ellentáborban is, hogyha az osztrák-magyar románok között és a román királyság körében szavazásra bocsáttatnék az egyesülés ügye: a felelet kétségen kívül igenlő lenne a kérdésre. Sőt tovább menőleg azt is sejtetik, hogy az összes románok egyesítésére irányuló mozgalmak is mind nagyobb mérveket kezdettek ölteni; ezen jelenség azonban szerintük csak természetes következménye azon hosszú elnyomatásnak, melyet a románok a magyarok részéről szenvedtek.
Hát én mindezeket szívesen elhiszem az emlékirat és a replika szerzőinek összesen úgy, mint egyenkint. Fájdalom azonban hogy vannak, kik nem átalják még a leglovagiasabb kijelentésekben is kételkedni. Ilyenek a romániai, az osztrák-magyar, a bessarábiai és a maczedóniai románok vezetőinek legnagyobb része. De hogy — gentlemanlike dologról lévén szó — személyt is nevezek meg, ilyen különösen Marzesku romániai szenátor úr, ki — dr. Jancsó Benedek közlése szerint — már a román szenátusnak 1886-ik évi február 22-iki ülésében következőleg nyilatkozott: »Nekünk románoknak ideálunk ... az, hogy minden román ugyanazon politikai egységhez. ugyanazon államhoz tartozzék. ... Ha önöknek, román miniszter urak, kellemetlenné vált ez az eszme ... kergessék ki a történelem tanárait összes iskoláinkból... mert nem tesznek egyebet, mint napról-napra igazolják azokat az áspirácziókat, melyek tulajdonai minden románnak s melyek minden román lelket egy oly államban szeretnének látni, mely a nemzetiség elvére van alapítva. És mindenek előtt, miniszter urak; kergessék ki önmagukat, mert önök azok, kik mint hatóság
