pedig a közművelődés éppen úgy állami feladat, mint a közbiztosság, közlekedés, közegészségügy stb.
A jövőre nézve az a kívánsága az elnöklő grófnak, hogy a kormány legyen mindenek előtt magyar
