Az előző fejezetben érintettem már, hogy az 1868. évi reformok sem hozták meg a magyar nemzet és a nemzetiségek között az annyira óhajtott és az ország érdekében is valóban kívánatos és szükséges egyetértést, daczára annak, hogy a nemzet — mint mi hisszük — az engedékenység terén elment egészen a legszélső határokig.
Említettem azt is, hogy a nemzetiségek miként igyekeztek és igyekeznek ma is a saját külön államellenes czéljaikra kizsákmányolni a szabadság és egyenlőség révén birtokukba jutott alkotmányos intézményeket, s hogy a haza iránti kötelességüknek csak annyiban, illetőleg azon határig tesznek eleget, meddig a szolgabíró és közjegyző keze s a csendőr és katona szuronya elérnek.
Hogy ezen menthetetlen eljárásuk élénk visszahatást kellett hogy elő idézzen a magyar nemzet körében: az természetesnek látszhatik mindenki előtt.
És ez a visszahatás csakhamar félreismerhetlen tényekben kezdett nyilvánulni úgy a törvényhozás és a kormányzat, mint a társadalmi élet terén is.
A törvényhozás terén először »a köztörvényhatóságok rendezéséről« szóló 1870 : XLII. t.-cz.-ben jutott kifejezésre a nemzetiségek irányában támadt bizalmatlanság érzete. És pedig egyfelől az úgynevezett virilis intézmény behozatalában és másfelől a kandidáczió rendszerének azon körmönfont procedurájában,
