A román kérdés és a magyar nemzetiségi politika/Első rész

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

[1]

ELSŐ RÉSZ.
A román kérdés.
I.
Bevezetés.

Alig ismerek egy másik kérdést, mely felől nemcsak pro és contra, de magukban az egyes táborok kebelében is zavarosabb és eltérőbb nézetek uralkodnának, mint az úgynevezett »magyar-román« kérdés felől uralkodnak.

Hogy a véleményeknek ezen megoszlása már önmagában tetemesen nehezíti az ügy valódi állásának kiderítését, azt, úgy hiszem, nem szükséges bővebben bizonyítgatnom.

Sajnos azonban, hogy az események eddigi folyamában más jelenségek is merültek fel, melyek csak arra alkalmasak, hogy az igazság megismerését még inkább akadályozzák és megnehezítsék.

Ezek közé tartozik mindenekelőtt, hogy a szemben álló nézetek és vélemények körül már is annyi föld- és népirati, történeti, statistikai és politikai falzum halmozódott össze, hogy még a legfigyelmesebb észlelő is csak a kellő gondosság kifejtése mellett óvhatja meg magát attól, hogy a lépten-nyomon elő- [2]álló tény, adat és történet-gyártás, ferdítés, hamisítás és letagadás, a jogosulatlan önnagyzolás, az ellenfélnek, intézményeinek és embereinek indokolatlan kisebbítése és ócsárlása, s az ezekre alapított helytelen jogi és politikai következtetések labirintusában hamis ösvényre ne tévedjen.

Csak fokozza az innen eredő nehézségek számát és súlyát, hogy a fanatikus buzgalommal összehordott bizonyítási anyagnak egy igen jelentékeny része közvetlenül legalább, nem is vonatkozik magára a tárgyra.

De nagy mértékben hátráltatja a helyzet tisztázásának lehetőségét a helytelen harczmodor is; mert ezen kérdés tárgyalásának eddigi folyamában nem annyira a higgadtság és komoly méltóság férfias szava, mint inkább a szemrehányás, rekrimináczió, hazugság, denuncziáczió, rágalom és gyülölet-sugallta szenvedélyesség igéi jutottak túlsúlyra.

Önként következik ezekből, hogy ha a román kérdést a sikerre törekvés czéljának szem előtt tartásával akarjuk tovább bonczolgatni, mindenekelőtt arra kell törekednünk, hogy a jövendőbeli vitatkozásokból kölcsönösen kiküszöböltessék az ingerültség ideges hang-skálája s hogy az eddigi vita-anyag azon része, mely a kérdés érdemének eldöntésére befolyással amúgy sem lehet, az ezutáni tárgyalások körén kivül hagyatva, hallgatással mellőztessék.

Ezen két feltétel szem előtt tartásával, azt hiszem, sikerülni fog minden irányban és részben helyreállitani a valódi tényállást; melyből aztán egész biztossággal levonhatjuk a megfelelő logikai, jogi és [3]politikai konsekvencziákat, mi is tisztelt ellenfeleink is — ki-ki a maga legjobb tudása és meggyőződése szerint.

Az előrebocsátottak után csak azt akarom kinyilvánitani még, hogy részemről a kérdést tárgyazó fejtegetéseimben mindig szigoruan a körülírt határok között akarok és fogok mozogni, — akár találjon követésre eljárásom mások részéről, akár ne.

Ezen elhatározásom azonban teljességgel nem zárja ki, hogy a felfogásom szerinti igazságnak a tőlem kitelhető legerőteljesebb formában adjak kifejezést még ott és akkor is, a hol és a mikor az egyes körökre vagy egyénekre érzékenyebb behatást gyakorolhatna.

II.
A román kérdés keletkezése.

A nemzetiségi eszme államalkotó ereje — a mint tudjuk — az észak-amerikai szabadság-háborunak és az ezt nyomban követett 1789-iki franczia forradalomnak egész Európára kiterjedett általános hatásában gyökerezik.

Ide vezethető vissza tulajdonképpen a magyarországi szláv és román nemzetiségi kérdések keletkezése, sőt bizonyos értelemben magának a magyar fajnak igazi nemzeti öntudatra ébredése is.

A szláv nemzetiségi kérdés megalakulására — mint »25 év Magyarország történeteből« czimü müvében Horváth Mihály körülményesen elbeszéli — az ismeretes orosz propaganda titkos működése készitette elő a talajt a század első évtizedeiben. Maga a mozgalom [4]azonban tulajdonképen csak 1832-ben jutott nyilt kifejezésre, midőn Kollár és Gáj irodalmi munkáikban a déli szlávoknak (esetleg orosz protektorátus alatt) egy külön államtestben való összeolvadását proklamálták.

Tagadhatatlanul jelentékeny befolyást gyakorolt a szláv-kérdés fejlődésére azon visszahatás is, melyet a magyar nyelvnek — a holt latin helyébe — államnyelvvé tételére irányuló országos mozgalmak s az ezek folytán keletkezett 1836 : III., 1840 : VI és 1844 : II. törvényczikkek keltettek fel a szláv nemzetiségek kebelében.

A legnagyobb lendületet azonban minden bizonynyal az a kézalatti támogatás kölcsönözte az uj irányzatoknak, melyben azokat a bécsi kormány részesitette azon czélból, hogy bennők ellensulyokat létesitsen és találjon a köreit zavaró magyar önállósági és szabadság utáni törekvések ellen.

A nemzet intéző férfiai hosszu ideig nem forditottak kellő gondot és figyelmet a szláv mozgalmakra s ezért ellensulyozásukra, kivált az első időkben, édeskeveset is tettek. Legtöbben közülök azon meggyőződést táplálták, hogy Magyarország állami életének széles demokratikus alapokra fektetése elegendő ir lesz a baj gyökeres gyógyitására, — következőleg, hogy a törvények által biztositandó jogi és politikai egyenlőség s a minden irányban kiterjesztendő közös szabadság teljesen ki fogja egyenliteni a nemzetiségi különbségeket s ellenszenveket.

Az 1848-iki események csakhamar bebizonyitották, hogy vezérembereink mennyire félre ismerték a kérdés lényegét s hogy milyen alaptalan volt a sza- [5]badság és egyenlőség kiengesztelő és egyesitő hatására épitett rózsás feltevésük.

Még jóformán közhirré sem lettek a pozsonyi nagy átalakulás eseményei az országban, midőn a zágrábi ugynevezett nemzeti gyülés — a bécsi kormánynak napról-napra világosabbá való támogatása mellett — márczius hó 25-én a nyilt pártütés terére lépett a magyar korona integritásával és alkotmányával szemben, s bizonyos irányban és mértékig ennek példáját követte az ápril hó elején az országgyüléshez menesztett ujvidéki szerb küldöttség is.

A mi ezután következett, az ugy hiszem, élénk emlékezetében van még mindnyájunknak. ... A haza polgárai által kölcsönösen kiontott polgárvér és tizenkét évi szolgaság, mely ugyanazon láncz gyürüjében egyesitette mindazokat a kiket az egyenlőség és közös szabadság érzetei nem voltak elég erősek összehozni és egyetértésben tartani egymással.

Szükségesnek találtam ezeket előrebocsátani azért, mert meggyőződésem szerint a szláv nemzetiségi mozgalmak azon tényezők sorába tartoznak, melyek a román kérdés teljes kifejlődésére lényeges befolyást gyakoroltak.

Áttérve ezek után magára a román kérdésre, ismételnem kell mindenekelőtt, hogy ennek eredete is azon közös forrásra vezethető vissza, melyből a nemzetiségi törekvések általánosságban kiindultak és napjainkban is kiindulnak.

A román nemzeti öntudat ébredése voltaképen korábbi keletü ugyan, mint a szláv nemzetiségü ön- [6]tudaté; fejlődése azonban a kedvezőtlenebb körülmények miatt s különösen külső támasztékok hiányában sokkal lassubb tempóban haladott előre, mint ez utóbbié. Elannyira, hogy annak első határozott és nyilt kifejezése vóltaképpen csak 1848-ban következett be.

A román kérdés alakulásának fokozatos elhaladására a faji és nyelvbeli egység érzetén kivül az első időkben a sok százados jobbágyi állapot keserüségei és szenvedései, később a magyar nyelv állami nyelvvé emelése által a románok kebelében is felkeltett visszatetszés, a bécsi kormány már emlitett ravasz fondorkodásai, az 1848-ban támadt általános európai áramlat és a szláv propagandák látszólagos eredményei gyakorolták a döntő befolyást.

Ujabb időben sikerült a román mozgalom vezetőinek a szomszédos Romániában kivül fekvő támpontokat is szerezni az ügy gyámolitására; legujabban pedig egymást érik a kisérletek, hogy a távolabbi Európa rokon (?) államaiban is érdekeltség ébresztessék a magyarországi románok ügye iránt.

Meg kell jegyeznem még, hogy a szláv kérdés és a román kérdés között, eltekintve az előrebocsátottakban megjelölt közös vonatkozásoktól, csak annyiban létezik összefüggés, mennyiben mindakét irányzat legközelebbi czélját a magyar nemzeti állam lerombolása képezi.

Ezen a vonalon tul nemcsak hogy elválnak, de a dolog természeténél fogva egyenesen szembe kerülnek egymással a ma még párhuzamosan működő irányzatok. [7]

III.
A román kérdés fejlődése és alakzatai.

Sok könyvet, iratot és röpiratot olvastam s más uton-módon is igyekeztem tiszta felvilágositást szerezni magamnak a román kérdés mibenlétéről; eddigelé azonban még nem sikerült oly adatokra találnom, melyeknek segítségével egész pontossággal és határozottsággal megállapítható lenne, hogy mit akarnak hát tulajdonképpen a magyarországi románok?

Ily helyzetben alig tehetek egyebet, minthogy sorra vegyem az ellenoldalról esetről-esetre nyilvánosságra juttatott programszerü nyilatkozatokat, s ezeknek megvizsgálása és összevetése utján rajzoljam meg a valószinü képet az ügynek mai állásáról.

Időrend szerint az első helyet foglalja el azok között az 1848. május 15-én Balásfalván tartott »román nemzeti gyülésnek« 16 pontra terjedő határozata.

Mielőtt ezen határozat tüzetesebb ismertetéséhez fognék, közbevetőleg meg kell jegyeznem, hogy román körökben korábbi mozgalmakról is tesznek emlitést mint olyanokról, melyek a román nemzetiség politikai érvényesülésére irányultak volna. Mint ilyenek állittatnak oda a többek között különösen az 1784-iki pórlázadás és az 1791-ben az akkori uralkodóhoz benyújtott panaszos kérvények.

Szemben ezen felfogással a tárgyilagos igazság abban áll, hogy az 1784-iki felkelés lényegében nem egyéb a jobbágysági állapotból kifolyólag, az »urak« ellen [8]irányult agrár-socialistikus erupcziónál, milyen Romániában kisebb mértékben ujabb időben is fordult elő. Az 1791-iki kérvényekben pedig — az országos törvényekbe is átment gyalázkodó kifejezések kiküszöbölésén, a polgári és vallási egyenlőségen, az arányos hivatalviselésen és a román többséggel biró törvényhatóságoknak román elnevezésén kivül, a román nemzetnek 1437 előtt állitólag fennállott politikai és polgári helyzetére és jogaira is történik ugyan utalás: ezen utalás azonban oly odavetőleg és határozatlan alakban van formulázva. melyben az a román nemzetiségi eszme öntudatos megnyilatkozásának csakugyan nem tekinthető. Annál kevésbbé, mert az a sokat hánytorgatott mohácsi vész előtti jogi és politikai állapot különben is oly ingatag alapokon nyugszik, hogy még maga a románok döntő befolyásával, de mindenesetre a magyarok részvétele nélkül alkotott 1863. évi ugynevezett nagyszebeni országgyülési törvényczikk (?) sem a román nemzet »régi jogi helyzetének visszaállításáról«, hanem egyszerüen »nemzeti és vallási egyenjogúságnak keresztülviteléről« intézkedik.

Nem szenvedhet kétséget tehát, hogy a román nemzetiségi követelések igazában először csakugyan a balásfalvi »szabadság mezőn« jutottak nyilt kifejezésre, s hogy a május 15-iki határozat megalkotására a már emlitett előzményektől és a márczius 15-iki budapesti eseményektől eltekintve, a bécsi kormány titokzatos konkolyhintési mániája s a már előbb lejátszódott zágrábi és ujvidéki szláv mozgalmak szolgáltatták az elhatározó impulzust. [9]A mi magát a határozatot illeti, ennek 3—-14. pontjai a kiváltságok, a jobbágyság és a tized eltörlését, az állatok után szedett adó és a bányatartozás megszüntetését, az ipar és kereskedelmi szabadság, a szólás és sajtó-szabadság, a személyes szabadság, a gyülekezési jog, az esküdtszéki eljárás és a közteherviselés kimondását, a nemzetőrség szervezését nemzetbeli tisztek vezetése alatt, vegyes birtokhatár-kijáró bizottság alakítását s a nemzet egyházi és iskolai szükségleteinek az állami pénztárból való fedezését tárgyazzák . . . Tehát egytől egyig olyan dolgokra vonatkoznak, melyek a fenforgó kérdéssel közvetlen összeköttetésben nem állanak, s — ami igazán gyanús világításba helyezi a gyűlés vezetőinek jóhiszeműségét — azoknak jelentékeny része 1848. május 15-én már különben is a kifejezett kívánatoknak megfelelően meg volt oldva a magyar törvényhozásban.

Egészen más tekintet alá esnek a határozatnak 1., 2., 15. és 16. pontjai.

A határozat 1. pontja alatt a román nemzet politikai függetlensége, 2. pontja alatt a román egyház szabadsága felekezeti különbség nélkül, 15. pontja alatt az igazság, szabadság, egyenlőség és testvériség alapjaira építendő új erdélyi alkotmány létesítése, 16. pontja alatt pedig az Erdélynek Magyarországgal való egyesítése ellen irányuló tiltakozás vannak felsorolva és körülírva, — mint már valóban és kétségtelenül > román nemzetiségi^ követelések.

Az igényelt politikai függetlenség attributumait az 1. pont tanúsítása szerint a román nemzeti létezés (?), létszám arányos képviselet az országgyűlésen, a köz- [10]igazgatásban és az összes közhivatalokban, korlátlan nyelvhasználat a törvényhozásban és a végrehajtásban s egy évenkint tartandó egyetemes nemzeti gyűlés alkották volna.

Az a kérdés tehát: mit jelentenek mindezek a maguk együttes értelmében, különösen ha a burkoltabb kifejezéseket is kiállítjuk a nyílt világosság napfényére ?

Az én nézetem szerint nem egyebet és nem kevesebbet, mint oly területi vagyis inkább szigorúan faji alkotmány (autonomia) létrehozatalát, mely a bázisául fektetett tényezőknek, — a fejszámnak és egyenlőségnek segítségével a legrövidebb idő alatt politikai túlsúlyra juttatta, uralkodóvá tette volna a román nemzetiséget Erdélyben.

Mit akartak tehát a románok 1848-ban ?

Felelet: román nemzeti államot csinálni Erdélyből a Magyarországgal 1848-ig fennállott personál-uniónak érintetlenül hagyásával.

A közelebbi nyugpontot a kérdés történetében az 1849. február 25-iki olmüczi peticzió képezi.

Ezen kérvényben, mely Ausztria és Magyarország románjai nevében, tehát az erdélyi románok nevében is a balásfalvi pronuncziamento után nem egészen egy évvel nyújtatott be a fejedelemhez, a román kérdés egészen új alakot öltve és korához képest túlságosan megizmosodva jelenik meg előttünk, — leginkább bizonyára azért, mert a magyar ügynek időközben az az orosz invasió folytán beállott rosszabbra fordulása tetemesen megnövelte a román vezetők reményét s ezzel együtt követeléseit is. [11]Az olmüczi kérvényben már azt kívánják a románok, hogy Ausztria és Magyarország összes románjai osztrák jogar alatt egy különálló nemzettestben egyesittesenek, s ezen test mint az összállam egyik kiegészítő része illesztessék be a monarchiába. Az ilyen módon alakulandott s úgy politikai mint egyházi ügyeire nézve önálló uj román nemzet a saját szervező gyűlése útján választotta volna az ő Felsége által meghatározott »nemzetfőt«, egy nemzeti közigazgatási tanácsot »román tanács* czim alatt, s egy a nemzetfőhöz hasonlóan ő Felsége által megállapított »egyházfőt«, kinek a többi püspökök alárendelve lettek volna. Ugyancsak a kongresszus lett volna hivatva szervezni a községi és kerületi közigazgatást, az iskolaügyet és a szükséges képzőintézetek felállításának ügyét. A román alkotmány kiegészítésére voltak hivatva még: a nemzeti nyelv használatának behozatala a románokat illető minden dologban, évenkinti egyetemes nemzeti gyűlés tartása a nemzet érdekeinek időszerű megbeszélésére, lélekszám arányos képviselet biztosítása az osztrák birodalmi tanácsban, és végre egy nemzeti közeg alkalmazása (tárcza nélküli román miniszter?) az osztrák birodalmi miniszterium mellett a nemzeti érdekek képviseletére.

Ezekből könnyen megítélhető, hogy hová változtak a román vélemények nem egészen tiz hónap lefolyása alatt.

Az egykori jó barátok egy szép napon egyszerre ott hagyták az » autonom Erdély t« a Magyarországgal való personalunióval együtt; és egészen elfeledkeztek a dicső »szabadság mezőről«, mint a varázslat alá ke- [12]rült hütlen királyfi megfeledkezett az ő szegény jegyeséről.

Mit akartak tehát a románok 1849-ben?

Egy egységes (az összes osztrák magyar románokat összefoglaló) külön nemzeti és politikai territoriumot, szövetségi alapokon az osztrák összmonarchiába beillesztve.

A mint az 1892-iki replika szerzői megjegyzik, csak ennyit és nem többet kívántak a horvát-szerbek, a tótok, az oroszok s talán még maguk a németek is. Ez utóbbit azonban részemről nem merném egész határozottsággal állítani.

És mit nyertünk ezen törekvések következtében közösen mindannyian?

Egy absolut összmonarchiát, melynek nyíltan bevallott feladatát az Ausztria és Magyarország kebelében élő összes néptörzseknek a német fajban való felolvasztása képezte.

Innen kezdve a román kérdés a többi kapcsolatos politikai kérdésekkel együtt leszorult a nyilvános politikai diskussió színpadáról s régi helyzetében stagnált 1863-ig.

Az 1863-ban összehívóit erdélyi országgyűlés és ebben egyszersmind természetesen a románok is minden vonakodás nélkül reá helyezkedtek az októberi diploma és a februári pátens által kijelölt alapokra. Ezen alapok szerint Erdély megfosztva az államiságot jelentő legfőbb attributumoktól, minők különösen a vámtörvényhozás, a pénzláb megállapítása, a véderő törvényhozás, a jegybankügy, a kölcsönök kötése és konvertálása, az adótörvényhozás, a költségvetés és zárszámadás iránti intézkedés stb. egy oktroyrozott [13]tartományi autonomia birtokában, mint ennek egyik oszthatatlan és elválaszthatatlan kiegészítő része véglegesen beolvasztatott volna az osztrák monarchiába.

Mit akartak tehát a románok 1863-ban?

Egy tartományi autonomiával bíró Erdélyt, az osztrák monarchia kötelékében, melynek kormányzásában a döntő súly, a mindig szem előtt tartott fejszám szerinti többség és az egyenlőség csatornáin keresztül csakhamar a román nemzetiség kezeibe vándorolt volna át.

Mert a román politikusok előtt az államok alakulásánál és kormányzásánál egyedül csak a fejek szarna esik a mérlegbe; azoknak minősége azonban vagyis a kultúra, továbbá a közgazdasági, a társadalmi és történeti szempontok még csak szóba sem jöhetnek.

Az összes osztrák-magyar románok egy nemzeti testbe való összeolvasztásának eszméje tehát az 1849-től 1863-ig leforgott 14 esztendő alatt szétfoszlott, elpárolgott mint a füst, a köd. Tetemesen csillapodott — a mint látszik — ezen idő alatt a románoknak a teljesen független, a régi Erdély utáni hajdan olthatatlan lelkesedése is. Sót még csak az a gondolat sem jutott eszükbe 1863-ban, hogy a jogaiban megcsonkított ország visszahelyeztessék legalább azon kapcsolat állapotába, melyben azt Magyarországgal 900 esztendő története összefoglalta.

Az októberi diplomára és februári pátensre épített osztrák birodalom — a mint tudjuk — igen rövid életű volt. 1865-ben elementáris erővel lépett előtérbe az úgynevezett »magyar« kérdés s 1867-ben [14]már uj alapokon feküdt a monarchia . . . . a dualismus alapjain.

Ezt követőleg 1868-ban megalkottatott a magyarországi nemzetiségi törvény.

A románok nem tudtak megbarátkozni a dolgok nj rendjével. Nem» mert az 1848-tól kezdve Bécsből folytonosan istápolt nemzetiségi áspiráczioik az uj helyzetben sokkal szűkebb korlátok közé lettek szorítva mint hitték és a maguk részéről megengedhetőnek és elfogadhatónak találták.

A régi magas udvari pártfogókra és különösen a jövőre való tekintettel mindazonáltal mérsékelték magukat a beállott változások következtében támadt bosszús érzelmeik nyilvánításában, és politikai ellentörekvéseikben. Közülök némelyek meg is jelentek a magyar országgyűlésen, hogy ott a nemzetiségi követeléseknek propagandát csináljanak; a legnagyobb rész azonban az 1869-iki »szerdahelyi értekezlet« határozata alapján a passivitás terére lépett, — Erdélynek áz 1863-iki alapon nyugvó, vagyis az októberi diplomára és a februári pátensre épített autonomiáját s a nemzetiségi és választási törvényeknek a románok kívánalmai szerint foganatosítandó módosítását vive magával programmul.

Ezekből kiviláglik egyszersmind, hogy a románok a nemzetiségi törvényt — a végrehajtás körül felpanaszolt állítólagos sérelmektől és a későbbi eltérő törvényhozási fejleményektől eltekintve — tehát már önmagában sem találták kielégítőnek a nemzetiségekre nézve. [15]Ez volt a negyedik módosított kiadása a román nemzetiségi követelményeknek és aspiráczióknak 1848-tól 1869-ig.

A következő és talán valamennyi között legérdekesebb mozzanatát a kérdésnek, a román nemzeti párt által Nagyszebenben 1881. május hó 12-én tartott választói értekezleten megállapított programm képezi.

A nagyszebeni programm mindössze kilencz pontot foglal magában. Ezek: Erdély autonomiájának helyreállitása, a román nyelv használata a közigazgatásban és igazságszolgáltatásban, román, vagy románul tudó hivatalnokok alkalmazása a közhivatalokban, a nemzetiségi törvény revisiója s az összes törvények szigorú és tárgyilagos végrehajtása, egyházi autonomia s a román iskoláknak s más intézeteknek adóaránylagos állami segélyezése, a választási törvény revisiója, a magyarosítási törekvések abbanhagyása, a közszabadsági, közigazgatási és közgazdasági reformoknak az egész nép érdekei szerint való megoldása és a dualizmus kérdése.

Részemről ezen pontokat az első kivételével egytől-egyig olyanoknak tartom, melyek a magyar alkotmány, illetőleg az államiság ügyének keretén belül mozognak, s mint ilyenek nemcsak hogy tanácskozás tárgyává tehetők a maga helyén és idejében, de azokra nézve a fennálló jogállapot a szükséghez képest egyben-másban lényegesebb változtatásoknak is vettethetnék alája.

Egészen más a helyzet az első pontra nézve.

Az első ponttal a román nemzetiségi programm [16]egy hosszú, de tanulságos vándorlás után ismét visszakerül oda, a hol született . . . a balásfalvi szabadságmezőre, — az olmüczi peticzioban és az 1863-iki szebeni országgyűlésen megtagadott »autonom Erdély« gondolatához.

Erdélynek Magyarországtól való elválasztására, illetőleg 1848. előtti autonomiájának visszaállítására vonatkozó nézeteimet, az 1848. május 15-iki programra érintésével kapcsolatban már kifejtettem s egyszersmind jeleztem, hogy azt miért nem találom reálizálhatónak. Ezzel tovább foglalkozni tehát felesleges idővesztegetés és figyelemfárasztás lenne.

A dualismusról azt mondja a nemzeti párt, és pedig alig ha még mindig nem a jó bécsiek iránti gyöngéd figyelemből, hogy az jelenleg (1881.) napirenden nem lévén, fentartja magának a jogot, hogy annak idejében nyilatkozzék felőle.

Csak is mondja, de valójában egészen az ellenkezőt műveli.

Avagy talán nem is érintené a dualismust azon cselekedet, melyel a rája épített egységes monarchiák egyikének testéből egy jó darab rész kimetszetvén: £z mint harmadik egész a personal unio kapcsával az egyikhez vagy a másikhoz csatoltatnék?

Nemcsak hogy érintené, de a leghatározottabban alterálná, mert félrelökné azt és hogy ugy fejezzem ki magamat, egy »triálismust« állítana oda helyébe. Csak az iránt nem vagyok tisztában már most magammal, hogy az 1881-iki felfogás szerint in integrum restituállodó Erdély, a király vagy a császár czimén kerülne-e vissza a régi personal unio kapcsolatába ? A többek közt erre a kérdésre sem terjed ki az értekezlet határozata. [17]Azt azonban lépten-nyomon tapasztaljuk a memorandum olvasása közben is, hogy a románok majdnem akkora ellenszenvvel viseltetnek a király iránt, mint a mekkora rajongással körülövezik a császárt.

Pedig ha nem csalatkozom, az erdélyi országgyűlés a felségjogokat annak idejében nem a császárra hanem a királyra ruházta át. Ez azonban, a mint látszik, a románok előtt sem nem oszt, sem nem sokszoroz.

Node hát azért a felhozottak daczára is tény marad, hogy a t. román nemzeti párt maig is adós a dualismusnak 13 esztendő előtt kilátásba helyezett taglalásával ... Ez pedig oda látszik mutatni, mintha a románok, a maguk részéről legalább, még máig sem mondottak volna le oly hosszas időkön át mindig Bécsbe, és egyedül csak Bécsbe helyezett reményeik teljesüléséről.

Ezeket követőleg az 1881. évi május 12-én meg alakult, és 13 hosszú éven keresztül jóváhagyott alapszabály nélkül, konstituált egylet módjára működött román nemzeti párt, 1892. évi január 20-án tartott gyűlésében hozott határozata által (az 1881-ben az erdélyi részekre korlátozott passivitásnak a magyarországi összes románokra való kiterjesztése mellett) egy küldöttség útján lépéseket tett, hogy a többször említett nagyszebeni programmot, mint a nemzeti sérelmeket és kívánalmakat magában foglaló »emlékiratod — nem Budapesten a királynak, hanem Bécsben a császárnak benyújtsa.

A kísérlet azonban a Császárnak a Király iránt tanúsított loyalitásán vagy másképpen kifejezve a [18]Király és Császár teljesen összeeső alkotmányos felfogásán hajótörést szenvedett; mire a párt a memorandum tartalmának sajtó útjáni közzétételével igyekezett propagandát csinálni a román követeléseknek. Ezen cselekedete által azonban tagjainak egy jelentékeny csoportját súlyos összeütközésbe bonyolította a büntető törvénykönyvvel, s az innen eredett incidens fájdalom csak azoknak tömeges elítélésével jutott, a mint másképen nem is juthatott törvényszerű befejezésre.

Eddig terjed voltaképpen az 1881-iki nagyszebeni programm és memorandum együttes története.

1891-ben újabb — azelőtt oly nyíltan legalább nem szerepelt — elemek is vegyültek bele a magyarországi román nemzetiségi mozgalmakba. Értem ezek alatt különösen a romániai egyetemi ifjúságot, a bukaresti román ligát és a magyarországi egyetemi román fiatalságot, helyesebben a bécsi, budapesti, gráczi és kolozsvári egyetemek román nemzetiségű tanulóit. Csaknem bizonyos az is, hogy a magyar román kérdés egy idő óta a romániai politikai pártok mérkőzésének is állandó anyagát képezi; sőt vannak egyes jelenségek, melyekből magának az államnak leplezett közreműködésére is lehet többé-kevésbbé valószínű következtetéseket vonni.

Az uj tényezők közbeavatkozása nemcsak hogy kiszélesítette a mozgalom körét, midőn a kérdést az európai közvélemény areopágusa elé hurczolta ; nemcsak hogy szokatlan élénkséget hozott be a küzdelmekbe egymást érő röpirataival, nyilatkozataival és anterfiléivel, de magukat a magyar-román áspirácziókat is [19]tisztább világításba helyezte, és a kérdést már igazán nem tudom hányadikszor egészen új alakba öltöztetve állította elénkbe.

Úgy látszik tehát, mintha annak az 1892-iki bécsi utalásnak még is lett volna valami negatív haszna. Az a haszna t. i. hogy a román nemzeti párt egy-ideig még legalább a jövendőben is adós fog maradni a dualizmusnak általa már régebben kilátásba helyezett fejtegetésével.

Az 1891-iki bukaresti emlékirat és kivált az 1892-iki viszonválasz (Replika) szerint, a román nemzetiségi mozgalmak czélját egyedül és kizárólag az osztrák-magyar monarchiának szabad monarchiai szövetséggé való átalakítása képezi; mely szövetségben a román faj egyenrangú és jogú tényező lenne a magyar fajjal. Ily módon lehetővé válnék aztán — mint a »Replika« szerzői mondják— a román nemzetnek az állami kötelékben való békés megmaradása, s ezzel egyszersmind Magyarország jövendőbeli biztonságának szilárdabb alapokra fektetése.

Azon czélzatot, mintha az osztrák-magyar románoknak a román királysággal való egyesítése is helyet foglalna a román áspirácziók keretében, egyértelmüleg és a legnagyobb vehemencziával tagadják ugy az emlékirat mint a memorandum, a replika mint a liga. A »dakoromaniát« és a »Romania irredentát« szerintük éppen úgy, mint a »pánszlávizmust« és »pángermánizmust« a magyarok találták ki, hogy azoknak révén a kitűnő és becsületes nemzetiségi erők nagy számát a közügyektől eltávolithassák.

Annyit azonban nagy kegyesen megengednek az [20]ellentáborban is, hogyha az osztrák-magyar románok között és a román királyság körében szavazásra bocsáttatnék az egyesülés ügye: a felelet kétségen kívül igenlő lenne a kérdésre. Sőt tovább menőleg azt is sejtetik, hogy az összes románok egyesítésére irányuló mozgalmak is mind nagyobb mérveket kezdettek ölteni; ezen jelenség azonban szerintük csak természetes következménye azon hosszú elnyomatásnak, melyet a románok a magyarok részéről szenvedtek.

Hát én mindezeket szívesen elhiszem az emlékirat és a replika szerzőinek összesen úgy, mint egyenkint. Fájdalom azonban hogy vannak, kik nem átalják még a leglovagiasabb kijelentésekben is kételkedni. Ilyenek a romániai, az osztrák-magyar, a bessarábiai és a maczedóniai románok vezetőinek legnagyobb része. De hogy — gentlemanlike dologról lévén szó — személyt is nevezek meg, ilyen különösen Marzesku romániai szenátor úr, ki — dr. Jancsó Benedek közlése szerint — már a román szenátusnak 1886-ik évi február 22-iki ülésében következőleg nyilatkozott: »Nekünk románoknak ideálunk ... az, hogy minden román ugyanazon politikai egységhez. ugyanazon államhoz tartozzék. ... Ha önöknek, román miniszter urak, kellemetlenné vált ez az eszme ... kergessék ki a történelem tanárait összes iskoláinkból... mert nem tesznek egyebet, mint napról-napra igazolják azokat az áspirácziókat, melyek tulajdonai minden románnak s melyek minden román lelket egy oly államban szeretnének látni, mely a nemzetiség elvére van alapítva. És mindenek előtt, miniszter urak; kergessék ki önmagukat, mert önök azok, kik mint hatóság [21]első sorban pártfogolják és bátorítják a nemzetiség elvének haladását« . . . » Rögtön zárassanak be minden nemzeti iskolát, mert ezek az eszmék azok, melyeket tanitanak s ápolnak minden liceumunkban és mindkét egyetemünkön.«

Mit akarnak tehát ma a románok saját nyilatkozataik szerint bevallottan?

Ausztria-Magyarországnak monarchia szövetséggé való átalakítását, nemzetiségi alapokon. Akarják nevezetesen, hogy a mai Magyarország széttöressék hat, sőt Horvátországgal együtt talán hét államra, vagy autonom tartományra, hat, illetőleg hét egyenjogú nyelvvel a központi törvényhozásban és kormányzásban, s két, némely helyütt három egyenjogú nyelvvel az egyes államok (tartományok) törvényhozásában és kormányzatában.

És mit akarnak a románok ma a valóságban? Azt, a mit a román nemzetiségi kérdés keletkezésétől fogva a mai napig, annak minden Janisában akartak: a Passau s a Fekete-tenger, s Oderberg és az égei tenger között elnyúló területeken élő összes románoknak (melyeknek számát némi túlzással 10 millió lélekre, sőt még többre becsülik) egyetlen államtestben való összeolvasztását.

S ezen czélnak megvalósitására első lépésnek valójában mi sem lehetne alkalmasabb, mint a konfederáczió eszméje; mert ennek létesítésével egyszerre 3—4 új archimédesi pontot lehetne teremteni, melyeknek segítségével aztán gyerek-játék lenne Ausztria-Magyarországot sarkaiból kiemelni és tönkre juttatni.

Ne tessék azért rossz néven venni nekünk, hogy a vitás pontban nem az emlékirat és a replika tagadó [22]ifjuságának, hanem a Marzesku ur határozott férfias beismerésének adunk elsőbbséget.

Hogy a románok nagy nemzeti álmukat nem egyszerre akarják megvalósitani: azt szivesen elhiszszük nekik, ha nem is mondják.

Első lépés lenne a czél felé a magyarországi román állam vagy tartomány megalakulása az államszövetségben. Ez csaknem észrevétlenül magához vonzaná a bukovinai testvéreket. Majd következnék a román királysággal való egyesülés oly konokul és állhatatosan tagadott tervének végrehajtása, mint uj kiadása a keletruméliai-bolgár pucsnak. Később a beteges Törökország halálával ugy is gazdátlanná váló Maczedonia csatlakoznék az uniohoz az albániai testvérekkel. Bulgáriától pedig a plevnai dicsőséges hadsereg perelné ki rövid uton a »kétségtelen« jogalappal bíró román just az egységes nemzet számára.

Midőn ezek a részek ekképen — a sorrendből nem csinálok kabinetkérdést — szépecskén együvé kerülnének . . . akkor a nagylelkű nem tudom hányadik Miklós czár önkényt visszaajándékozná Bessarábiát csak azért is, hogy a románoknak jó napot csináljon vele, s egyszersmind maga is elősegítse, hogy a románlakta területeken egy kompakt 11 milliós román nemzeti állam alakulhasson a szláv terjedési törekvések ellensulyozására.

Kérdem tehát a replika tisztelt szerzőit: ki szenved nagyzási mániában kettőnk közül, ugyan ki?

Mi magyarok-e, kik továbbra is betölteni akarjuk és Isten segítségével fogjuk is azon küldetésünket, melynek Európa keletén ezer esztendő lefolyása alatt [23]becsülettel megfeleltünk, vagy azok a román alvajárók, kik — midőn a »Románia unita« fantasmagoriája után indulnak oly csalkép után szaladnak, mely emberi számítás szerint a legkedvezőbb körülmények között sem igen ölthet való testet magára. Hisz hogy más egyebet ne említsek fel, ki állhatna jót például a felől, hogy hosszabb-rövidebb idő lefolyása alatt nem söpri-e el mint száraz levelet, magát az egész nemzetiségi mozgalmat is egy erősebb fuvalom, teszem azt a soczializmus romboló vihara?

Nem a könnyelmű koczkázat vabankjátékát proklamáljuk tehát, midőn azt állitjuk, hogy földterületünkén a magyarnál más erőteljes és tartós állam nem alakulhat, hanem egy hosszú és régi tapasztaláson alapuló érzés, egy erős sejtelem inkárnicziója nyilatkozik meg szavainkban.

És én meg vagyok győződve róla, hogy ha a magyar nép holmi román ködfátyolképek kedvéért önkénytesen lemondana ezer esztendős missziójának tovább folytatásáról: a románok lennének az elsők, kik rája sütnék a gyávaság és gyalázat bélyegét, melyet aztán valóban a fantasztikus román tengerek egyesített víztömege sem moshatna le rólunk a történelem ítélőszéke előtt.

De ezen rövid excursio után száljunk vissza ismét a román képzelődések misztikus világába.

»Az egységes román nemzet« tehát a »fine de siecle« legreálisabb politikai eszméje és — nem ábránd. Annyira nem, hogy már az annak kivitelére megkivántató előmunkálatok is egészen elkészültek.

Készen van nevezetesen a legszivrehatóbb [24]ezredéves sérelmek, szenvedések és panaszok szálaiból össze szőtt nemzeti mű- és előtörténelem a jognak minden kigondolható bizonyitékaival; a nemzeti földrajz, még nemzetibb térképekkel és elnevezésekkel és a legnemzetibb román világstatisztika az ő falrengető adatbattériáíval. (Kikerültek pedig mindezek egytől-egyig Európa legnagyobb és legjobb hirü fántázia- gyárából: a bukaresti »liga románából«. Ugyanott kaphatók még a legfinomabb román állami cigaretta-papírok keresztre feszitetett román nemzeti mártírok arczképeivel és más különlegességek.)

A processus tehát nagyon előrehaladott stádiumba jutott. . . elannyira, hogy ma jóformán nincs is több hátra belőle — a gyakorlati végrehajtás alárendelt jelentőségű epizódjánál.

Valóban, ha oly rohamosan fejlődnek a dolgok továbbra is mint eddig fejlődtek, még megeshetik, hogy szegény Lucaciunak és a szegény Ratiunak nem is lesz alkalmuk hősiesen koczkáztatni vérüket a román nemzeti szabadságért és egységért vívandó utolsó harczokban.

Az is megtörténhetik különben, hogy egyetlen kardcsapásra sem lesz szükség a czél elérése végett, mert a románok által nagylelkűen rokoni kötelékbe fogadott európai atya-fiak diplomácziai uton egyszerűen és röviden a román térképek után fogják igazitatni Európa keleti részének a románok kívánata szerint való új felosztását.

Világos ezekből, hogy a román kérdés — bár külsőleg a változott politikai exigencziákhoz képest igen sokszor új alakot öltött magára — lényegileg annak [25]maradt a mi kezdettől fogva mindig volt és a mi ma is: az összes románok egyesítését tárgy ázó valóságos nemzetiségi kérdésnek.

Világos továbbá, hogy a mozgalom vezetői az ügy fejlődésének egyetlen mozzanatában sem jártak az az őszinteség útján.

A helyett, hogy mint elszánt férfiak nyíltan proklamálták volna a tulajdonképeni végczélt: minden alkalommal a polgári szabadság és egyenlőség leplével igyekeztek azt eltakarni a vizsgáló szemek elől, — oly követeléseket támasztva a jelzett czimeken a magyar állam ellen, melyeknek teljesítése ennek végleges decomponálására vezetne.

Ez és mindig csak egyedül ez lebegett és lebeg szemeik előtt ma is.

Ellenfeleinknek jelzett alakoskodása azonban, melyet a Filipescu polgármester által legújabban kiadott jelszó (tacse si facse) is megerősít, csak vigasztaló lehet reánk nézve, mert egyenesen azt jelenti, hogy maguk a vezetők sem bíznak az általuk képviselt ügy igazságában; minthogy különben nyílt sisakkal lépnének ki a küzdtérre mellette.

IV.
A román kérdés jogczime.

A nemzetiségi kérdéseknek általában véve kétféle tényező szolgálhat jogczimül: a faji és nyelvbeli egység és a történelmi jog.

Az olasz és német egység, mindkettő szemünk láttára, a faji és nyelvbeli kötelékeken, Horvát-Szla- [26]von országok autonomiája pedig történeti alapokon épült fel.

A lengyel nemzet, mely a faji és nyelvbeli egységre is sok joggal hivatkozhatnék, inkább a történeti szempontra állva követeli az egykori Lengyelország helyreállitását.

A románok e részben is más álláspontra helyezkednek. Ők mint egy új rodusi koloszus az egyik lábukat az egyik, a másik lábukat pedig a másik sziklára feszítik, hogy annál szilárdabb pozicziót foglalhassanak el ügyök részére.

Hogy a közös eredetű és ugyanazon nyelvet beszélő románok létszáma Európában megközelíti a 9—10 milliót: az kétségbevonhatatlan tény. És a román mozgalmak vezetői még sem támaszkodhatnak joggal és jóhiszemüleg a faji és nyelvi egységben rejlő államalakulási alapokra, mert a románság nem képez egy területileg összefüggő tiszta egészet, hanem más népfajokkal vegyesen lakik; mert a románság egyes alkotó elemei soha sem voltak egy állami testbe összeverődve, hanem 5—6 különböző állam kötelékébe tartoztak és tartoznak ma is, s végre mert a román egység csak majdnem az összes északkelet-európai államok kereteinek megbontásával lenne végrehajtható.

Nem gondolnám pedig, hogy akadna magyar ember olyan, ki a legnagyobb örömmel ne üdvözölné egy román állam alakulását, ha ez egyáltalában lehetséges volna, s lehetséges volna természetesen a román tömegbe vegyülő és ezzel szomszédos más népek faji és történeti jogainak csorbítása nélkül.

Hisz egy hatalmas román államban a magyar [27]nemzet csak egy erős társat nyerhetne a jövőre nézve azon küldetése teljesítéséhez, melyet ezideig hosszú századok befolyása alatt egyedül töltött be.

Még kevésbbé szerencsés gondolat a román egységnek a történeti jogra való alapítása, melynek igazolására oly kétségbeesett—Jobb ügyre méltó erőfeszítéseket fejtenek ki a másik táborban.

Európában a folyó ezer esztendőben a mai román királyságon kívül más az államiság áttributumaival felruházott román állam nem volt, s ennek állami prerogátivái is, a mint tudjuk egészen új keletűek. Azon területen pedig, melyet ma Magyarországnak neveznek, nem hogy román állam nem létezett a mai napig, de a román faj mint ilyen, még csak említésre méltó — tehát olyan autonomiával sem bírt, minőt például 1848-ig a székelyek és szászok élveztek Erdélyben.

Az, mit a memorandum, emlékirat és a replika szerzői az ellenkező álláspont igazolására a románok eredetéről elmondanak elejétől végeig igaz lehet, de a fenforgó vitás kérdés eldöntésénél ép oly kevés sulylyal esik a mérlegbe, mint a románoknak azon szemrehányása, hogy a magyarok Ázsiából jöttek be

Európába Azon Ázsiából t. i. hol a történelem tanítása szerint az egész emberi nemnek, tehát nemcsak a »vad hunoknak«, hanem a »nemes románoknak« bölcsője is ringott.

Bízzuk azért ezen aristokratikus allűrökkel feldobott genealogiai kérdések eldöntését azokra, a kiket illet,— a budapesti és a bukaresti t. akadémiák historiografusaira.

Hogy a román faj Magyarország régi lakói közé [28]tartozik, ez való igaz. De nem kevésbbé igaz a mint már megjegyeztem az is, hogy állami életünkben a mai napig semmiféle politikai szerepet nem vitt. Ennek legalább sem történelmünkben, sem törvény könyveinkben, sem okmánygyűjteményeinkben, sem hagyományainkban semmi határozott nyoma nincs.

Azok, mik e részben különösen a memorándumban felsoroltainak, részint értéktelen apróságok, melyek összhatásukban sem ülik meg a politikai cselekvőség legszerényebb minimumát sem; részint oly képzelmények, vagy irányzatos ferdítések és szinezések, melyek az izraelben járatlan európai exportpiaczot első tekintetre tévedésbe ejthetik ugyan, de a tárgyilagos kritika komoly szavára össze fognak omolni, mint Jerikó falai a trombita hangjaira. És én hiszem, hogy rövid idő múlva akadnak magyar vállalkozók, kik meg fogják szólaltatni azokat a trombitákat.

Szükség is lesz rá, mert nekünk, kik oly sokat köszönhetünk az európai közvéleménynek, nem szabad megengednünk, hogy a mivelt nyugoti államok rokonszenve, melyhez oly drága áron, de egyenes úton jutottunk, tőlünk bárki által is könyüszerüleg és álutakon elharácsoltassék.

Egy sajátságos mozzanatát képezi a magyar-románok eddigi történetének, hogy azok a nemzeti és politikai jogok, melyeket a memorándum szerint a románok Erdélyben a mohácsi vész előtti vajdaság korában gyakoroltak, s a melyek a török invásiók következtében, — ugyancsak a memorándum szerint, — a magyar nemzet jogaival egyetemben veszendőbe mentek: ezek a nemzeti és politikai jogok a török [29]járás elvonultával nem keltek uj életre, mint uj életre kelt a magyar alkotmány, hanem elenyésztek és eltűntek a nélkül, hogy azokat a magyarok kimutathatólag elrabolták volna, — és a mi legfőbb anélkül, hogy mibenlétüknek, emlékezetüknek bár csak elmosódó halvány körvonalai is vissza maradtak volna a mai korra.

Ismétlem tehát, hogy az én legjobb tudásom és meggyőződésem szerint e tekintetben az a tiszta igazság, hogy nemcsak a régi, a szűkebb értelemben vett Magyarország, de az egykori Erdély is, — és pedig ez utóbbi úgy a vajdaság, valamint a nemzeti fejedelemség és az autonomia korszakában — sem egészben, sem részben, soha egy perczig sem volt sem székely, sem szász, még kevésbbé tehát román, — hanem egyedül és kizárólag magyar jellegű állam.

Hozzáadom még ezekhez, hogy román állam Pannonia területén a magyarok bejövetele előtt sem létezett.

De feltéve mégis, hogy képződhetett valami kezdetleges román államalakulat a római uralom alatt a mostani Magyarország területén, kérdem tisztelt ellenfeleinket : van-e oly tétele az összes jog- és államtudományoknak, melyre támaszkodva, az ezer esztendős tettleges birtokossal szemben igényt lehetne formálni az ő birtoklását hét századdal megelőző status quo restituálására? Hisz talán csak nem mehetünk vissza az igazság keresésében egész a Noé bárkájáig, — noha nincs kizárva a lehetősége annak, hogy az igen tisztelt román liga a vízözön korából is rendelkezik néhány kétségtelen bizonyító erejű okirattal a román nemzeti ügy támogatására.

Az igazság tehát az, hogy jog áll szemben a nume- [30]russal. A románok tulságosan felbecsült számával a magyarok erős és kétségtelen történeti joga. És az én szemeimben legalább nem szenvedhet kétséget az sem, hogy azon viszony, mely a százados együttélés milliónyi apró érdekszálaiból lassanként szövődik össze, sokkal több igazi összetartó erőt rejt magában, mint azon másik, mely a születés, vagy közös beszéd esetleges véletlenein kívül egyébre nem támaszkodhatik.

A történelem körében tehát nincs semmi jogbiztositéka a magyar-román nemzetiségi ügynek, sőt ellenkezőleg annak minden mozzanata egy-egy élő tiltakozás a román fajnak a magyar állami kötelékből czélozott ikszakitása ellen, s egyszersmind ugyanannyi megdönthetetlen erősség a magyar állam integritásának változatlan fentartása mellett, melyet ezenkívül bizonyos mértékig a faji és nyelvi szempontok is támogatnak.

V.
Román nemzetiségi sérelmek.

A memorándum, az emlékirat és a replika a román kérdés történeti jogczimének indokolása közben nagy számú sérelemről is tesznek említést, melyeket a románok Magyarországon elejétől kezdve szenvedtek volna.

Azt hiszem, hogy csak a tárgyalás egyszerűsítésének és könnyítésének teszek szolgálatot, ha azokat természetükhez képest két fő kategóriába osztom be: az 1848 előtti és 1848 utáni sérelmek kategoriájába.

Az 1848 előtti sérelmek majdnem egészen és teljesen a feudalismus intézményében gyökereznek, s [31]mint ilyenek nem kizárótag a románoknak sérelmei (ha ugyan egyáltaljában sérelmeknek nevezhetők), hanem közös sérelmei az ország összes volt jobbágyainak, ezek között tehát azoknak is, kik fajuk és nyelvükre nézve az uralkodó magyar nemzetiséghez tartoztak. Hogy a magyar jobbágyok helyzete igen sokszor nem volt irigylésre méltó a lefolyt századok alatt az tagadhatatlan tény. De igaz és való az is, hogy sorsuk soha sem volt annyira mostoha mint — hogy a legdöntőbb példák egyikére hivatkozzam — mint a múlt századbeli franczia jobbágyoké. A ki nem akar hitelt adni nekem, olvassa el Taine munkáját: »Az ujabbkori Francziaország alakulásáról« s meg fog győződni állításom igazságáról.

Ehhez járul azon másik körülmény is, hogy a jobbágyság távolról sem a magyarok altal a románok nyomorgatására Ázsiából behozott, vagy itt kigondolt kínzó apparátus, hanem a sötét középkor rosz szellemének egész Európát behálózott, egyik sajnos nyilvánulása, illetőleg ennek maradványa, mely Magyarország területéről nagyrészt csak azon bécsi kormányok miatt nem volt korábban kiküszöbölhető mint kiküszöböltetett, melyeknél a románok oly nagy előszeretettel és gyakran kerestek pártfogást egészen a legújabb időkig.

A jobbágyság intézményéből merített okokból tehát ma jogosan és méltányosan épen úgy nem lehet fegyvert kovácsolniok a románoknak a magyar nemzet ellen, mint nem lehet más államok volt jobbágyainak a saját nemzetük ellen. Sőt nem dobhatják rá a kárhoztatás kövét ezen a czimen még a magyar nemességre sem, mert ez minden vonakodás nélkül [32]meghódolt az idők új rendjének, midőn a viszonyok oda értek. Aztán megfontolandó ezen kérdés vizsgálásánál az is, hogy — daczára az osztályrészébe jutott nagy szabadságnak és előjogoknak — maga az a nemesség sem szendergett rózsapárnákon a lefolyt ezer esztendő alatt. Teljes joggal elmondhatjuk, hogy a magyar történelem nagyobbik fele vérrel van megírva; ezen vérnek legjobb és legértékesebb része pedig a magyar nemesség ereiből omlott ki az ország alkotmányának és a czivilizácziónak védelmére a harczmezőn és a vérpadon egyiránt. De feltéve, hogy a múltban mégis terhelték némi hibák vagy éppen bűnök a magyar nemzetet vagy a nemességet: azok emlékének is el kellett enyészni és pedig azért, hogy a hála érzelmeinek adjon helyet akkor, midőn a nemzet illetőleg a nemesség a jobbágyokat önként felszabadította és saját magával egyenlőkké tette. Az oláh jobbágyokat épen ugy, mint a magyar jobbágyokat.

Az uj állampolgárok egy részének s ezek között a románoknak hálája azonban abban nyerte legelső kifejezését, hogy szépen megköszönték Bécsben a császárnak, a miért őket Pozsonyban a magyar nemzet felszabadította, s azután fegyvert fogtak az 1848-iki alkotmány, — a legdemokratikusabb és minden tartalék gondolattól ment alkotmány ellen, mely újabb időben csak létezett Európában.

Hic Rodus, hic salta. Itt követtetett el az elseje azon ballépéseknek, melyek a román kérdésnek mindkét részre kielégítő megoldását oly nehézzé teszik. Igen, mert a minden közös élet nélkülözhetetlen fel- [33]tételét képező kölcsönös hit és bizalom kötelékei tépettek szét ezen lépéssel.

Ezen momentumban gyökeresen megingott a magyar nemzet bizalma a románokban.

És a felkeltett bizalmatlanság fokozására az 1848-diki szomorú tapasztalás után is fordultak elő némi okok, mert a román nép nemcsak hogy az 1848-tól 1867-ig terjedt idő alatt conspirált állandólag a magyar alkotmány helyreállatási ellen, de lélekben nem fogadta el egy pillanatra sem, s megalkotása óta következetesen megtagadja ma is az 1848-ban és az 1867-ben konstruált magyar nemzeti államot. Ennek törvényeit csak azon határig tiszteli, meddig a külső állami kényszer hatása elér; az állami közélet működésében való részvételtől önként visszatartja magát a magyar nemzeti kultúrától egészen elzárkózik és azt kisebbíti, gyalázza; a magyar nemzet örömeiben nem osztozik és a rája hulló csapásokat nem érzi; egyre-másra rendezi a magyarok érzelmeit bántó nemzetiségi manifesztácziókat; eltorzítja még az állapotok és intézmények törvényszerű elnevezését is fel egészen magának az államnak nevéig; a nemzetet Európa előtt hamisan megvádolja és az uralkodó és uralkodó-család előtt nap-nap után denuncziálja; a magyar állam jóvoltából kizárólag nemzetiségi alapon tömörül és szervezkedik az egyházban, az iskolában, az egyletekben és gyülekezetekben, — egyszóval kifejezve, teljesen exklusiv társadalomba igyekszik összeverődni, mint a fecske csoport, mely arra készül, hogy a régit elhagyva, új hazát keressen magának.

És midőn mindezeket cselekszi, midőn ellenséges [34]indulatát az egész vonalon érthetőleg kimutatja: kiáll az utcza-szögletre és zokszóval panaszkodik, hogy mi nem akarjuk kezeibe szolgáltatni mindazon fegyvereket és felszereléseket, melyeknek segítségével biztosan és mentől hamarább lerombolhatná a magyar nemzeti állam épületét. . . . Valóban nehéz szatirát nem írni erről a dologról.

Hogy a románoknak az előadottakban vázolt majdnem félszáz éves magatartása a magyar állam létele ellen intézett ellenséges és erőszakos támadás: ez alig szenvedhet kétséget. Azzal szemben tehát egész joggal folyamodhatik a magyar nemzet is az állam erejéhez, mert a fennforgó kérdésben is érvényes az ismeretes magánjogi elv, t. i. hogy: vim vi repellere licet, vagyis hogy az erőszakkal szemben az erő a jog tulajdonságait ölti magára.

Fontolják meg tehát jól a dolgot tisztelt ellenfeleink s ha további magatartásukkal oda akarnának kényszeríteni bennünket, hogy egész mértékben igénybe vegyük a rendelkezésünkre álló összes hatalmi eszközöket, jusson eszükbe, hogy: Quis est causa causae, est etiam causa causati . . .

Valóban már nagyon is elérkezett annak az ideje, hogy az uralkodó alattomos és hazug állapotok kétszínű tovább tengetése helyett minden irányban egészen tiszta és világos helyzet teremtessék.

A sérelmek második kategoriáját az 1848 respektive az 1867 utáni időkből keltezett sérelmek képezik. A memorandumban sok sérelemről tétetik emli- [35]tés, a replikában pedig éppen egész sorozatai vannak felemlítve az 1848 óta keletkezett gravameneknek.

Ezek a sérelmek már nem is két-, hanem háromféle természetűek, a szerint, a mint törvényhozási, közigazgatási vagy társadalmi mozzanatokra vonatkoznak.

A törvényhozásiak között első helyen áll az erdélyi unió-törvény meghozatala.

Hogy ezen törvény az illetékes faktorok által a szokott formák megtartásával alkottatott meg, azt a románok sem vonják kétségbe. Világosan bizonyítja ezt azon tény, hogy a törvény ellen tett kifogás nem is ezen tekintetekre vonatkozik, hanem inkább azon szempont körül forog, hogy a törvényhozás annak megalkotásánál nem vette figyelembe egy nagy népgyülésnek (a balásfalvinak) határozottan kifejezett kívánatát.

Azt hiszem, hogy komolyabb megfontolás után maguk a románok is be fogják ismerni, hogy ez egy egészen tarthatatlan vadonatúj elmélet. Én azon csodálkozom leginkább, hogy az ebben nyilvánuló anarchisztikus felfogást — bár csak hangulat-keltés czéljából is — nem átallották magukévá tenni és felhasználni különösen a memorandum szerzői, kik között Ratiu dr.-ral az élükön, sok jogász-ember is foglal helyet.

A többi törvényhozási sérelmek főképpen a nemzetiségi, a közigazgatási, a választási s a magyar nyelv kötelező tanítását tárgyazó népiskolai és középiskolai törvények és a kisdedóvodai törvény ellen irányulnak.

A kormányzati eljárás köréből merített panaszok [36]csoportjában felemlítést érdemelnek különösen: a képviselő-választások és a választási ügyekben való biráskodás körüli eljárásra, a nemzetiségi törvény végrehajtása tárgyában valamint az egyházi és iskolai ügyekben tett miniszteri rendelkezésekre, a közigazgatás, a rendészet, az igazságszolgáltatás és az egyesületi szabadság terén elkövetett jogtalan hatósági cselekedetekre és a román hirlapirók üldözésére vonatkozó panaszok.

A társadalmi élet talajából származó sérelmek leginkább a magyar közmüvelődési egyletek müködésére, a románoknak nyilvános inzultálására és bántalmazására s a magyar sajtó fanatikus magatartására vonatkozó kifogásokban jutnak kifejezésre.

Nem lehet feladatom, hogy e helyen mindezen sérelmeket egyenként beható bírálat tárgyává tegyem, mert ehhez az egyes esetek összes körülményeinek teljes és tárgyilagos ismerete kívántatnék meg, mire pedig nem éppen könnyű dolog hamarjában szert tenni.

Nehány megjegyzést azonban koczkáztatnom kell azokra.

Első és legfőbb ezek között, hogy az összes sérelmek oly körökben mozognak, melyekben orvoslásuk — mennyiben az igény jogos és méltányos — semmi lényegesebb akadályba nem ütközik.

A másik megjegyzésem az, hogy a sérelmek jelentékeny részére illetéktelenül szegeztetett rá a »nemzetiségi sérelem« védjegye, mert azok egyszersmind a magyar fajhoz tartozó állampolgárok sérelmei is, s több irányban már régen folyamatba van téve az orvoslásukra vonatkozó eljárás. [37]Ezzel kapcsolatban nem mellőzhetem hallgatással, hogy az előfordult tisztán »nemzetiségi« sérelmek keletkezéséhez nagy részben a románok fennebb vázolt tapintatlan, hogy ne mondjam illoyális magatartása szolgáltatta a tulajdonképpeni kiindulási pontokat.

A román nemzetiségi sérelmek között az is gyakran fel szokott emlittetni, hogy a románok nem nyerhetnek létszámarányos alkalmazást a hivatalokban, s e miatt a magyar-román intelligencziának egy jelentékeny kontingense oda van kényszeritve, hogy hazáját elhagyva, Romániában keresse és találja fel megélhetésének feltételeit. Ratiu dr.-nak egy közelebbi nyilatkozata szerint, az ily módon alakult romániai magyar-román emigráczió létszáma tulhaladja a 20—24.000 lelket. (Jancsó dr. már 40.000-ről is hallott említést tétetni, de igen 15.000-ről, és igen 8000-ről is.)

Nem akarom kétségbe vonni a Ratiu ur adatainak helyességét, csak azt jegyzem meg, hogy a román értelmiség ezen kivándorlása — ha nem is lenne oly nagyméretű — reánk nézve sajnos intellektuális értékcsökkenést jelent ugyan, de Romániára nézve talán egy kissé sok is a jóból.

Mert azt még Romániánál erősebb államok sem igen bírják megemészteni sokáig, hogy állandóan két állam termelje számukra a rájuk nézve ugyan hasznos, de mindig kenyeret kérő — alkalmazást váró intelligencziát.

És ezenkivül még más káros következményei is lehetnek a sűrű inváziónak.

Az emigráns ember kedélye, a mint tudjuk, rendszerint keserű szokott lenni. [38]Tudjuk azt is, hogy a kedélyhangulat ragadós portéka, s ennélfogva könnyen áthárul a környezetre. Vannak emberek, kik azt állítják, hogy az örökösen irritált magyar-román emiszáriusok ánimozitása olykor-olykor már is érezhető kezd lenni Románia politikájában. Én nem mondom, nincs is közöm hozzá; de a legőszintébben sajnálnám, ha az ifjú román állam a folytonos ingerlés és izgatottság közepette koczkázatos experimentácziókba sodortatnék, vagy más inczidensek által fokozatos fejlődésében akár csak rövid időre is megzavartatnék.

Visszatérve ezek után oda, honnan kiindultam kijelentem, hogy részemről igen súlyos hibának tartanám, ha csak egyetlen eset is fordult volna elő olyan, melyben valamely magyar-román embernek, vagy akár másnak bármely hivatal iránt támasztott »jogos és méltányos igénye« ki nem elégíttetett.

Másfelől meg kell jegyeznem azonban azt is, hogy szerintem a hazaárulókkal jutna egy sorba azon magyar nemzetiségű választópolgár, s hogy nem a miniszteri széken, hanem egyenesen a vádlottak padján, vagy a jobbik esetben a Lipótmezőn lenne helye annak a magyar miniszternek, aki tudva és készakarva közrehatna arra, hogy bár csak a magyar államhatalom legcsekélyebb részecskéjének gyakorlása is, akár egy órára oly egyénekre ruháztassék, kik lelkükben és szívükben a magyar nemzeti állam megsemmisítésére törnek.

A szatmári, tordai, nagyváradi stb. demonstrácziokat elítélte minden komoly magyar ember, daczára annak, hogy azokhoz esetről-esetre a magyarság ellen intézet provokácziók szolgáltatták az impul- [39]sust. A végrehajtással párosult utczai bíráskodás szerintünk senkivel szemben és semmiféle körülmények között sem jogosult, s az ezen kívül foltot is hagy hátra az aktorok presztizsén.

A sajtóról pedig ne beszéljünk; mert az egyenlőség egyetlen intézményben, talán még magában a magyarországi egyházpolitikai reformban sem jut oly tökéletes kifejezésre, mint a sajtóban. Egyik olyan, mint a másik; csak a nyelvben a papírban és a betűk alakjában van némi különbség közöttük. Ugyanazon erények, ugyanazon hibák jellemzik az összest az egész világon ; és ezen erkölcsi világrendszernek a planétái, még pedig kétségen kívül igen előkelő plánétái a magyar-román, a romániai és a román kérdés felől ezen két forrásból táplálkozó külföldi sajtó-organumok is.

Tisztelt ellenfeleink szemrehányásképpen ugyan, de bizonyos irányban mégis a büszke önérzet hangján szokták felemlíteni minden kínálkozó alkalommal hogy a legjobb honpolgárok, a legnagyobb hősök és államférfiak a múltban igen gyakran a románok s általában a nemzetiségek kebeléből kerültek ki Magyarországon. Ilyenek voltak különösen Juon Hunniades Corvinus másképpen Jaucu Sibianu, Mathias rex Corvinus, Majláth István, Petrovics Péter, Dengelegi Pankratius, a Zrinyiek, a Zápolyák, Mathias Ciak de Trencsin, Titus Dugonic, Drágfi és Kinizsi. Hozzá, teszik még ezekkez, hogy az erdélyi részek legelőkelőbb családuinak egy jelentékeny része különösen pedig a Józsika, Naláczy, Barcsay bárok, a Kendeffy, Kemény, Teleki, Majláth, Wass grófok, a Gálok, Kato- [40]nák, Boérok, Zeykek, Kenderessiek, Marák, Csokák, Vidraiak, Pogányok stb. eredetileg egytől-egyig román származatu családok voltak.

A Duca, Calliagni, Moga, Mehes, Costa és Nopcea családokat külön listába foglalja a memorandum, mint olyanokat, melyek magas állásuk daczára is románok maradtak. (Kossuthot és Petőfit csodálatosképpen sem a memorandum, sem a replika nem irta át a nemnemzetiségi eredetü »nagyok« aranykönyvébe.)

Hát én nem merném állítani ugyan, hogy az ellenfél által támasztott ezen családszármazati igények kivétel nélkül, vagy csak nagyobb részben is alaposak: de ha úgy volna is, mit bizonyítana ez? Szerintem nem egyebet mint azt, hogy a múltban a nemzetiségek teljesen ki voltak békülve a magyar állam eszméjével, s hogy — a mint különösen a Zrínyiek példája tanúsítja — a nemzetiségükhez való tartozás érzetét össze tudták egyeztetni a magyar haza szeretetével. Ez tehát egészen önök ellen szól, tisztelt uraim . . .

Csak ennyit és nem többet kívánunk mi is ma önöktől és a többi nemzetiségektől; csak azt kívánjuk, hogy legyenek olyan hazafiak, minők azok a kebelükből származott nagyok és azok a román eredetű nemes családok tagjai egytől-egyig voltak.

De önök e helyett az elsőtől az utolsóig »renegátoknak* bélyegzik a dicső férfiakat és azokat az előkelő családokat, melyek igazi fényt áraszthatnának nemzetiségökre; s fanatikus vakságukban nem veszik észre, hogy midőn ezt cselekszik, tulajdonképen úgy járnak el, »mint a Shakespeare őrültje Ophelia, ki [41]letépte és saját lábaihoz a sárba dobálta koszorújának legékesebb virágait«.

S a mint elbánnak a régiekkel, úgy viselkednek az újakkal, az élőkkel szemben is. Moconiu és társai renegátok, mert mérsékeltek, Gál József renegát, mert békét akar, Szerb György, mert magyar körökben forog, Vuja Péter és Beles János, mert megszavazták az egyházpolitikai javaslatokat, Sierbanu, mert a Kossuth halála alkalmával elismerőleg emlékezett meg a nagy hazafi érdemeiről, Véghső Gellért, mert távol tartja magát a nemzetiségi izgatóktól, Vintz Gyula, mert állandó barátságban él a mármarosi magyarokkal, Manu és Munteanu ügyvédek, mert szóba merészeltek állani a magyar belügyminiszterrel s így tovább. Ilyenformán maholnap Russu Sirianu is áruló lehet, mert a nyáron véletlenül egy vonaton utazott Hieronymivel.

De még jól jár, ki ennyivel megmenekülhet a tulzok körmei közül, mert némelyikről az is kiderül, hogy a szerencsétlen flótás voltaképpen nem is román polgár, hanem görög, örmény vagy éppen zsidó eredetű himpellér, mint a Moldován Gergely és mások szomorú esete tanusitja.

Ezekkel egyszersmind azt is óhajottam jelezni, hogy a román intelligenczia tagjai között igenis feles számmal vannak olyanok, kik a kérdés érdemében sem értenek egyet a román nemzeti párttal. És ezeknek sorait különösen szaporítják azok az intelligens románok, kik az államtól vagy a törvényhatóságoktól hivatali megbízást vagy kinevezést fogadtak és fogadnak el ma is naponként. Mert ha ez másképpen állana, ha a román főpapok és román állami és me- [42]gyei közhivatalnokok a magyar állam ellen irányuló konspiráczió gondolatával szívükben foglalnák el és tartanák elfoglalva állásaikat: akkor . . . akkor azok az urak még csak a »becsületes ember« nevére sem formálhatnának igényt maguknak.

Sok észrevételt tehethetnék még azokra, mik az ellentáborból felhozattak. Minthogy azonban száz szónak is csak egy a vége, én is rá akarok már térni a dolog végére.

VI.
A román kérdés megoldása.

A dolog vége, rezultátuma abban áll, hogy a magyar-román kérdés zűrzavarából ma még csak egyetlen szilárd pont látszik ki, melyre nézve nem igen van vélemény-különbség a magyarok és románok között. Az t, i. hogy közös érdekünk és hivatásunk áz általunk elfoglalt ponton áttörhetetlen gátat képezni a szláv terjeszkedési törekvések ellen.

Számban nem sok, de súlyra nézve igen nagy jelentőségű eredmény, mert ha van érdek, mely minket egymásra utal, s ez épenséggel mindkettőnk életérdeke: majdnem lehetetlen, hogy meg ne találjuk az annak sikeres védelmére szolgáló közös eszközököt és módokat, ha csak szellemi vaksággal nem vagyunk megverve, vagy a jó akarat nem hiányzik valamelyik részen.

Hogy az 1848. óta nyilvánosságra került román javaslattervek közül (ezek közé számítva az 1861. és az 1868-iki országgyűléseken nemzetiségi részről [43]előterjesztett kisebbségi törvényjavaslatokat is) egyik sem vezetne el a czélhoz: azt már bővebben kifejtettem.

Az e részben előadottakhoz hozzá teszem még e helyen, hogy valamennyi között a legutoljára emlegetett »állam szövetség« tervének valósitása lenne a legveszedelmesebb mindnyájunkra nézve.

Ilyennek kell nyilvánítanom pedig ezt nem csak azért, mert a nyelvek sokasága bábeli zavarokat idézhetne elő az ügyek vitelében; nem is egyedül azért, mert a föderálizmus általában véve egyebütt sem anynyira az erőnek mint inkább a gyengeségnek forrása: hanem legfőképpen azért, mert abban a szövetségi kötelékben az összállam eszméjének alig akadna egy harmadik barátja a német és a magyar nemzetek mellett. A többiek állandólag a szomszéd rokon fajokkal való egyesülésre törnének mindaddig, míg csak törekvésük sikert nem érne.

Ezen az úton tehát rövid idő alatt oda jutnánk, hogy tönkre menne Magyarország, tönkre Ausztria, s ezekkel együtt természetesen a Habsburg-dinastia is; melynek érdekeit pedig oly kirívó, oly tüntető, hogy ne mondjam zajos kegyelettel szokták védelmezni, néha még velünk szemben is. a mi örökösen loyalis román testvéreink.

És mi történnék ezek után?

Első sorban minden esetre a jelenlegi osztrák-magyar területeken lakó összes néptörzseknek széthullása és szétzüllése.

Azután az új ajakulási kísérleteknek egy beláthatatlan sorozata, melyeknek folyama alatt a bizony [44]talanság, a békétlenség és az állandó zűrzavar gonosz szellemei ütnének tanyát Európa keleti vidékein. És mindez bekövetkeznék a nélkül, hogy még csak távoli kilátás is lehetne arra, hogy a mai Ausztria-Magyarország helyén valamikor ismét egy nagyobb és erőteljesebb állam alakulhasson.

Ilyen tervet tehát nem a jóbarát kínálhat oda barátjának, hanem csakis az ellenség saját gyűlölt ellenfelének.

Nem uraim, erre a térre nem mehetünk rá, mert ezen lépésnek horderejét előre kiszámítani teljes lehetetlenség : a nemzetek, a népek sorsával pedig — mint önök igen helyesen mondják — könnyelmű játékot űzni nemcsak hiba, de a szónak legszigorúbb értelmében megbocsáthatlan bün lenne.

Nem marad más hátra tehát, minthogy önök feladva eddigi helytelen és reménytelen politikájukat és követve a Corvinok és Zrínyiek dicső példáját igyekezzenek áspiráczióikkal a magyar nemzeti állam körén belül maradni és elhelyezkedni.

Véleményem szerint ez a lépés annyira »conditio síne qua non« -ja a békés kiegyenlítésnek, hogy annak megtétele nélkül részünkről még csak tárgyalásokba sem bocsátkozhatunk önökkel.

Az erre következő további lépést képezné, hogy mindkét részről kölcsönösen felejtsük el mindazt, a mi közöttünk az 1848-iki május 14-én innen történt.

Álljunk rá a szabadság és egyenlőség elveire épített 1848-iki magyar alkotmány szikla talapzatára, s ennek megfelelőleg alakítsuk át és építsük ki összes állami intézményeinket. [45]De tegyük mindezt az eddigi alakoskodás mellőzésével őszintén és tartalék gondolat nélkül, mint igazi jó barátok, mint testvérek; s azután tartsuk is meg a kötést és a törvényeket becsületesen mint férfiakhoz illik, akár a Dráko büntetésének terhe alatt, ha úgy tetszik. Ha érdekben egyek vagyunk: forrjunk össze érzelemben is.

Akkor majd ki fog tűnni, hogy a magyar állam nem veszedelme, de oltalmazója lesz a román nemzetiségnek; hogy nemcsak el nem nyomja, de a saját erejével is elősegíti a román nemzeti kultúra fejlődését.

Én ezt tartanám a leghelyesebb megoldásnak. A ki jobbat tud, mondja el. Az ország és a benne lakó összes néptörzsek ügyének tesz szolgálatot vele.