– Nem szabad.
A szőkébbik leány szólt, aki a páholy előterében ült s most, az ajtónyilásra, könnyedén hátrafordult. A másik, aki a sötétben kucorgott, nem adott életjelt.
– Ó, bocsánat!…
Vissza akart huzódni, de mialatt betette az ajtót, újra megszólalt ugyanaz a hang:
– Azaz, csak jöjjön be!… Végezzünk egyszer s mindenkorra.
Nem is kellett újra a kilincshez nyulnia; az ajtó kinyilt belülről. A szőkébbik leány nyitott ajtót; aki a „nem szabad“-ot mondta.
Vidovicsnak úgy tetszett, mintha ugyanebben a pillanatban egy kar mozdult volna meg a homályosságban, hogy valamitől visszatartsa a haragos kis szőkét. Mit akart ez a mozdulat? Azt, hogy: „Ne hívd be!“ vagy azt, hogy: „Ne légy nagyon goromba!“ – nem tudta kitalálni. De nem is volt ideje ezen gondolkoznia. Várták; belépett.
– Kedves uram, – szólt, aki az ajtót nyitotta (Vidovics egy szempillantás alatt
