tartozik, ez való igaz. De nem kevésbbé igaz a mint már megjegyeztem az is, hogy állami életünkben a mai napig semmiféle politikai szerepet nem vitt. Ennek legalább sem történelmünkben, sem törvény könyveinkben, sem okmánygyűjteményeinkben, sem hagyományainkban semmi határozott nyoma nincs.
Azok, mik e részben különösen a memorándumban felsoroltainak, részint értéktelen apróságok, melyek összhatásukban sem ülik meg a politikai cselekvőség legszerényebb minimumát sem; részint oly képzelmények, vagy irányzatos ferdítések és szinezések, melyek az izraelben járatlan európai exportpiaczot első tekintetre tévedésbe ejthetik ugyan, de a tárgyilagos kritika komoly szavára össze fognak omolni, mint Jerikó falai a trombita hangjaira. És én hiszem, hogy rövid idő múlva akadnak magyar vállalkozók, kik meg fogják szólaltatni azokat a trombitákat.
Szükség is lesz rá, mert nekünk, kik oly sokat köszönhetünk az európai közvéleménynek, nem szabad megengednünk, hogy a mivelt nyugoti államok rokonszenve, melyhez oly drága áron, de egyenes úton jutottunk, tőlünk bárki által is könyüszerüleg és álutakon elharácsoltassék.
Egy sajátságos mozzanatát képezi a magyar-románok eddigi történetének, hogy azok a nemzeti és politikai jogok, melyeket a memorándum szerint a románok Erdélyben a mohácsi vész előtti vajdaság korában gyakoroltak, s a melyek a török invásiók következtében, — ugyancsak a memorándum szerint, — a magyar nemzet jogaival egyetemben veszendőbe mentek: ezek a nemzeti és politikai jogok a török
