vezetőjének alig két évre terjedő pályafutásában már is oly botránykövek magaslanak ki, mint a biharmégyei apácza-kérdés eldöntése, mint a Teleky Imre-féle gyámügyi delegáczió, mint az ismeretes patikajog adományozási esetek, mint a Kossuth Ferencz választási jogosultságába való illetéktelen beleavatkozás s mint a szolgabírói járások ujra alakításának és székhelyeik megállapításának ügye körül követett miniszteri eljárások?
Vajjon jogosult-e és méltányos-e ilyen körülmények között függetlenséget és tárgyilagosságot követelni azon szegény szolgabíráktól és még szegényebb községi jegyzőktől, kiknek mindenki parancsol a vármegyében és a vármegyén kívül? Jogosult-e és méltányos-e függetlenséget és tárgyilagosságot követelni ezektől akkor, midőn egyes konkrét esetekben maga a miniszter sem képes emánczipálni magát, a helytelen és illetéktelen befolyások nyomása alól?
S a mi a legcsodálatosabb az egészben, ugyanez a miniszter volt az, ki erdélyi útjában minden ponton a legmelegebben ajánlotta a tisztviselők figyelmébe a jogot, az igazságot, a tárgyilagosságot, a polgárokkal való egyenlő elbánást és szigort, mint a nemzetiségi kérdés megoldásának leghatásosabb eszközeit.
Nagy súly van fektetve a hivatalos gyógymódban a magyar társadalom hathatós közreműködésére is, — azéra a magyar társadaloméra, mely elszántságával és kitartásáról csak nemrégen is oly óriás eredményeket volt képes előidézni elő a magyar nemzet javára.
De hát hol van az a hajdan erős és törhetetlen magyar társadalom, ugyan hol?
