becsülettel megfeleltünk, vagy azok a román alvajárók, kik — midőn a »Románia unita« fantasmagoriája után indulnak oly csalkép után szaladnak, mely emberi számítás szerint a legkedvezőbb körülmények között sem igen ölthet való testet magára. Hisz hogy más egyebet ne említsek fel, ki állhatna jót például a felől, hogy hosszabb-rövidebb idő lefolyása alatt nem söpri-e el mint száraz levelet, magát az egész nemzetiségi mozgalmat is egy erősebb fuvalom, teszem azt a soczializmus romboló vihara?
Nem a könnyelmű koczkázat vabankjátékát proklamáljuk tehát, midőn azt állitjuk, hogy földterületünkén a magyarnál más erőteljes és tartós állam nem alakulhat, hanem egy hosszú és régi tapasztaláson alapuló érzés, egy erős sejtelem inkárnicziója nyilatkozik meg szavainkban.
És én meg vagyok győződve róla, hogy ha a magyar nép holmi román ködfátyolképek kedvéért önkénytesen lemondana ezer esztendős missziójának tovább folytatásáról: a románok lennének az elsők, kik rája sütnék a gyávaság és gyalázat bélyegét, melyet aztán valóban a fantasztikus román tengerek egyesített víztömege sem moshatna le rólunk a történelem ítélőszéke előtt.
De ezen rövid excursio után száljunk vissza ismét a román képzelődések misztikus világába.
»Az egységes román nemzet« tehát a »fine de siecle« legreálisabb politikai eszméje és — nem ábránd. Annyira nem, hogy már az annak kivitelére megkivántató előmunkálatok is egészen elkészültek.
Készen van nevezetesen a legszivrehatóbb
