tartományi autonomia birtokában, mint ennek egyik oszthatatlan és elválaszthatatlan kiegészítő része véglegesen beolvasztatott volna az osztrák monarchiába.
Mit akartak tehát a románok 1863-ban?
Egy tartományi autonomiával bíró Erdélyt, az osztrák monarchia kötelékében, melynek kormányzásában a döntő súly, a mindig szem előtt tartott fejszám szerinti többség és az egyenlőség csatornáin keresztül csakhamar a román nemzetiség kezeibe vándorolt volna át.
Mert a román politikusok előtt az államok alakulásánál és kormányzásánál egyedül csak a fejek száma esik a mérlegbe; azoknak minősége azonban vagyis a kultúra, továbbá a közgazdasági, a társadalmi és történeti szempontok még csak szóba sem jöhetnek.
Az összes osztrák-magyar románok egy nemzeti testbe való összeolvasztásának eszméje tehát az 1849-től 1863-ig leforgott 14 esztendő alatt szétfoszlott, elpárolgott mint a füst, a köd. Tetemesen csillapodott — a mint látszik — ezen idő alatt a románoknak a teljesen független, a régi Erdély utáni hajdan olthatatlan lelkesedése is. Sót még csak az a gondolat sem jutott eszükbe 1863-ban, hogy a jogaiban megcsonkított ország visszahelyeztessék legalább azon kapcsolat állapotába, melyben azt Magyarországgal 900 esztendő története összefoglalta.
Az októberi diplomára és februári pátensre épített osztrák birodalom — a mint tudjuk — igen rövid életű volt. 1865-ben elementáris erővel lépett előtérbe az ugynevezett »magyar« kérdés s 1867-ben
