tők egy előre jól kitervelt nemzetiségi politika eredményeinek, hanem inkább a jótékony nemzeti ösztön időnkénti eventuális megnyilatkozásait képezik.
De tovább megyek és egyenesen kimondom, hogy 1868 óta a szónak igazi értelmében nem is volt egységes, vagy bárcsak egyöntetű nemzetiségi politikája is — sem az államnak, sem a magyar társadalomnak.
Mintha csak azt hitték volna az állam és társadalom egyiránt, hogy az 1868-iki törvények meghozatalával egészen és örök időkre megvan oldva a kérdés; hogy a nemzetiségekkel szemben továbbra sem az egyiknek sem a másiknak semmi feladata, semmi teendője nem maradt.
Csakis innen magyarázható meg, hogy 1868 óta a nemzetiségi kérdésben a községi bíró másképpen cselekedett, mint a körjegyző; a szolgabíró eljárása nem egyezett meg az alispánéval és tanfelügyelőével; a főispán felfogása eltért a ministerétől; az egyes ministerek működése között hiányzott a harmónia: egyszóval, hogy mindenki egészen szabadon azt tette, a mit jónak vagy érdekében állónak látott, vagy éppenséggel nem tett semmit, ha ezt látta legjobbnak és -czélravezetőbbnek.
A többi tisztviselők (kir. táblák és bíróságok, a pénzügyigazgatóság, pénzügyőrség és adóhivatalok, az államépítészeti hivatal stb. tagjai) kevés kivétellel inkább jóindulatú szemlélői voltak a dolgok fejlődésének, s ezen felfogásban hozzájuk csatlakozott a papok, tanárok, tanítók és az orvosok legnagyobb része is. Mert hát senki sem avatkozhatik olyan dologba, mely
