kulturailag és társadalmilag egészen magukra hagytuk, a közös haza kötelékéből mintegy kibontakozni engedtük.
Minden lehető félreértés kikerülése szempontjából megjegyzendőnek találom még e helyen, hogy az érintett diagnózis inkább a román kérdés állapotáról van véve, s hogy a szláv kérdésben az utóbbi tíz-tizenkét év alatt némi javulás volt észlelhető, melyet legfőképen a horvát viszonyokban újabban beállott konszolidácziónak tudhatunk be.
Majd elválik annak idejében, hogy ezen változás a vélemények gyökeres átalakulásának csalhatatlan szimptomája-e, vagy csak a viszonyokra gyakorolt személyi hatás efemer természetű jelensége.
1891-ben és 1892-ben — a mint ezen munkálat első részében előadtam — uj tényezők és új mozzanatok merültek fel a román nemzetiségi kérdésben, melyekkel ez — mint Moldovan Gergely igen helyesen mondja — az összes nemzetiségi kérdések élére került, mint vezető tényező.
Említettem azt is, hogy az uj mozzanatokat főleg a bukareszti emlékirat, a nagyszebeni memorandum és az ismeretes replika képezik.
Ezekhez járultak legújabban a memorandum terjesztése miatt esküdtszék elé állított román férfiak elítéltetése, az Urechia úr és társai állal a közelebbi
