lével és csak a gyakorlati élet követelményei szerint oldható meg helyesen. . . .
Azt mondja továbbá a szerző, hogy tekintetteí arra, miszerint hazánkban a különböző népfajok egészen összevegyülve laknak egymással, itt a legjobb akarattal sem lehetne oly felosztást csinálni, mely mellett minden faj és nyelv külön területi határokat nyerne: a mi másképpen kifejezve annyit tesz, hogy nálunk tehát a svájczi canton-rendszer abszolute nem alkalmazható.
Még kevésbbé lenne lehetséges — Eötvös szerint — minden nemzetiség részére külön jogokat biztositani és imperativ törvényben állapitani meg, — (mint például az 1861-iki képviselőházi bizottság kisebbsége javasolta) — a nyelvhasználat és hivatalokra való alkalmazás eseteit és arányát.
Neki erős meggyőződése — irja folytatólag —, miszerint a megoldás titka abban rejlik, hogy a nemzetiségi követelések teljes összhangzásba hozassanak az állam egységének és lételének biztositásával; vagyis hogy egyfelől a nemzetiségek ne kivánjanak egyebet és többet, mit és mennyit az állami egység megbirhat, és másfelől, hogy az állam se követeljen többet, mint a mennyi czéljaira elkerülhetlenül szükséges. Meggyőződése továbbá, hogy a kérdés ezen korlátok között egyedül és kizárólag az egyenlő szabadság alapján rendezhető, s hogy más nemzetiségü polgártársaink kielégitésére, illetőleg a nemzetiségi egyenjoguság keresztülvitelére csak az 1848-iki törvényeknek becsületes végrehajtása s az kivántatik meg, hogy közigazgatási szervezetünkben az önkormányzat elvéhez, azaz
