Giroflé és Girofla

Giroflé és Girofla szerző: Ambrus Zoltán

József napja Rác-Árokszálláson rendesen egy hétig szokott tartani. Horváth Jóska ugyan, a házassága óta, roppantul megkomolyodott, de ilyenkor, egyszer egy esztendőben, kidühöngte magát. Máskülönben nagy csöndességben élt a csöpp asszonykájával s akik jogász korában ismerték, el se hitték volna róla, hogy olyan kitűnő főszolgabíró váljék belőle. De a régi Horváth Jóska nem veszett el végképpen; a leányzó nem halt meg, csak aludt. És koronkint föltámadt. Hogy mennyire föltámadt, arról minden egyes alkalommal három hétig beszélt Szilas és Bodrog-vármegye.

Ezeket az időszaki, tekintélyes kirugásokat Horváth Jóska azzal okolta meg a felesége előtt, hogy neki gyönge mája van. Az egészségének tartozott vele, hogy néha-néha nagyokat igyék. És csakugyan, abban az esztendőben, mikor apósa, az öreg Joannovics Milán halála miatt nem tarthatták meg a József-napot, Horváth József belebetegedett a nagy szolidságba. Nem evett, nem káromkodott, s már attól féltették, hogy búskomorságba esik. Szerencsére közbejöttek a választások s egy nagyobb szabású, mondhatnám : közigazgatási jellegű áldomás után, amelyen néhány jövevényt hivatalból az asztal alá kellett inni, Horváth Jóska kigyógyult kedély-betegségéből.

Hogy a gyönge májú páciens a boritalból, űrmértékben kifejezve, mennyit használjon, erről az orvosi tudomány nem nyilatkozik egész határozottan ; s e tekintetben a belgyógyászat jeleseinek a nézete alighanem eltér a Horváth Jóska vélekedésétől. Egy azonban kétségtelen. S ez az, hogy az orvosi tudomány még nem derítette ki, vajjon a gyógyulás érdekében föltétlenül szükséges-e, hogy a májbajos ember az összes boros poharakat sorban a falhoz vágja, s a kúra végén összetörjön minden néven nevezendő cserép-, üveg- és porcellántárgyat, ami a kezeügyébe esik. Ez lehet szükséges, lehet fölösleges ; annyi bizonyos, hogy Horváth Jóskának a gyógyászat terén megvoltak a maga határozott elvei. S nála minden József-nap úgy végződött, hogy pohár meg tányér nem maradt a házban, a vizet három napig régi befőttes üvegekből itták, s ideiglenesen le kellett költözködni az alsó házba, mert a mulatság színhelyén csak itt-ott maradt meg egy-egy ablaküveg.

A törékeny tárgyak e szörnyű pusztulása többnyire csak a legutolsó napon szokott bekövetkezni, akkor, mikor a kijózanodott vendégek már hazaszökdöstek s a házigazda, akinek végre szintén sikerült becsípnie, magára maradt a cigányokkal. Ilyenkor mindig igen érzékeny jelenetek folytak le Horváth Jóska meg a felesége között. A csöpp asszonyka, aki a pezsgőzés első napján maga volt az édes nevetés, a finálé idején könnyek árjává változott át ; Horváth Jóska megfogadta, hogy soha se iszik többet s falhoz vágta az utolsó poharat.

Szóval a lakzi mindig bús véget ért. De az eltöltött egy-két-kilenc napért érdemes volt szenvedni. Hogy micsoda vigasságok zajlottak le ezek közt a betört ablakok és pezsgő-foltos falak közt, arról csak kevesen tudnának beszélni, mert aki jelen volt, az egy darabig nem emlékezett semmire a világon, csak a süketítő, folytonos muzsikaszóra. A cigány éjjel-nappal húzta ; ha az egyik kidőlt, volt helyette más. Kihozták Vásáros-Berényből mind a három bandát; az Európában, az Arany Szarvas-ban és a Metropole-szállóban nem maradt még csak egy cimbalmos se. Kinek is húzták volna ott? A honvédtiszteken kívül, akik kilenc órakor haza szoktak menni, alig egy-két vendég búslakodott a máskor oly hangos Európában ; a többiek, az igazi mulatók : a jeunesse dorée és a huszártisztek mind kinn voltak Árokszálláson.

Ez a sivár, árnyéktalan kis fészek sok tekintetben vetekedett ilyenkor a gyakran emlegetett Aranjuezzel. A zaj például semmi esetre sem volt ekkora Aranjuezben. S mily szép gyülekezete a lovagoknak és dámáknak! Mert mindig találkozott egypár vidám menyecske, aki nem törődött azzal a néhány kilométerrel. Pár perc a gyorsvonaton, mi az ? S a négyes huszárok olyan jó táncosok voltak ! Nemcsak jól táncoltak : bírták a táncot, csakúgy, mint az italt s jöttek légyen bárhonnan, tudták élvezni az életet, azon mód, ahogy csak itt tudják élvezni, a tejjel és mézzel folyó Kánaánnak ezen az áldott pontján, ahol a természet nyájassága és bőkezűsége az embert is pazarrá és gondtalanná teszi.

Abban az esztendőben, amikor történetem kezdődik, József napja péntekre esett. A mulatság tehát csütörtökön kezdődött. Piros rózsa, fehér rózsa ; szőke leány, barna . . . egy kis tánc, egy kis kártya, sok bor és megint sok bor mellett elmúlt péntek, elmúlt szombat is.

Vasárnap reggel, kilenc óra tájban, Vidovics Feri, aki máskor végig ki szokott tartani, hirtelen elszomorodott, s a fejébe vette, hogy haza megy. Vigye el az ördög Horváth Jóskát, meg az egész úri társaságot. Van der Kerkhoven kisasszonynyal, a sokszoros milliomos hollandus leánynyal együtt, akit reggeltől estig neki kellett mulattatnia, mert a többiek nem igen szerették a francia és egyéb pogány nyelveket: neki már elég volt a mulatságból.

Mióta a bál elkezdődött, mindössze hat órát aludt, s egyszerre úgy tetszett neki, mintha egy örökkévalóság óta volna ébren ; mintha végigitta volna az összes pún háborúkat, a középkort, a reformációt, s Forgách tábornokné egész fiatalkorát.

A banda áhíialosan ismételte, amit Rác-Árokszálláson már mindenki tudott :

Eltörött a hadnagy lába,

Nem mehet a kaszárnyába.

— Ejhé, dudajlé,

Rózsám, szeretsz-é ? !

— Nem !

A „nem"-et az érzékenyebb lelkű vendégek igen sok elkeseredéssel ekhózták. Vidovics Feri elvégezte magában, hogy fölkel ; s szándékát a nehézkedés és az egyensúly törvényeinek óvatos szemmeltartásával végre is hajtotta.

Valaki rászólt :

— Friss bácskaiakat.

Vidovics Feri abban a hangulatban volt, mikor az ember hirtelen lelki szükségét érzi, hogy pofon vágja a legjobb barátját. Körülnézett, mintha valami elrejtőzött ellenséget keresne. Ahogy azonban végignézett a társaságon s megpillantotta Cipriani bárót, aki éppen a cigányokat fincoltatta, okosabbat gondolt. A hadnagy oly részeg volt, hogy Vidovics Feriben föltámadt a nemesebb mámor önérzete. Az villant keresztül a fején, hogy ő itt a józanság nemtője.

Megindult szó nélkül. Egy kicsit elszokott a járástól ; de léptei, a körülményekhez képest, kifogástalanul rugalmasak voltak.

Hagyták ; azt hitték, hogy a szobájába megy.

Úgy reménykedett, hogy az asszonyok még alusznak s föltünés nélkül szökhetik meg. Van der Kerkhoven kisasszony nélkül számított. A hollandus leány éppen szembe jött vele. A kertből kerülhetett elő, mert egy halom virágot tartott a kötényében. Nem is festett rosszul a bunyevác asszonyok viseletében. Sugárzott az egészségtől s olyan volt, mint a frissen nyilt tulipán.

Van der Kerkhoven kisasszonyt már nem lehetett elkerülni. Annál jobb : legalább egyszer s mindenkorra elbúcsúzik tőle.

Jó reggelt kivánt neki s azután így szólt hozzá :

— Kegyébe ajánlom magamat, kisasszony. Kérem, emlékezzék rám szívesen.

— Milyen ünnepies ! Elmegy?

— El.

— Kár. Szereltem volna, hogyha még marad. Az urak nem szívesen beszélnek franciául s én oly keveset tudok németül ! Ön volt az egyetlen gavallérom. De remélem, még látjuk?

— Az nem tőlem függ, hanem attól, hogy a kisasszony mennyi ideig marad Magyarországon.

— Mért? Elutazik?

— San-Remoba megyek egy pár hétre.

— Ah!

— S mivel úgy hallottam, hogy a kisasszony holnapután Temesvárra készül . . .

— Igen. Sorra látogatom frohsdorfi barátnőimet.

— Úgy meglehet, búcsuvizitem alkalmával nem lehet szerencsém.

— Meglehet, Monsieur Vidovics. Tehát addio. Mindig szívesen fogok emlékezni önre. Vasúton megy?

— Nem. Lóháton jöttem.

— Ertem. À l'anglaise tűnik el, hogy itt ne fogják.

— Még van egypár napi dolgom Berényben, csak aztán indulhatok.

— Szerettem volna, hogy ha ön kalauzol Berényben.

— Oda ugyan nem kell cicerone, kisasszony. Egy roppant falu, melyben hatvanezer ember lakik . . .

— De érdekes. A korcsma korintusi stílben épült, s a templom egy nagy pajta.

— Furcsának találja a mi világunkat ugy-e ?

— De érdekesnek, nagyon érdekesnek. Sohase láttam ennyi napsütést. Itt mindenüvé süt a nap. És a parasztasszonyok cinóber szinü kendőikkel. Aztán az urak, akik egyebet se csinálnak, csak a pénzt dobálják ki az ablakon.

— Mert itt mindenki paraszt, senki se úr.

— Annyi bizonyos, hogy felejthetetlen napokat töltöttem itt s hogy az országuk bájos. Igaz, hova küldjem a Notre coeur-t?

— Tetszett önnek ?

— Nagyon. Jó író ez a Guy de Maupassant.

— Én nem is ismerek más írót. Nekem ez az egy is elég.

— Akkor hát ez a kötet kedves önnek s én majdnem megfeledkeztem róla.

— Boldog volnék, ha megtartaná, kegyességből irántam. Egy szép könyv olyan, mint egy virág; értéktelen s minden szerénytelenség nélkül föl lehet ajánlani. A más szép gondolatai révén, talán kérhetek egy kis helyet könyvtára egyik zugában.

— Ezt a virágot önnek akartam adni, de most már nem adom. Nem akarok kvittelni önnel. Azt akarom, hogy adósa maradjak. Isten önnel, Monsieur Vidovics.

— Köszönöm, kisasszony, Isten önnel. S megindult az alsó ház felé.

A leány folytatta útját, de pár lépésnyire megállt, s visszanézett. Mikor a férfi eltűnt a szeme elől, leeresztette a kötényét; virágai lehulltak a földre.

Aztán két sűrűn összehajtott papírlapot vett ki a zsebéből. Az egyik egy express küldőit levélnek a fogalmazványa volt; ezt a levelet egy héttel ezelőtt ő írta az apjának. A másik az a távirat, amelyet ma kapott Van der Kerkhoven úrtól. Mind a kettőt elolvasta még egyszer :

Amaz így szólt :

„Van itt egy Monsieur Vidovics. Elég jómódú. Mintegy másfélmillió tallérnyi vagyon. Csupa szántóföld. Szép fiu, fiatal, egészséges. Művelt is, ha éppen akarod. Mit szólnál hozzá, ha mint Madame Vidovics térnék vissza Hágába? Emma.

Utóirat : Barna, nem lángész, az én genre-em.

A táviratban meg éppen csak ennyi volt :

„Van der Kerkhoven kisasszony, Horváth-Joannovics úrnőnél

Puszta-Rác-Árokszállás

per Vásáros-Berény.

(Magyarország.)

Bánom is én.

Apád."

Kétfelé hasította előbb az egyiket, aztán a másikat. Majd összetépte mind a kettőt apró darabokra s ezt a konfettit is odaszórta a virágok közé.

Vidovics Feri az alsó házban fölvette a lovagló bekecsét. Megkerülte a nagyudvart s az istállók felé tartott. Olyan egyenesen járt, hogy aki messziről látta, okvetetlenül azt mondta magában :

— Ez vagy főherceg, vagy egy becsípett ember, aki mindenáron nagyon egyenesen akar lépni.

Kitűnően tartotta magát. De hogy végre nyeregben ült, mégis nagyott lélekzett. Olyanformán volt, mint Montmorency herceg, a nagy hadvezér, akiről följegyezték, hogy késő vénségében nem tudott se járni, se feküdni, csak ülni és lovagolni.

A lova bácskai ló volt, aki értette ezt az állapotot. Ahogy a gazdája a nyeregbe pattant, konstatálta magában :

— A gazdám egy kicsit ki van készítve. Vigyázzunk s helyette nekünk legyen eszünk. Különben megbízhatik bennem, mert tudom én, hogy mi a kötelesség.

S csöndesen poroszkált előre a jól ismert úton.

Vidovics Feri számított erre a hűségre. Annyira megbízott a lova erkölcsében, hogy alig haladtak pár száz méternyire, nyugodtan elaludt.

Ha tudta volna, hogy hová viszi az ostoba állat ! Mekkorát rántott volna a gyeplőn ! Mint fordult volna ellenkező irányba ! Hogy sarkantyúzta volna a paripáját! Mily szélsebesen vágtatott volna máshová, akármerre, csak hazafelé nem ! Hogy rohantak volna, bár a pokolba, lóhalálában ! . . .

De az ember sohase tudja, hol leskelődik rá a fátum. Ha véletlenül nem mészsz ki az utcára, mikor tégla esik az emberek fejére, száz esztendeig élsz s annak idején békén ringathatod szépunokáidat. Csak annyi kell hozzá, hogy ott maradj, ahol vagy. De te nem maradsz otthon, veszed a cilinderedet és a sétapálcádat, gondtalanul kisétálsz s remekül eltalálod, hogy éppen oda állj a lehulló tégla alá.

Ha Vidovics Ferit véletlenül visszatartja a Van der Kerkhoven kisasszony társasága s csak egy hét múlva tér haza Berénybe, hogy másnap vasútra üljön s meg se álljon Nizzáig . . . vagy ha hű lova, a derék Calvados, fölháborodva gazdája szegyelni való állapotán, leveti a mértéktelen embert egy kőrakásra s ez hat hétig nyögi József napját a rác-árokszállási alsóházban: akkor hősünk ma Szilas és Bodrog vármegyék főispánja, boldog férje a Joannovics-lányok egyikének vagy Van der Kerkhoven Emmának, még boldogabb apja négy vagy öt nagyfejű Vidovics-fiunak s ez a történet sohase íródik meg.

De ha az ember maga se tudja, mit cselekedjék, vagy mit ne cselekedjék, hogyan tudja a ló?! . . .

Szóval, hasonlóan azokhoz az angol matrózokhoz, akik föllázadva a kapitányuk ellen, megitták az Indiába küldött pálinkát, aztán zátonyra kormányozták a hajót s holtrészegen táncoltak át a másvilágra : Vidovics Feri teljes öntudatlanságban, mámorosan lovagolt végzete elé.

Egyszerre fölriadt, mert a lova megállott. Úgy tetszett neki, mintha csak pár pillanatig aludt volna, de már Berényben voltak. Calvados a Sugár Mariska háza előtt állapodott meg s várta az utasítást.

— Nem bánom. Calvados, mondjunk jó reggelt Mariskának.

Vidovics Feri máskor is ebben az órában szokott kilovagolni s rendesen stációt tartott a Mariska ablakai előtt. Calvados nem volt tisztában vele, hogy a szokásos programnak ez a pontja ma el is maradhatott volna.

— No hát vigyázva lépkedjünk, Calvados. Ezt a figyelmeztetést az tette megokolttá, hogy hősünk a kocsiútról átvezényelte lovát a gyalogjáróra, ahová egy keskeny padlón át vezetett az út. Az árkot, mely a gyalogjárót az országúttól elválasztotta, bajos lett volna átugratni, mert a Sugár Mariska utcájában a gyaloglók számára fentartott útvonal meglehetősen keskeny volt s Calvados könnyen beugorhatott volna az ablakon. Vidovics Feri ugyan átsétáltathatta volna a lovát a kocsipallón is, de Vidovics Feri nem a kapuhoz, hanem az egyik ablakhoz igyekezett.

A szives olvasó ezt az expedíciót bizonyára hősünk mámorával fogja magyarázni. Ebből a mámorból már alig volt valami; a reggeli levegő és a hosszas szendergés Vidovics Ferit majdnem teljesen kijózanították. Ellenben a leírt rendellenesség helyi szokás volt Berényben, kétségen kivül olyan helyi szokás, amelyet csak az előkelőségek gyakoroltak. Az udvariasságnak ezt a nemét a huszártisztek tették divatossá s egy pár esztendeig ez a palló-vizit volt Berényben a chic utolsó szava. A palló-vizitnek megvolt az az előnye, hogy a ló elfoglalta a gyalogjárót, a gyalogjáró plebejusokat lekényszerítette a kocsiútra, ami a városi közgyűlésen temérdek rekriminációnak s az egész városban sok áldatlan háborúságnak volt az okozója, de a herényi hölgyek előtt igen kedvesnek tűnt föl. Aki azonban a kocsi-pallót használta, azt csak másodosztályú úrnak lehetett tekinteni.

Sugár Mariska éppen az érem-gyüjteményét rendezgette ... De hadd mutassam be Sugár Mariskát.

Sugár Mariska a gazdag, zsugori Vilkovszki Vazul elvált felesége volt. Ennek a Vilkovszkinak a vagyonát egy pár százezerre becsülték, de kevesebb tartásdíjat, mint ő, elvált férj nem fizetett az osztrák-magyar monarkiában. Sugár Mariska úgy segített magán, hogy kiadta a szobáit diákoknak, katonatiszteknek, színészeknek és színésznőknek. Tessék elképzelni egy elvált fiatal asszonyt, aki szobánkint adja bérbe a házát, aki mindenkit ismer s aki asszonyokkal nem barátkozik; egy sötét teintü, villogó szemű, csinos teremtést, csókra intő ajkakkal s azokkal a felséges idomokkal, amelyek nyugtalanná teszik az ifjú legénykét épp úgy, mint a komoly, pápaszemes, gondsujtotta családfőt, aki beíratni viszi a fiát: vájjon nem természetes-e, ha az ilyen asszony rossz hírbe keveredik?! És Sugár Mariskáról senki se beszélt rosszat, még a diákok se, akik pedig elég sűrűn adósok maradtak neki a lakáspénzzel. Ezt a tekintélyt java részben a tiszteknek köszönhette, akik „jó leány"-nak ismerték s akik, mivel mindig volt egy-egy öreg főhadnagy lakója, félig-meddig kincstári asszonyt láttak benne. Egyébként őt tartották a legvidámabb asszonynak Berényben s nem ok nélkül, mert elég lármás életet élt; de apró passziói s kiváltképpen rajongása a művésznők iránt elárulták, hogy szíve nincs szomorúság s ama homályos vágyakozások nélkül, amelyeket az éremgyüjtés nem elégíthet ki. Jó reggelt, Mariska!

— Nini ... Mi történt magával, Feri, hogy ilyen hamar visszajött?

— Az, hogy elvesztettem a szívemet, de megkerestem. S mikor megtaláltam, siettem vele haza.

— E szerint a hollandus kisasszony nem mese ?

— Olyan valóság, mint egy csokoládégyár.

— S hogy kerül ide ? Árokszállásra ?

— A magyarázat igen egyszerű. Együtt voltak a frohsdorfi intézetben Joannovics Terkával s most kedvet kapott meglátogatni a barátnőjét.

— És annyira megszerette Árokszállási, hogy már egy hónapja itt ül ? ! . . . Mert legalább egy hónapja, hogy mindenütt csak róla beszélnek.

— Mint Pickwick úr az emberiséget, keblére öleli egész Magyarországot, le az utolsó cigánygyerekig. Népviseletben jár s holland nyelvre fordítja a főjegyző költeményeit.

— Szép ? Csinos ?

— Tudja, afféle Rubens-alakot igér. Ahhoz képest, hogy szőke, talán nagyon is egészséges az arcszíne.

— Hogy hívják? Van der Bilt?

— Van der Kerkhoven. Szép név. Kerkhoven holland nyelven annyit tesz, hogy koporsó.

— De sok kakaóföldje van, mi ? . . . . Jöjjön be s beszéljen el mindent a legapróbb részletekig. Nagyon kíváncsivá tettek erre a leányra.

— Nem megyek be, mert részeg vagyok.

— Ugyan menjen. Láttam én már magát cifrább kedvben is.

— A művelt francia részegen nem megy vizitbe. Különben megadhatom a kívánt fölvilágosításokat, így lóháton is. Tehát mindenekelőtt : nem kakaóföldek, hanem csokoládégyár. Képzeljen, Mariska, annyi csokoládét, amennyit csak tud. Például tegyük föl, hogy Emma kisasszony megajándékozna szívével és kezével : harminc esztendeig folyton csokoládét ehetne egész Berény, mind a hatvanezer ember.

— S mennyit tesz pénzértékben ez a rengeteg csokoládé ?

— Harminc-negyven milliót. Tudja, náluk tíz millió az már nem is határoz.

— Csinos parti ! S maga mióta udvarol neki ?

— Komolyan beszél ?

— Persze. Az egész város tele van vele.

— Én azt hittem, hogy tréfálunk. De ha komolyan beszélünk, mondja, kedves Mariska, mire volna jó nekem a Van der Kerkhoven kisasszony roppant gazdagsága ? Hogy egy tanya helyett tíz tanyám legyen? Nekem az az egy tanya is elég dolgot ad.

— Lárifári. Tudom, hogy van miből megélnie s ha éppen költekezni akar egy kicsit, ezért még nem kell megházasodnia. De gazdag gazdagot választ; ez már világ sora.

— A gazdagnak nincsen igaza: a legtöbbször rossz üzletet csinál. Különben nem vagyok olyan gazdag, hogy sokáig el tudjak tartani egy Eldorádóból érkezett hölgyet, akinek a papája csokoládé-király. Ma parasztleánynak öltözik, de holnap Ausztráliába küld kalaptollért, amilyen nincsen másnak.

— Hát az ő milliói?

— Azokat egyelőre ne vonjuk ki az üzletből : nagyon jól jövedelmeznek. De tegyük föl, hogy Van der Kerkhoven papa hirtelen megőrülne s gyémánttal telt zacskókat csapkodna a fejemhez, mondja, mit csinálnék ezekkel a fölösleges milliókkal? Kártyázni nem tudok, versenyistállót soha se fogok tartani . . . Hé, Calvados, ne fickándozzál, te vén szamár ! . . . Ami pedig a Cléo de Mérode-okat, meg a többi különösen fésült hölgyeket illeti: ha elszerződném a Van der Kerkhoven-családhoz, bizony Isten, mint becsületes kalmár állanám az alkut.

— Ugyan ne mondja !

— Pedig most nagyon komolyan beszélek. Lássa, Mariska, én el vagyok perzsaszőnyegek és perzsa lányok nélkül, egy nagy csűrben, melyben sok a tulipános bútor s még több az evőeszköz, de kevés a műtárgy. Megvagyok egy rossz bricskával s Cipriani báró azt mondja rólam, hogy nem tudok élni. Talán igaza is van. Annyi bizonyos, hogy engem egy oldal szalonna meg egy meleg takaró egy hétre teljesen kielégít. Szeretem az osztrigát, a jó szivart, a zenét; s megbecsülöm a kényelmet. De ha mindez nincs, engem nem nagyon bánt; eszembe se jut. Ha egy májusi délután végigfekszem a fűben s elnézem az égen a bárányfelhőket, nem azon jár az eszem, hogy nem az én lovam nyeri meg a Derbyt; ha a béreseimmel beszélgetek, nem vágyódom előkelő dámák után, akik Whistlerről mondanák el nézeteiket. Azt hiszem, könnyen viselném a szegénységet is, bár igen nagy örömem, hogy azt tehetem, amit akarok, jöhetek, mehetek, amerre tetszik és senkise rendelkezik velem. Szóval Parlagi Jancsi vagyok, aki néha nagyokat iszik s néha, a legszívesebben, nem csinál semmit, csak nézelődik. Ez nálam már családi hagyomány, nevelés és hajlandóság dolga. Mire való volna nekem a parti és a Van der Kerkhoven papa milliói?

— Ez csak olyan beszéd. A pénz lehet sok, de soha se lehet elég. Akinek sok van, még többet akar. Valami ambíciónak élne; egyszer majd csak eszébe jut valami. Nagyban gyakorolná a jótékonyságot.

— Köszönöm. Ahhoz már önző vagyok, hogy a szegényekért föláldozzam magam. Megházasodni — jótékony célra ! . . . Kegyetlen gondolatai vannak, Mariska !

— Soha se hetvenkedjék. Láttam én már Vidovicsot, aki ötven esztendős koráig élcelődött a házasságról s aztán háromszor is megházasodott.

— Az igaz, ebben a népes családban mindenre talál példát, különösen a szamárságokra. De mondja csak, Mariska, magának olyan kitűnő értesülései vannak ! . . . Ha Van der Kerkhoven kisasszonyt házasítják, azt értem. Egy hónap óta ő a környéken a legérdekesebb személy ; ennyi pénz senkit se hagyhat békén. Hanem azt már nem értem, hogy miért éppen engem szemelnek ki a vőlegényének ? Miért nem Ciprianit, aki nyolcvanezren felül minden összegnek udvarol ? Miért nem Vizaknayt, aki úgylátszik, belé szeretett, legalább néha egy negyedóráig is úgy néz rá, mint egy hű, de igen beteg kutya? . . . Miért nem akárkit? Miért éppen engem ?

— Mert maga egy hónap alatt harmadszor ment ki Horváthékhoz, ami nem szokása. Mert . . . mit tudom én ? ! Van der Kerkhoven kisasszony bizonyosan jobban tudja, mint én.

— Az, szegény, nem is sejti, hogy millióira Berényben szemet vetettek, a nemzeti vagyon öregbítése végett. Ha háromszor is kinn voltam náluk, Terka az oka; azt mondta : „Szegényt nem hagyhatjuk árván ; magának helyt kell állnia." S én helyt állottam. Legalább beszélhetett valakivel egy pár szót. Napokon át nem volt kihez szólnia. Horváth Jóska megtanította magyarul káromkodni s aztán levette róla a kezét.

— Kedves Feri, én azt mondom magának, hogy ha két embert ilyen határozottan házasítanak, a hiba sohase az egész világé, hanem mindig a gyanúsítottaké. A kettő közül az egyik mindenesetre ludas. Úgy látom, ebben a dologban maga a hibás ; maga udvarolt. Gyónja meg. Okosabb, ha meggyónik.

— Kedves Mariska, erre én azt felelem magának, hogy ebben a dologban én éppen olyan ártatlan vagyok, mint Van der Kerkhoven kisasszony. Nem udvaroltam. A herényi közvélemény téved. S hogy mennyire téved, mutatja az, hogy én a hét végén utazom San-Remoba.

— Ah, ah ! Vége egy szerelmi regénynek !

— Ez a szerelmi regény el se kezdődött. Maga nem hisz a hivatalos cáfolatnak. Nos, én bizalmasan azt is elmondhatom magának, hogy soha, semmi szín alatt, el nem venném Van der Kerkhoven kisasszonyt. Először, mert : nem szeret. Már pedig én keveset követelek az élettől, de azt igenis megvárom tőle, hogy a kivel én megosztom minden napomat, annak én legyek a jóisten. Nem venném el, másodszor azért, mert : én se szeretem őt. Nekem nagyon okos. Ha valaha elkövetném azt a helyrehozhatatlan ostobaságot, hogy megházasodjam, bizonyosan egy kis bolondot vennék el . . . de az aztán nagyon kedves kis bolond legyen !

— És harmadszor nem venné el azért sem, mert mint jó Vidovics, szentül megfogadta, hogy sohasem fog megházasodni.

— Nem, azt nem fogadtam meg. Amint nem fogadtam meg azt sem, hogy nem fogok párbajozni. Azt sohasem tudja az ember előre. De nem veszekszem s nem keresem a házasság veszedelmét.

— Inkább elutazik.

— Inkább elutazom.

— S mondja, miért tart úgy a házasság veszedelmétől ? Maga nem ötven esztendős.

— Mert tudom, hogy minden asszony elégedetlen s mindegyik az urától kéri számon, amit az élet tagadott meg tőle. Már pedig az élet mindenkitől megtagad valamit. Semmi kedvem egy örök szemrehányást hordozni ártatlanul.

— S ebben a meggyőződésben élve, mégis képes volna elkövetni a helyrehozhatatlan ostobaságot ?

— Ha nagyon szépen kér rá valaki. De igen nagyon szépen kell kérnie ! . . . Van magamhoz való eszem, de a férfiak gyöngék s a leányok erősek. Valami érthetetlen fegyverök van, amelytől félek, mint ahogy a zuluk félnek a fehérember Winchester-fegyverétől. Különben nagyon részeg lehetek, mert bölcselkedem.

Ebben a pillanatban egy podgyászszal megrakott, csukott batár fordult be az utcasarkon és Sugár Mariska, aki hárászkendőjébe burkolózva, nyugodtan könyökölt a nyitott ablakon, hirtelen fölemelkedett.

— Ahá, az új lakóim !

— Kiadta a főhadnagy szobáját?

— Igen. Tegnap. Két kis énekesmadárnak.

— Csinosak? Érdemes megvárni őket?

— Még egyiket sem láttam, csak a nagynénjökkel beszéltem. Kitűnő figura ; olyan mézes s olyan előkelő, mintha bálanyának született volna. Majd meglátja, milyen jó alak.

Kezet nyújtott s visszahúzódott az ablaktól.

Calvados azt hitte, hogy elvégezték a dolgukat s menni akart. De gazdája egy mozdulattal megértette vele, hogy másképpen rendelkezik.

Ott maradt az ablaknál s megvárta a batárt. A rozoga, ócska, sáros bárka bekanyarodott a kocsipallón s megállt a kapu előtt.

Míg a kaput belülről kinyitották, a kocsis kidugta a fejét két óriás kosár közül s alázatosan köszönt a nagyságos úrnak.

— Honnan jössz? — kérdezte tőle Vidovics rácul.

— A fogadóból, — felelte a kocsis.

— Csak a podgyászt hozod?

— Nem, az uraságok is benn ülnek.

Ez a fölvilágositás meglehetősen fölöslegessé vált, mert a bárka megizzadt ablaküvege mögött egy női fej jelent meg, mely a kis ülés felől kíváncsiskodott ki az utcára. Vidovics nem láthatta jól a kíváncsi fejet; amit mégis észrevett, egy csöppet se elégítette ki.

— Öregnek látszik s mintha mosolygott volna. Ez a nagynéni. De hol van a macska, jobban mondva, hol vannak a macskák? A kaput kinyitották s a bárka behömpölygött az udvarra. Vidovics a kapufélfához kormányozta Calvadost. Mariska a cselédeivel már kinn állt az udvaron s mikor a kocsis nagynehezen megállította gebéit, udvariasan nyitotta ki a bárka ajtaját.

A kocsiból legelőször is egy alacsony termetű s fürge mozgású öreg hölgy pattant ki, aki nyájasan üdvözölte Mariskát s aztán a bennülőkhöz fordult. Azok mintha nem akartak volna mindjárt kiszállani. Pár pillanatnyi parlamentálás után Mariska meg az egyik cselédje eltűntek s nemsokára egy gyékénynyel tértek vissza, melyet a kocsitól a folyosó lépcsőjéig vezető, kissé lejtős útra terítettek.

— Sáros nekik az udvar, — szólt magában Vidovics Feri. — Ejnye be kényesek!

A következő percben Mariska és az öreg hölgy két bundába és nagykendőbe burkolt, tetőtől-talpig bebugyelált női alakot emeltek ki a kocsiból, akiket takaróiktól alig tudtak a széles bárkából kifejteni. Mintha két kényes, délszaki növényt emeltek volna le onnan, hogy a melegházba vigyék.

Vidovics Feri még csak az orrukat sem láthatta nagykendőiktől, de azért le nem vette róluk a szemét.

— Úgy ugrálnak mint a gazellák, — monologizált, mialatt amazok felszöktek a lépcsőn s eltűntek a szobájokban. — Egyik sem lehet idősebb tizennyolc esztendősnél . . . Hátha egyszerűen bemennék hozzájuk ?

De maga se tudta miért, nem tudta elszánni magát, hogy berontson a szobájukba, ahogy művésznőkkel szemben már megszokta. S Mariska, mikor áthaladt a folyosón, hogy visszamenjen a maga lakásába, álmélkodva látta, hogy Vidovics Feri még most is ott táncoltatja lovát az ajtaja előtt.

— Maga még most is itt van, Feri?

— Látni akarom az énekes madárkákat.

— Arra még ráér. Menjen haza és aludja ki magát.

— Olyan illetlennek talál, hogy nem mutathat be nekik?

— Most mindjárt?

— Természetesen.

— Ohó ! Az lehetetlen. Először, mert öltözködnek. És másodszor . . .

— Másodszor is van?

— Ezt kellett volna először mondanom. Tudja, ezek nem affajták, akikhez csak úgy egyszerűen beállít az ember. Első tekintetre látni, hogy jobb családból valók. Nem az Apor Ilonka-genre, amivel nem akarom kicsinyleni a hódításait.

— Csak tessék. Ezek tehát ama bizonyos szegény, de becsületes, rossz sorsra jutott, de büszke lengyel főnemes leányai? . . .

— Azt éppen nem mondom. Az öreg hölgy szavaiból úgy vettem ki, hogy zeneprofesszor az apjok.

— Ah, zongorahangoló ! Az már más. Eszerint testvérek ?

— Annyira testvérek, hogy ikrek.

— Ah, ah, egyre érdekesebb a dolog. S én haza menjek aludni? De maradjunk a főkérdésnél. Csinosak ?

— Mint két rózsabimbó. S egyik olyan, mint a másik. Annyira' hasonlítanak, hogy össze lehet őket téveszteni.

— S hogy ez ne történjék, az egyik piros, a másik pedig kék szalagot visel.

— Amint mondja.

— De hisz ez Giroflé és Girofla, az operetté !

— Azt mondják, hogy a színháznál így nevezik őket.

— Lám, lám, lám, lám. És maga azt kívánja, hogy haza menjek?

— Természetesen. Remélem, nem akar nálam botrányt csinálni ? Ezek még nem ismernek ; azt gondolhatnák rólam, amit akarnak. Mit tudják azt, hogy maga három napig ivott ? !

— Azért ne haragudjék rám, Mariska ; már megyek. De mondja, nem láthatnám őket az ablaknál ?

— Ó, még ráér megismerkedni velők. A szezon végéig itt maradnak.

— Igen, de én egy pár nap múlva megyek San-Remoba. Pénteken, vagy legkésőbb szombaton.

— No, addig nem fogja elcsábítani őket.

— De büszke a lakóira !

— Majd maga is más hangon fog beszélni, ha megismerkedik velük. Lasciate ogni speranza.

— Maga minden színésznőről ezt mondja. S ezért szeretem magát. Nem ábrándul ki soha. Imádom magát, Mariska. S hogy megmutassam, mennyire tisztelem e házat : megyek.

— Azt hiszem, ideje, hogy menjen. Calvados már alszik. Mintha ez is három napig ivott volna, szegény.

Elbúcsúztak s Vidovics Feri végre megindult hazafelé. Kiléptette lovát a kocsiútra, de nem állhatta meg, hogy ha messziről is, oda ne tekintsen arra az ablakra, mely azelőtt a főhadnagyé volt.

Két leány fejet pillantott meg az ablaküvegek mögött. Nem láthatta jól az arcukat, mert az ablaktáblák pántjai egy kissé eltakarták őket, de amit látott, azzal megvolt elégedve.

Levette a kalapját s nagy reverenciával köszöntötte őket. Úgy tetszett neki, mintha a két leányfej mosolyogva viszonozta volna az üdvözletet.

— Lám, nem is olyan haragosak ! — szólt magában s az utcasarokhoz érve, visszapillantott az ablak felé.

Mire haza érkezett, annyira elálmosodott, hogy ruhástól ledőlt a kanapéjára s menten elaludt.

Azt álmodta, hogy csillagtalan éjjel valami nagy fekete vízen jár, gyászos baldakinu, könnyű ladikon; szemközt vele, a homályban, sötét alakok eveztek, akiknek nem láthatta az arcát. Előtte, fehér ruhában, átázott arccal, halotthalavány női alak feküdt, akiről nem tudta, él-e még vagy meghalt; nem mert közelebb hajolni hozzá s remegett, hogy a ladikot csapkodó habok elragadják tőle. Szorongva leste, merre láthatná a partot, de csak a koromsötét eget s a fekete vizet látta; sehol, semerre egy fénysugár. A sötét alakok hangtalanul eveztek s szorongását rémítő félelem váltotta föl ; a torka összeszorult, homlokát hideg verejték borította el s szíve őrülten kalapált. Egyszerre valami megcsillant a vízen. Már azt remélte, hogy a parti lámpa, mikor rémülten vette észre, hogy komor ciprusfák között sírkövek meredeznek előtte s a szigettemető csillogó márványkövei csak a ladik lámpájának gyér világát verik vissza a vízre . . . Aztán kápolnaszerü, komor épület mellett haladlak el s az egyik evezős hirtelen fölegyenesedett. Kiáltani akart, de hang nem jött a torkából. Behunyta a szemét s mire fölnézett, a fehérruhás nő már nem volt a ladikban. Kétségbeesve tekintett hátra, de maga mögött csak a fekete kőkereszteket látta s mintha egy elhaló hang a nevén szólította volna ... A zokogás kitört kebléből s fölébredt.

— Igazán sokat ittam, — szólt, megtörölve a szemét. Mintha valami ónsúlytól szabadult volna. De érezte, hogy a szíve még most is sebesen ver.

Megnézte az óráját. Esti hét óra volt.

II.

Oly büszkék vagyunk lelki világunkra s egy rocska hidegvíz elég rá, hogy szétszórja legmakacsabb gondolatainkat, elnyomja rossz sejtelmeinket s elfelejtesse velünk azt az érzésünket, melyet már-már urunknak és parancsolónknak tekintettünk. Ha lelked zaklatott, háborgó: állj a zuhogó alá s mire megtörülköztél, egy pár óráig más szemmel nézed az egész világot.

Vidovics Feri, mikor este nyolc óra tájban kilépett a fürdőszobájából, teljesen megfeledkezett arról a veszedelemről, mely őt Van der Kerkhoven kisasszony képében fenyegette; egy pillanatig se foglalkozott azzal, hogy rosszat álmodott s nem emlékezett rá, hogy aznap délelőtt, mámora ködében, két leányfejet látott, amelyek mintha integettek volna feléje a fehér jácintok és rózsaszínű gardéniák közül.

Csak arra gondolt, hogy egy pár nap múlva San-Remo olajfái között fog bolyongani, pompázó tavaszban, melyhez képest a mi májusunk zord, szigorú időszak. T alálgatta, vajjon átrándul-e a galamb-lövésre s előre örült az excentric alakoknak, az átutazó Héróknak és Júliáknak, akikkel a vendéglő-élet vásári zsivajában köt majd ismeretséget „pour une éternité", ami nála annyit fog jelenteni, hogy : a soha viszont nem látásra.

De mit csináljon az ember Vásáros-Berényben este nyolckor, ha egy órával előbb tökéletesen kialudta magát ? Az ember elmegy a színházba, mint mindenki. Berényben, ahol a társaságos életnek megvannak a maga külön törvényei, ez az a hely, ahol élned és halnod kell. Ha éhes vagy : megvacsorázol a páholyodban, ha a jókedv pirosra festi képed : narancsokat dobálsz a színpadra s ha nem tudod miért, elfog a spleen : pezsgős pohárral a kezedben várod Hamletet, mert arcod víg a bánat idejében . . .

Behivatta a legényét s kiadta neki a parancsot :

— Akármikor jövök haza, hat órakor felköltesz s megmondod Gyurkának, hogy fogja be a két szürkét. Szent-Jánosra megyek. Ha a tiszttartó bejönne, nem kell befogni.

Aztán kisétált az utcára.

A nagy csűr, ahogy Vidovics a házát nevezte, közel volt a piactérhez; csak egy pár lépést kellett tennie s már ott volt Berény város szívében.

A piactérre már ráborult a nyugodalmas éj. A boltajtók nagyobbrészt zárva voltak; itt-ott hallatszott egy-egy elkésetten gördülő vasajtó csikorgása. A villamos lámpák alatt álldogáló subás falusiak, a József-napi vásár utolsó vendégei, hazafelé kászolódtak, s a piacot körülölelő kis utcák gyorsan szítták föl magukba a pihenésre siető, sötét alakokat. A roppant térséget, ahol egy negyed- órával ezelőtt még bunyevác, magyar, sváb és rác parasztok tarka sokasága nyüzsgött, birtokba vette a csend és homály. A tér északi szélén magánosan álló nagy templomot mélységes sötétség környékezte, s mögötte, az egész tájékon, vak homály és kísérteties némaság ült.

Csak délnyugatról, a Metropole-szálló oszlopos homlokzata felől hallatszott némi lárma s a tér keleti részén csillogott élénkebb világosság, ahol a felhők közt bujkáló holdtól ezüstszürkére enyhült szemhatáron az új színház barokk formái rajzolódnak.

Vidovics szerette ezt a roppant piacot, mely terének bőségével és pazarságával a rónaság áldásaira emlékeztette. Arra gondolt, hogy a köröskörül békén pihenő, rengeteg síkságot, melyre oly kegyesen tekint a jóságos ég, nem teheti immár szegénynyé és nyomorulttá semmiféle civilizáció : se a villamos lámpák fényűzése, se a Metropole-szállóba importált pezsgőtenger, se a fegyveres béke őrzőinek egész szárazföldi lovas és gyalogos állománya, se a cigányzene szította szenvedelmek, se a Kékessy Andor színművész úr tíz lépésnyi távolságban csillogó cilindere, mely hősünkre nézve a nyugati eszméket, Hauptmann Gerhártot, Ibsent, Sudermannt, Planquette-et és Varneyt, sőt magát Párist jelentette.

Ebben a pillanatban két fiatal hölgy haladt el mellette, gyorsan, könnyedén, mint egy fecskepár. Olyan váratlanul surrantak el az oldala mellett s olyan messze jártak a legközelebbi villámos lángtól, hogy az arcukat nem láthatta, de leheletlen volt a járásukat meg nem ismernie. Odébb Kékessy úr tisztelettel köszönt nekik s a hölgyek lej biccentve fogadták az üdvözlést.

— Ezek az én szinész-kisasszonykáim, — szólt Vidovics Feri magában — akik úgy hasonlítanak egymáshoz, mint két vadgalamb. Vájjon csakugyan olyan vadak volnának-e? Nem hinném. A művészet jelentékenyen szelídíti az erkölcsöket; legalább a régiek így tartották.

De azért nem sietett utánok, pedig megszokta, hogy a színésznőknek az utcán mutatkozzék be, minden körülményesség nélkül. Berényben a víg emberek nem igen kedvelik a ceremóniát.

Csak a tekintetével követte őket, amíg a két leány eltűnt a színház tájékán.

— Lám, lám — tűnődött — az operette-írók nem találhatnak ki olyan bolondot, amit az élet a maga naiv komolyságával meg ne ismételjen. Tessék : Giroflé és Girofla, az egyik kék, a másik rózsaszín szalaggal. Őszintén szólva : nem hiszek ebben a poézisben, A természet, amire tart valamit, nem produkálja mindjárt két példányban, A csiperke-gomba nem sokat különbözik a szomszéd csiperke-gombától, de ki látott valaha két Maréchal Niel-rózsát, amelyek formára, színárnyalataikra, leveleik rajzára, szirmaik összefogózkodására, a százlevelüség minden intimus bájára úgy hasonlítanának egymáshoz, mint két tyúktojás?! Az ikrek mulatságosak, ha akarom : kedvesek is, de azok az ikrek, akiket össze lehet téveszteni, mint Giroflét és Giroflát, nem lehetnek poétikusak. Ekközben utólérte a színészt, ki mélabúsan sétáltatta újonnan vasalt pepitanadrágját Vásáros-Berény középkorias kövezetén,

— Mondja, Kékessy úr, — szólította meg, — ön tapasztalt ember . . . honnan van az, hogy minden színésznő rosszul öltözködik?! Hogy — május avagy december hó — minden művésznő másképp jelenik meg a napfényen, mint a többi páváskodó szép ? ! Hogy ha szegény, egy korona értékű cafranggal, akarja, nem akarja, föl kell tűnnie s hogy ha annyi a pénze, mint a polyva, nem tud úgy öltözködni, a hogy — bocsássa meg — az úriasszonyok ? ! Hogy ha egyszerű és finom akar lenni, cifrább, mint egy mór épület s hogy egy öreg, tudós asszonyban is rá lehet ismerni az egykori művésznőre ? !

— Ennek az Országos Szinész-Egyesület az oka, — felelt nyugodtan Kékessy úr s kifejtette, hogy ha ő főispán volna, mit tenne a vidéki színészet érdekében. Az igazgatói koncessziót nem szabad egyéb föltételhez kötni, mint egy közönséges erkölcsi bizonyítványhoz, más alapokra kell helyezni a nyugdíj-ügyet, véget kell vetni az egészségtelen primadonna-kultusznak s végül szabályozni kell az állami és városi szubvenció kérdését. A szubvenció szónak egyszerű ellehelése elég volt rá, hogy valóságos ihlet fogja el a gömbölyű bonvivant-t s Vidovics Feri kezdte élénken sajnálni, hogy mindeddig nem kínálták meg a főispánsággal, amely kedvező helyzetben egy kategorikus nem-mel véget vethetne e tenger panasznak.

— Igaz, — szólt hirtelen, merész á-propos-val, — a szezon vége szenzációsnak ígérkezik. Új erők, új repertoire ! . . .

— Igen, a Haller-lányok ! — felelt szomorúan a yorkshirei művész. — Most már pláne párosával kapjuk a primadonnákat ! Hová sülyedtünk ! Shakspere korában . . .

— Azt mondják, nagyon érdekes kis jószágok, — rögtönözle Vidovics. — Persze, az operette ! . . . — Az operette még hagyján, — sóhajtott Kékessy úr, — de most már az operát is a nyakunkra hozzák ! Kinek kell itt az opera, ha szabad kérdenem ? Zampa és az Alvajáró Vásáros-Berényben ! Nevetséges ! Ha az Országos Szinész-Egyesület . . .

— Opera-énekesnők ? — vágott közbe Vidovics.

— Igen ; az operetté derogál nekik. Szép hangjuk van, különösen a kisebbiknek.

— A kisebbiknek? E szerint nem ikrek?

— Dehogy. Csak amolyan mű-ikrek. A nagyobb hatás kedvéért. Különben csak egy vagy két esztendő lehet köztük a korkülönbség.

— De nagyon hasonlítanak egymáshoz?

— Össze lehet téveszteni őket, mert egyformán fésülködnek s egyformán öltözködnek.

— Egészen a kék és rózsaszín szalagig?

— Igen ; roppant ápolják a hasonlatosságukat. A kék és rózsaszín szalagra egyébként semmi szükség, mert a hasonlatos- ságuk csak addig tart, amíg az egyik megszólal. A hangjuk más. Ez az egyetlen, ami bennük, hogy úgy mondjam, egyéni.

— Azt hallottam róluk, egy kicsit rátartóak.

— Rettenetesen nagyralátók. Máris úgy járnak-kelnek a világban, mint két kis Patti, pedig még csak most végezték el az opera-iskolát. Szentül meg vannak győződve, hogy fényes jövő várakozik rajok, amelynek első stációja: Vásáros-Berény, a második : Budapest s a harmadik ; Szent-Pétervár. Az apjok telebeszélte a fejöket efféle szamárságokkal; az öreg Svengali egyszerűen bele van őrülve a leányaiba. Nincs az az igazgató, aki megférjen vele. Azzal kezdte, hogy beleszólt minden próbába, kikötött a karmesterrel s reformálni akarta az egész társulatot. Ide már csak úgy szerződtették őket, hogy a direktor kikötötte Svengali papának a visszavonulását. Ha csak beteszi a lábát a városba, a szerződés fölbomlik. Valóságos csapás rajok nézve az a vén ember. Az egész télen szerződés nélkül voltak miatta. Rettenetesen félti szegényeket ; úgy látszik, arra számit, hogy főhercegekhez adja őket feleségül.

— Ejha! Akkor hát hiába hívnám meg őket vacsorára?

— Mit képzel? Hozzánk, a kollégáikhoz is ritkán ereszkednek le. Most vagy két este együtt vacsoráltak velünk a fogadóban, de csak azért, mert még nem volt lakásuk. Az őszszel is egy társulatnál voltunk : Balajtinál Miskolcon. De ott két hónap alatt nem ért bennünket ez a szerencse. Mihelyt lakásuk van, egész nap otthon ülnek s előadás után sonkát meg sajtot vacsorálnak.

— És ők ezt mulatságosnak tartják ?

— Várják a főherceget.

— Es mindjárt kettőt !

Eközben a szinházhoz értek s Vidovics észrevette, hogy a sötétből egy szivarozó alak nagyot köszön feléje.

— Ah, jó estét igazgató úr. Nos, hát hogy vagyunk? — Bizony, kérem, nagyon megérezzük az árokszállási névnapot. Tegnap Lear király-t adtuk ; Leart magam játszottam, Edmundot Kékessy, Cordeliát Ilonka : s tizenöten voltak a színházban. Ma pláne a Bőregér megy s még ma is csak félházunk van.

— Hja, vásár után vagyunk.

— De vasárnap. Nagy baj az, kérem, hogy itt az értelmiségnek csak akkor kell a szinház, ha se névnap, se megyegyülés . . .

— Se disznótor. Igaza van. Én a mi értelmiségünket nem is nevezem értelmiségnek. Pedig hallom, most már operát is kapunk.

— Mit csináljak, kérem ? Az ember bele öli a vállalatba egész vagyonát s hiába. Néha, ha ez az aranylánc nem volna, mely még boldogult nagyatyámról maradt rám, nem tudnám fizetni a társulatot. De nekem már a véremben van, hogy ne sajnáljak semmi áldozatot.

— Kékessy úr azt mondja, hogy az új énekesnők nagyon kedvesek. — Az egyiknek olyan hangja van, mint a La Grange-nak s a másik olyan muzikális hogy két nap alatt betanul akármit.

— Akkor hát kár, hogy két példányban születtek. Egy személyben többre vinnék, mint így kettecskén.

— Ó, nagy jövő vár rajok, különösen a kisebbikre, aki még nem tud semmit. Majd megtetszik látni. Előadjuk az Alvajáró-t, Zampá-t, a Remete csengetyű-jét, Hoffmann meséi-t . . . Apropos, valamire bátorkodnám kérni a szívességét. A vidéki operák ügyében egy szerény memorandumot szerkesztettem ; holnap vagy holnapután küldöm el a belügyminiszter úrhoz. Ha véletlenül Pestre méltóztatnék utazni, kegyeskedjék néhány jó szóval figyelmeztetni rá a kegyelmes urat.

— Kedves igazgató úr, Warga ő excellenciája messziről rokonom ugyan, de olyan messziről, hogy e nagy távolság miatt mindössze kétszer vagy háromszor találkozhattunk, amióta a világon vagyunk. Nagyon kevéssé ismer s tudtommal csak egyetlen egyszer emlékezett meg rólam. Ez akkor történt, mikor a fiát Kalocsán megbuktatták. Nagyon dühös volt s elhatározta, hogy református gimnáziumba adja a gyereket, hadd pukkadjanak meg a jezsuiták. Azt mondják, az első pillanatban Berénybe akarta küldeni, de aztán mást gondolt s igy szólt egy közös rokonunkhoz : „Mégis csak Debrecenbe viszem, mert ha Berénybe adom, olyan korhely fickó lesz belőle, mint Vidovics Feri." Az én ajánlatom tehát nem sokat használna az ön memorandumának. De majd beszélek a sógorommal ; az nagyképű ember s a szava sokat nyom a latban.

Ezzel jóéjszakát kivánt a művészeknek s belépett a színházba.

Hogy a bérelt helyére juthasson, végig kellett mennie az egész nézőtéren. Elég hangtalanul járt, de még se tehette ezt némi föltünés nélkül. Ahhoz képest, hogy hatezer hold első minőségű bácskai földet mondhatott a magáénak, Vidovics Ferinek igen jó termete volt; talán mint szegény fiu is szembe tűnt volna, de így bajos volt észre nem venni. Aztán meg a szinházi közönség megszokta ugyan a jövését-menését, de ma senkit sem vártak a jeunesse dorée-ból s megjelenése az avatatlanoknak — de egyszersmind érdeklődőknek — azt adta hírül, hogy az árokszállási dáridó, mely Vásáros-Berényt néha egy hétre is kivetkőztette rendes formájából, immár vége felé jár. Azért ezúttal a szokottnál is nagyobb érdeklődés kisérte a helyére s mialatt illő csendben haladt végig a zártszéksorok között, a nézőtér figyelmét meglehetősen elvonta a színpadtól. A szaténblúzos polgárkisasszonykák dühvel elegy melankóliával tekintettek utána, a szerényebb sorsú értelmiség hölgytagjai kíváncsian pillantottak az üres páholyokra : nem bukkan-e ki valahonnan a hollandus kisasszony feje s a jobboldali szinészpáholy összes messzelátói mozogni kezdtek.

Még a színpad is fölelevenült egy percre. Orlovszki herceg életunt vendégei, akik az imént fagyos nyugalommal konstatálták, hogy Eisenstein esete

Fura eset, ha-ha ha!

Soha ilyet, ha-ha-ha!

hirtelen összesúgtak; Adél személyesítője pedig fölhasználta az általános elszórakozást és sietett megismételni a couplet-ját:

Márki, szivem,
Higyje nekem.
Hogy bánt ez a dolog.
Mert csak aki vak,
Mondana olyat,
Hogy én szobalány vagyok.

Mindezt Vidovicsnak énekelte, aki ezalatt elfoglalta helyét az első sorban. A szegény Adél csak az előbb tudta meg, hogy a szinügyi bizottság a jövő évre nem akarja szerződtetni; egyetlen reménysége az a fiatal ember volt, aki most ült le vele szemben. Vidovicsot jó fiúnak ismerték; ha a szinügyi bizottság csak ő belőle áll, az egész színtársulat ott vénült volna meg Berényben.

Hanem ez egyszer kárba veszett a zengő kacérkodás, a meleg tekintet és a delejes mosoly. Vidovics alig hogy letelepedett, oldalt fordult a színpadnak s körültekintett a nézőtéren. Azonnal megtalálta, amit keresett. A két leány ott ült a második emeleten, egy baloldali páholyban, közel a színpadhoz. De mintha nem igen akartak volna mutatkozni; meghúzódtak a nézőtér felé eső sarokban. Az egyiknek, aki bizonyosan a padon ült, csak a frizurája látszott ki; a másik pedig, aki lentebb, az előtérben foglalt helyet, minduntalan hátrahúzódott a páholy belsejébe. Vidovics nekik szegezte turf-messzelátóját s várt türelmesen.

Azok hamarosan észrevették a tolakodó érdeklődést és védekeztek. Hol a színházi nagyító-üvegüket tartották az arcuk elé, hol elbújtak egészen. Ha ki-kipillantottak s látták, hogy az ostrom egyre tart, hirtelen elfordultak s a nézőtér másik felén kerestek nézegetni valót, vagy tettetelt áhitatos- sággal temetkeztek belé az Orlovszki herceg nem éppen tündéri szoaréjába. De a legtöbbször, alig mutatkoztak, máris eltűntek. Abban az állhatatosságban, melylyel a nagy bolond angol messzelátó mindenüvé követte őket, mint egy hű kutya, több volt a komikum, mint a szemtelenség, s üldözőjüknek úgy tetszett, mintha ez az enyhítő körülmény se kerülte volna el a figyelmöket.

Bár csak egy-egy pillanatra mutatták meg a fejecskéiket, e pillanat alatt is meglátszott rajtok, hogy tulajdonképpen maguk se tudják : nevessenek-e vagy bosszankodjanak?

Sőt mintha, ama nagy buzgalom ellenére, melylyel futottak, menekültek az üldöző tekintet elől, gondjuk lett volna rá, hogy ha egy-egy szempillantásra is, mégis csak megmutassák magukat. Kacérkodtak-e egy kissé, vagy a nőiesség önkéntelen mozdulata volt ez, megnyilatkozása a szendergő aszszonyiságnak, melynek örök óhaja : legyőzöttnek lenni ? — Vidovics nem volt tisztában vele. De mindegy. Annyit elért, hogy az a minden képzeletet meghaladó s még Vásáros-Berényben is feltűnő nembánomság, melylyel már vagy tíz perc óta bőszítette a körülötte ülő hölgyeket, nem maradt eredménytelen. Ha a közönség nem is, ő már látta Giroflét és Giroflát.

S így szólt magában :

— Milyen vakok az emberek ! Azt mondani erről a két leányról, hogy egyformák, hogy csodálatosan hasonlók ! Igen, egy a fejök nemes formája, a teint-jök, mely szinte áttetsző s hasonlók a vonásaik is. Még a termetük is egy stílű ; mind a kettőnek a növésében van valami, ami a prerafaelisták liliomaira emlékezteti az embert, azokra a végtelenül gyöngéd, bájosan karcsú, láthatóan a paradicsom kertjében termett liliomokra, amelyeket mintha egy lehellet is megtörne s amelyeket a valóságban nem, csak ama régi képeken látni. Egyforma végre a hajviseletük s főképpen az öltözködésük. De micsoda barbár az, aki ezt a két fejet összetéveszti ! Az egyiknek a haja majdnem szőke, a másiké sötét gesztenyeszínű ; az egyiké bágyadtan puha selyemszerü, a másiké tömött, buja és bársonyos fényű. A szőkének a szeme világos, derűs, nyájas kék, mint a zürichi tó vize egy áprilisi délelőtt, a barnáé olyan, mint egy melegtűzű zafír. Amannak az ajka egy gyönyörűen megrajzolt csókos ajk, aminőket Fragonard festett, emezé az az édes száj, amely mintha még nem vesztette volna el az anyatej emlékét, az a száj, amelyet a Murillo kedves kis bamba angyalkáin látni.

És mind a kettőnek más-más a bája. Az egyik egy Régence-alak ; ilyen lehetett Madame de Parabère tizenhat éves korában, mikor még leány volt. A másik meg . . . ilyeneket nem is látni nappal. Csak szerelemmel, mámorral teli, holdfényes éjszakákon, mikor a nő csupa mosolygás, mikor szépünk a gyönyörtől százszor szebbé válik, mikor szemének a ragyogása bevilágítja szobánkat . . .

Aztán eszébe jutott a festék, a rizspor, a bécsi rongy, a cold cream s így fejezte be monológját: — Azaz, hogy ma még . . . Egy félesztendő múlva csakugyan egyformák lesznek.

Valaki megérintette a vállát. Hátra nézett; Sugár Mariska ült mögötte, egy kissé előre hajolva, mintha mondani akarna valamit.

— O, jóestét. Bocsásson meg, hogy nem néztem körül, de nem is képzeltem . . .

— Igen, tudom . . . Nem ért rá észre venni, sebaj . . . Hanem hajoljon csak közelebb.

— Parancsoljon.

— Hagyja békében szegényeket ! . . . Ezeket még zavarba hozza az efféle . . . Meg akarja szalasztani őket?

— Nem hiszem, hogy ilyen ijedősek volnának. Színésznők, akiket ezer szem lát, mikor fölölte nyárias kosztümben vannak, nem szoktak megriadni egyetlen egy szál publikumtól.

— Vigyázzon,a nagynénjük ül mellettem ! . . . Beszéljen egy kicsit halkabban.

— Eltűnjek ?

— Nem, hanem viselje magát jól. Mindenki ide néz. Hol rájok, hol magára. – Meg fogok javulni. A fölvonás végéig engedelmesen a szinpadra nézek s aztán fölmegyek a szinészpáholyba, Apor Ilonkához. Jól van?

– Jól van. Köszönöm.

– Mondja legalább, hogy meg van elégedve a nevelésével.

– No, büszke éppen nem vagyok magára, de szeretem, hogy szófogadó.

Mariska visszahuzódott s Vidovics tovább monologizált:

– Odafönn éppen szemközt leszek velök s még közelebbről láthatom őket…

Aztán úgy cselekedett, ahogy igérte.

Apor Ilonka egy kicsit duzzogva fogadta.

– Csakhogy eszébe jutottam végre! Egy hétig szinét se látni; azt beszélik róla, hogy talán már meg is házasodott s amikor megjön: tessék, rám se néz! Annyira érdekli az a két leány?

– Mondjon róluk valami rosszat, lelkem.

– Én ugyan nem mondok szegényekről, – szólt Ilonka azzal a csöndes, mély szánalommal, melyet a szinésznők csak egymás számára szoktak tartogatni, – tőlem akár azt is megkivánhatják, hogy az igazgató külön bejárást csináltasson nekik a szinpadra, diadalkapuval, virág-szőnyeggel és fehérruhás kis leányokkal!… Nézze, derogál nekik közénk ülni; mindjárt külön páholy kell nekik!… Pedig jól nevelt nagynénjök már bent ült a szinházban, mikor ők, nem tudom honnan, megérkeztek – úgy látom, Sugár Mariskától kapott helyet, – de azért a Patti-nővérek mégis külön páholyt kértek s mivel a nézőtér félig üres, hát kaptak is. Itt nem fértek volna el, a kis kényesek!

– Én még nem láttam szinésznőt – felelt Vidovics, – aki ne azzal kezdte volna, hogy lenézte a többit. Az első esztendőben mindegyik más, jobb házból való, mint a többiek; később aztán engednek a zárkózottságukból s új szinésznők jönnek, akik viszont őket is lenézik. Ez világ sora Ilonka. – És nézze, Blindekuh-t játszanak a közönséggel, a kis kedvesek! Elbujnak s aztán kikukucskálnak. „Fogadjunk, hogy nem találsz meg, Dávidkám!“ Mintha a közönség törődnék velök! „Fogadjunk, hogy nem kereslek, Eszterkám!“ Vagy magával kacérkodnak ilyen kitartóan?

– Meglehet, hogy előlem bujtak el. Amióta feljöttem, nem igen látni őket.

Kopogtattak s Ilonka hátra fordult. A páholynyitogatónő dugta be a fejét.

– A Kati?

– Igen, nagysád.

– Jól van, mindjárt megyek.

A páholynyitogatónő visszahuzódott.

Ilonka begyömöszölte selyem-sachetjába a szinházi holmiját: a cukrait, egy huszonnyolcíves szerepet, a messzelátóját, egy üveg Eau de Colognet, meg a Vásáros-Berényi Hirlap legújabb számát s öltözködni kezdett. Időközben, míg Vidovics segítségégével fölhúzta új, angolos szabásu kabátját, mely hírnevére nagyobb árnyékot borított minden éjjeli zenénél, egy bizalmas kéréssel fordult a barátjához:

– Feri, kérem, adjon Bérczlakynénak két forintot. Először, mert tartozom neki s másodszor, annyi gyereke van szegénynek!… Itt marad? Nem jön be hozzám egy csésze teára?

– Miért? Hogy elaludjék, mint a multkor?

Cordelia ábrázolója igen jóindulatu leány volt, de egy kissé álmos természetü. Ha nem játszott, kilenc óra tájban már megnehezedtek a szempillái s lehettek körülötte huszárok, tüzérek, zavartalanul adta át magát a teljes lelki békességnek. Ha ilyenkor a szinpadon kellett lennie: járt, kelt és beszélt, de Juliáját és Gauthier Margitját az utolsó fölvonásban valami sajátos apathia fogta el, az utolsó tapsviharokat már nem hallotta s mialatt a szinházból cselédjével haza gyalogolt a harmadik utcába, az úton már szendergett.

Azért nem is erőltette, hogy Vidovics elkisérje, hanem a folyosón szépen elbúcsuzott tőle. – Holnap nézzen be hozzám s beszélje el, mi történt Árokszálláson. Pá, édesem, adok magának egy puszit.

A cselédjét és a sokgyermekü páholynyitó asszonyt nem tekintette idegeneknek.

Vidovics átszolgáltatta Bérczlakynénak a köteles két forintot s lekisérte Cordeliát a foyerba. Ott elváltak. Shakspere álmos tolmácsolója eltünt cselédjével az utca sötétjében, Vidovics elszítt egy cigarettát, aztán sarkon fordult s újra fölment a második emeletre. Csakhogy most már nem a színész páholy felé ment, hanem a folyosó másik oldalára.

Egy pillanatig habozott.

– Eh, nevetséges!… Hiszen szinésznők!

Kopogtatott s be se várva a feleletet, kinyitotta a páholy ajtaját. Csak aztán kérdezte, hogy:

– Szabad?

S mély meghajlással köszöntve a hölgyeket, várta a feleletet.

A felelet elég kategorikus volt: – Nem szabad.

A szőkébbik leány szólt, aki a páholy előterében ült s most, az ajtónyilásra, könnyedén hátrafordult. A másik, aki a sötétben kucorgott, nem adott életjelt.

– Ó, bocsánat!…

Vissza akart huzódni, de mialatt betette az ajtót, újra megszólalt ugyanaz a hang:

– Azaz, csak jöjjön be!… Végezzünk egyszer s mindenkorra.

Nem is kellett újra a kilincshez nyulnia; az ajtó kinyilt belülről. A szőkébbik leány nyitott ajtót; aki a „nem szabad“-ot mondta.

Vidovicsnak úgy tetszett, mintha ugyanebben a pillanatban egy kar mozdult volna meg a homályosságban, hogy valamitől visszatartsa a haragos kis szőkét. Mit akart ez a mozdulat? Azt, hogy: „Ne hívd be!“ vagy azt, hogy: „Ne légy nagyon goromba!“ – nem tudta kitalálni. De nem is volt ideje ezen gondolkoznia. Várták; belépett.

– Kedves uram, – szólt, aki az ajtót nyitotta (Vidovics egy szempillantás alatt meggyőződött róla, hogy jó angol messzelátója nem csalta meg) – ön meg akar ismerkedni velünk s úgy találja, hogy a formák fölöslegesek. Én ugyan nem vagyok ebben a véleményben, de belátom, hogy ami magát a megismerkedést illeti, ezt úgy se kerülhetjük ki… Ennek előbb vagy utóbb meg kell történnie. Essünk hát keresztül rajta, bár nekem úgy rémlik, hogy ön nagyon is siet…

– Kisasszony, én…

– Pardon. Előbb foglaljon helyet. Nem… üljön oda, egészen előre. Ha meg akar ismerkedni velünk, ne szégyeljen bennünket. Így; szeretem, hogy szófogadó. Nos, hát ismerkedjünk.

– Esküszöm, kisasszony, hogy a tiszteletlenség eszem ágában se volt. Mi kisvárosiak…

– Hagyjuk ezt, ezen már túl vagyunk. S nem is vagyok kiváncsi rá, mekkorát tud hazudni. Térjünk a dologra. Tehát: engem Haller Lolának hívnak, tizennyolc éves multam… – Ha akaratlanul, rá is szolgáltam a haragjára… haragjokra…

– Ah, ön úgy véli, hogy előbb önnek kell bemutatkoznia? Nem, ez fölösleges. Mi mindent tudunk önről. Legalább: mindent, amit ön elmondhat. Ön, Vidovics Ferenc úr, a leggazdagabb Vidovics a két tucat Vidovics közül. Nemsokára főispánja vagy képviselője lesz Vásáros-Berénynek. Egyelőre csak a szinügyi bizottság elnöke, mert minden tudományok közül a szinésznőkhöz ért a legjobban. Jó táncos, a lawn-tennisben elég ügyes, közepes vivó, ellenben úgy lövöldözi a galambokat, hogy passzió nézni. A földje sok, a búzája csoda, pezsgőben félelmes ellenfél s ha nagyon sokat iszik, úgy tesz, mintha alapjában szomoru ember volna. A legmisztikusabb önben, hogy mindig a szendéknek szokott udvarolni, soha se a naiváknak; az állam-vizsgálaton egyszer megbukott. De már letette, egészben véve nem rossz ember, inkább csak rusztikus egy kicsit s van egy rattlere, amely… vagy aki a legműveltebb kutya Szilas vármegyében, ezt a rattlert Lecocq úr-nak hívják, igen zseniális állat… Mit mondjak még? Nem, nem találok egyebet; különös ismertető jelei nincsenek. Nos, ugy-e, ismerem önt Vidovics Ferenc úr?

– Ha valaha odáig viszem, hogy szükség lesz az életrajzomra, mindenesetre Sugár Mariskához fogok folyamodni.

– Jól teszi, mert Vitkovszkiné ő nagysága enyhén itéli meg önt. S ha véletlenül fölpillant ide, bizonyára meglepőnek fogja találni, hogy önt itt látja…

– Kivált ha észre veszi rajtam, hogy sehogy se vagyok képes olyan bűnbánatot érezni, amely megfelelne az elkövetett vakmerőségnek…

– Ó, kérem, hagyja el az efféle izetlenségeket. Talán majd későbben. Most csak azt akartam tudtára adni, Vidovics úr, hogy ön téved. A tévedése menthető. Hozzászoktatták, hogy azokkal a szegény leányokkal, akik a szinpadon ugra-bugrálnak, ne sokat ceremoniázzon. Nos, én közölni kivántam önnel, hogy nekünk semmi közünk az ön életfölfogásához s hogy mi azoktól, akikkel szóba állunk, megkövetelünk minden tiszteletet. Önnek igen sok pénze lehet, Vidovics úr, de mi nem kérünk az ön pénzéből s azért nem is alkalmazkodunk se önhöz, se máshoz senkihez. Úgy akarunk élni, ahogy nekünk tetszik, akármilyen szegény szinésznők vagyunk.

Ezeket az éles szavakat halkan mondta, hogy az előadást ne zavarja s a tompított hang kétszeresen éreztette, milyen ingerült. De a tekintete most is derült maradt; a szeme nem tudott haragudni.

Vidovics úgy nézett rá, ahogy vádlotthoz illik, mikor bírája beszél. S mialatt ezt a világos, derüs, szép szempárt nézte, úgy tetszett neki, mintha egy virágházba látna be rajta, ahol csupa vörös és rózsaszinü, haloványkék és topáz-sárga, ismeretlen déli virág tarkállik.

– Kisasszony, ön igen szigoru… – Azt hiszem jobb, ha tisztában vagyunk egymással. De most maradjon csendben. A Frank jelenete következik s ez engem jobban mulattat, mint amit ön mondhatna.

– Még csak egy szót. Szeretném jóvá tenni, amit akaratlanul vétettem. De igaza van, egy kicsit rusztikus vagyok hozzá, hogy eltaláljam a módját. Azt hiszem, az én helyzetemben kétféleképpen kérhet engedelmet az ember. Vagy virágot küld… tudja, afféle szegény, berényi virágot… vagy nem alkalmatlankodik többet, hanem eltünik s tovább is mély tisztelettel köszön, de nem mer közeledni…

– Tudja mit, küldjön virágot. Ezt senki sem fogja olyan különösnek találni, mintha holnaptól fogva megint nem ismerjük egymást. Úgy veszem észre, hogy ma esti, nem remélt találkozásunk illő föltünést keltett. Azért szépen megvárja ezt a jelenetet, aztán lekisér bennünket a foyerba s ott ünnepiesen elbúcsúzik tőlünk. Addig is, ha már meg kell lennie, hadd mutassam be a testvéremnek. S odafordulva a másik leány felé, aki csak ebben a pillanatban vette el messzelátóját a szeme elől, így folytatta:

– Ez az úr azt hiszi, hogy az ő társalgása érdekesebb, mint a Strauss zenéje. Kérlek, győződjél meg róla, igaza van-e. Én még meg akarom nézni ezt a jelenetet.

Vidovics fölkelt a helyéről, nagy reverenciával üdvözölte a másik kisasszonyt s megérintette a feléje nyujtott puha kezecskét. A lecke alatt csak Lolát látta; a homályosságban bujkáló arcot csak most pillantotta meg közvetetlen közelből.

A másik kisasszony barátságosan mosolygott s helyet mutatott neki maga mellett, a vörös bársony padon. Tekintetök találkozott s Vidovics meglepetésében, egy pillanatig nem tudta, álmodik-e vagy hallucinál.

Úgy tetszett neki, mintha, valaha régen, már látta volna ezt az arcot, s igen drámai körülmények között. Egy sötét éjjel, valami nagy vízen, talán a tengeren… a részletekre nem emlékezett. De úgy rémlett neki, mintha akkor mozdulatlanul feküdt volna előtte ugyanez a kedves kis teremtés… s az arca csupa víz volt… a könnyektől-e, vagy a köröskörül csapkodó hullámoktól?…

Aztán eszébe jutott, hogy ez ostobaság; talán álmodta valamikor az egészet.

Hogy láthatta volna valaha régen?! Hiszen tegnap még gyermek lehetett!… S mintha most, előtte virágzott volna ki, ebben az édes mosolygásban, mely bimbóhasadásra emlékeztetett!…

– Talán neheztelni fog ránk, – szólt, s Vidovicsnak ismét úgy tetszett, mintha öröktől fogva ismerte volna ezt a hangot, – de Lola nem gondolta azt úgy, ahogy mondta. Lola csak pöröl. Ha egy kicsit megismeri, majd látni fogja, milyen jó leány. Majdnem egykoruak vagyunk, de azért ő az én kis anyám. Én lusta vagyok s szeretem, ha kényeztetnek; ő babuskál. Mondja, mért néz úgy rám?

A kérdésében nem lehetett egyéb, csak: gyermekes kiváncsiság. – Arra gondolok, hogy a legjobb gukker is megcsalja az embert. A második fölvonás alatt a földszinten ültem s azt hittem, hogy ha egy-egy pillanatra is, de jól látom az arcát. S csakugyan láttam a vonásait, a haját, a szemét, a száját. És most mégis más.

– Így tetszem önnek jobban? Vagy messziről szebbnek látszom?

Ezeket a szinte meztelenül kacér szavakat úgy mondta, mint egy gyermek, aki csupa kiváncsiság s aki még nem törődik vele, hogy mit gondolnak róla.

Vidovics komolyan felelt:

– Így tetszik jobban.

– Örülök rajta. Szeretnék szép, nagyon szép lenni; olyan szép, mint Lola. Lássa, azt mondják, hogy nagyon hasonlítunk, sokan össze is tévesztenek, s én úgy találom, hogy Lola százszor szebb, mint én. Van, aki csak a szalagjainkról ismer ránk s engem elkeserít, hogy miért nem lettem igazán éppen olyan, mint ő. Olyan szép,