irányult agrár-socialistikus erupcziónál, milyen Romániában kisebb mértékben ujabb időben is fordult elő. Az 1791-iki kérvényekben pedig — az országos törvényekbe is átment gyalázkodó kifejezések kiküszöbölésén, a polgári és vallási egyenlőségen, az arányos hivatalviselésen és a román többséggel biró törvényhatóságoknak román elnevezésén kivül, a román nemzetnek 1437 előtt állitólag fennállott politikai és polgári helyzetére és jogaira is történik ugyan utalás: ezen utalás azonban oly odavetőleg és határozatlan alakban van formulázva. melyben az a román nemzetiségi eszme öntudatos megnyilatkozásának csakugyan nem tekinthető. Annál kevésbbé, mert az a sokat hánytorgatott mohácsi vész előtti jogi és politikai állapot különben is oly ingatag alapokon nyugszik, hogy még maga a románok döntő befolyásával, de mindenesetre a magyarok részvétele nélkül alkotott 1863. évi ugynevezett nagyszebeni országgyülési törvényczikk (?) sem a román nemzet »régi jogi helyzetének visszaállításáról«, hanem egyszerüen »nemzeti és vallási egyenjogúságnak keresztülviteléről« intézkedik.
Nem szenvedhet kétséget tehát, hogy a román nemzetiségi követelések igazában először csakugyan a balásfalvi »szabadság mezőn« jutottak nyilt kifejezésre, s hogy a május 15-iki határozat megalkotására a már emlitett előzményektől és a márczius 15-iki budapesti eseményektől eltekintve, a bécsi kormány titokzatos konkolyhintési mániája s a már előbb lejátszódott zágrábi és ujvidéki szláv mozgalmak szolgáltatták az elhatározó impulzust.
