Trienti Káté/MÁSODIK RÉSZ. IV. FEJEZET.

← MÁSODIK RÉSZ. III. FEJEZET.

Trienti Káté szerző: Trienti Zsinat, fordító: Szombathelyi Papneveldében fennálló Szt. Ágoston Társulat tagjai MÁSODIK RÉSZ. IV. FEJEZET.

MÁSODIK RÉSZ. V. FEJEZET. →

IV. FEJEZET.

Az oltáriszentségről.

I. Miért kell az oltáriszentség titkait a legnagyobb tisztelettel kezelni és fogadni?

Valamint mindazon szent titkok között, melyeket nekünk Urunk Üdvözitőnk, mint az isteni kegyelem legbiztosabb eszközeit, ajánlott, egy sincs a legfölségesebb oltáriszentséggel összehasonlítható: úgy semmiféle gonoszságért Istentől súlyosabb büntetéstől nem tarthatni, mint ha a hívek a legszentebb dolgot, vagy inkább azt, a mi magát a szentség szerzőjét és forrását foglalja magában, áhítat és vallásosság nélkül kezelik. Ezt az apostol nemcsak bölcsen belátta, hanem világosan figyelmeztetett is rá bennünket. Mert miután kijelentette, hogy súlyos bűnbe esnek azok, kik az Ur testét meg nem különböztetik, mindjárt hozzátette:^[1] „Azért van köztétek sok beteg és erőtlen és sokan alusznak”. Hogy tehát a hivő nép, miután megértette, hogy e mennyei szentségnek isteni tiszteletet kell tulajdonitni, mind a kegyelem bőséges gyümölcseit vegye, mind az Isten legigazságosabb haragját elkerülje, a legszorgosabban meg kell magyarázniok a lelkipásztoroknak mindazt, a mi annak méltóságát leginkább felderítheti.

II. Miért és mikor rendeltetett az oltáriszentség?

Szükséges lesz e tárgyban, hogy sz. Pál^[2] apostol példáját követve, ki megvallotta, hogy a mit az Úrtól vett,^[3] a korinthusiaknak átadta, mindenekelőtt e szentség szerzését magyarázzák meg a híveknek. Hogy pedig a dolog így történt, világosan kitűnik az evangélista szavaiból: „Mert midőn az Ur szerette övéit, mindvégig szerette őket”, mely szeretetnek valamely isteni és csodálatos zálogát adandó, tudván, hogy eljött már órája, hogy e világból az Atyához menjen, megfoghatlan szándékkal, mely minden természeti rendet és állapotot fölülmúl, eszközölte, hogy övéitől soha távol ne legyen. Ugyanis, midőn tanítványaival a húsvéti bárány vacsoráját ülte, hogy az előkép az igazságnak, az árnyék a testnek adjon helyet, „vevé a kenyeret^[4] és Istennek hálát adván megáldá s megszegé s adá tanítványainak mondván: Vegyétek és egyétek: Ez az én testem, mely érettetek adatik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. Hasonlóképen vevé a kelyhet is, minekutána vacsoráit, mondván : „Ez a kehely az uj szövetség az én véremben. Ezt cselekedjétek, valahányszor iszszátok, az én emlékezetemre”.

III. Miért neveztetik e szentség hálaadó áldozatnak (eucharistia)?

Mivel pedig a szent irók e csodálandó szentség méltóságát és fönségét egy szóval semmikép sem vélték kimondhatni, több névvel törekedtek azt kifejezni. Néha ugyanis eucharistiának nevezik; mely szó jó kegyelmet vagy hálaadást jelent. Helyesen mondatik jó kegyelemnek, részint, mivel az örök életet előre hirdeti, melyről írva van:^[5] „Isten malasztja az örök élet”; részint mivel Krisztus Urunkat, ki az igazi kegyelem és minden kegyelem forrása, magában foglalja. De nem kevésbbé helyesen mondjuk hálaadásnak; mert midőn e legtisztább áldozatot bemutatjuk. naponkint végtelen hálát adunk Istennek minden jótéteményeiért s főleg kegyelme oly kitűnő ajándékáért, melyet nekünk e szentségben nyújt. De e név azokkal is igen jól megegyez, a miket — mint olvassuk — Krisztus Urunk e titok szerzésében miveit. Mert „vevén a kenyeret megszegte és hálát adott”. Dávid is, e titok nagysága fölött elmélkedvén, mielőtt amaz éneket zengő:^[6] „Emléket szerzett csodatetteinek az irgalmas és könyörülő Ur, eledelt adott az őt félőknek”, hálaadást bocsátott előre, midőn mondá:^[7] „Dicséret és dicsőség az ő cselekedete”.

IV. Miért neveztetik e szentség egyesülés, miért béke és szeretet szentségének?

Gyakran „áldozat” néven is fordul elő, mely titokról nem sokára bővebben fogunk szólni. Hivatik azonkívül egyesülésnek; mely szó nyilván az apostol azon helyéből van véve, hol igy szól:^[8] „Az áldás kelyhe, melyet megáldunk, nem a Krisztus vérében való részesülés-e? és a kenyér, melyet megszegünk, nem az Ur testében való részesülés-e?” Mert mint Damascen^[9] magyarázta, e szentség minket Krisztussal kapcsol össze és testének s istenségének tesz részesivé s bennünket egymással ugyanazon Krisztusban kibékít és összetűz és úgy szólván, egy testté összesít. Azért a béke és szeretet szentségének is neveztetik, hogy belássuk, mily méltatlanok a keresztény névre, a kik ellenségeskedésben élnek és hogy a gyülölséget, egyenetlenséget és czivakodást, mint a legutálatosb ragályt, minden áron ki kell küszöbölni a hívek közöl, főleg, mivel vallásunk naponkénti áldozatával megváltjuk, hogy semmit sem őrizünk gondosabban, mint a békét és szeretetek

V. Miért mondjuk e szentséget utieledelnek és vacsorának?

De a szent irók gyakran utieledelnek is nevezik, részint, mivel lelki eledel, mely ez élet vándorlásában minket táplál, részint, mivel az örök dicsőségbe s boldogságba vezető útra megerősít. Azért látjuk, hogy érvényben van a kath. egyház ős rendelete, hogy t. i. senki a hívek közöl e szentség nélkül ez életből ki ne költözzék. S a legrégibb atyák, az Apostol tekintélyén indulva, néha vacsorának is nevezték az oltáriszentséget, mivel Krisztus Urunk az utolsó vacsora amaz üdvhozó titkában szerzette.

VI. Az oltáriszentséget étel vagy ital vétele után elkészíteni, vagy magunkhoz vennünk nem szabad.

Nem is szabad evés vagy ivás után az oltáriszentséget elkészíteni vagy magunkhoz venni; mert az apostoloktól üdvösen behozott ama szokás, hogy csak éhgyomorral vegyük magunkhoz, mint a régi írók főljegyezték, folyvást megtartatott és megőriztetett.

VII. Az oltáriszentség valóságos szentség.

Megmagyarázva lévén már a név jelentése, ki kell fejteni, hogy ez valóságos szentség és egy azon hét közöl, melyeket az anyaszentegyház mindig vallásos tiszteletben tartott. Midőn u. i. a kehely megszentelése végbemegy, hittitkának mondatik. Azonkivül, hogy a sz. íróknak, a kik mindig azt tartották, hogy e szentséget is a valóságos szentségek közé kell számítani, majd számtalan bizonyítékait mellőzzük, ugyanaz kitűnik magából a szentség tulajdonságából és természetéből. Vannak ugyanis benne külső érzékek alá eső jelek. Meg van benne azután a kegyelem jelentése és hatása. Azonkívül, hogy Krisztus szerzetté, erre nézve az evangélisták és az Apostol minden kétséget kizárnak. Minthogy pedig mindezek együtt véve a szentség valóságát megerősítik. más érvekre nincs szükség.

VIII. Sok van e szentségben, a mire a szentség neve rá illik.

De gondosan szemök előtt tartsák a lelkipásztorok, hogy sok van e titokban, a minek a szent, írók némelykor szentség nevet adtak. Mert néha mind az átváltozást, mind a vételt, gyakran pedig magát az Ur testét és vérét is, mely az Oltáriszentségben foglaltatik, szentségnek szokták nevezni. Szt. Ágoston,^[10] egyháztudós, ugyanis azt mondja, hogy e szentség kettőből áll, t. i. az elemek látható sziliéből és magának a mi Urunk Jézus Krisztusnak láthatlan testéből és véréből. És ekkép állítjuk, hogy e szentséget imádnunk kell, t. i. az Ur testét és vérét értvén. Világos azonban, hogy mindezek nem tulajdon értelemben mondatnak szentségnek. E név igazi és tökéletes jelentése pedig magára a kenyér és bor színére illik rá.

IX. Hogyan különbözik az oltáriszentség minden más szentségtől.

Mennyire különbözik e szentség minden többitől, könnyen beláthatni. Mert a többi szentségek az anyag használata által létesülnek, midőn t. i. valakinek kiszolgáltatnak. A keresztség ugyanis szentséggé lesz, midőn az ember vízzel valóban leöntetik; de az oltáriszentség létesítésére elég magának az anyagnak átváltozása; mely szentség lenni meg nem szűnik, habár az arra rendelt szt. edényben továbbra is föntartatik. Azután más szentségek létesítésénél az anyagnak és elemnek más természetre való változása nem történik meg; mert a keresztségvize, vagy a krizma olaja, midőn ama szentségek kiszolgáltatnak, a viz és olaj előbbi természetét nem vesztik el: az oltáriszentségben pedig, a mi az átváltozás előtt kenyér és bor volt, az átváltozás után valóságosan az Ur testének és vérének lényege.

X. Az oltáriszentség kettős anyaga nem tesz két szentséget.

Ámbár pedig kettő az elem, t. i. kenyér és bor, a melyekből az egész oltáriszentség létesül, mindazáltal az egyház tekintélye alapján valljuk, hogy nem több, hanem csak egy a szentség; mert máskép a szentségek hetes száma, mint azt a hagyományból átvettük és a lateráni, florenczi s trienti zsinatok meghatározták, meg nem volna. Mert e szentség kegyelme által egy titokszerű test létesülvén, egynek kell lennie magának a szentségnek, hogy a dologgal, a melyet létesít, megegyezzék és pedig egynek nem azért, mivel osztatlan, hanem mivel egy dolog jelzésére irányul. Valamint ugyanis az étel és ital, mely két különböző dolog, csak egy czélra használtatnak, hogy t. i. a testi erőket fölujítsák, úgy nagyon megfelelő volt, hogy e szentség két különböző szín alatt létesüljön, melyek ama lelki eledelt jelentik, mely a lelkeket táplálja s felüditi. Azért mondá az Úr Üdvözítő:^[11] „Az én testem bizonynyal étel és az én vérem bizonynyal ital”. De szorgalmasan meg kell magyarázni, mit jelent az oltáriszentség, hogy a hívek szemeikkel látván a szent titkokat, az isteni dolgok fölötti szemlélődéssel egyszersmind lelküket is táplálják.

XI. Mely dolgok jelentése foglaltatik e szentségben?

Három dolog az, a mit előttünk e szentség feltüntet. Az első Krisztus Urunk kínszenvedése, mely már megtörtént; mert ő maga tanította:^[12] „Ezt cselekedjetek az én emlékezetemre” és az Apostol mondotta:^[13] „Valahányszor eszitek e kenyeret és iszszátok e kelyhet, az Ur halálát hirdetitek, a mig eljő”. A második az isteni és mennyei kegyelem, mely a jelenben e szentség által a lélek táplálására és iontartására nyujtatik. Mert valamint a keresztség által uj életre születünk, a bérmálás által megerősödünk, hogy a sátánnak ellenállhassunk és Krisztus nevet nyilván megvallhassuk: úgy az oltáriszentség táplál és föntart bennünket. A harmadik, a mi a jövendőre vonatkozik, az örökké tartó öröm és dicsőség gyümölcse, melyet Isten ígérete szerint a mennyei hazában nyerünk el. E hármat tehát, melyek a jelen, múlt és jövő idő különbsége szerint nyilván különbözők, a szent titkok úgy ábrázolják, hogy az egész szentség, ámbár különböző elemekből áll, ezek mindegyikének kifejezésére mint egy dolog jelentésére vonatkozik.

XII. Mi e szentség anyaga, és milyen kenyeret kell az átváltozáshoz használni?

De mindenekelőtt e szentség anyagát kell ismerniük a lelkipásztoroknak, mind azért, hogy ők azt kellően létesíthessék, mind, hogy a hívek is intessenek, mit jelképez az, és az általa jelentett dolog iránti buzgalomtól és vágytól lángoljanak. Kétféle tehát e szentség anyaga: az egyik búzából készült kenyér, a miről először lesz szó; a másikról utóbb kell szólnunk. Mert Krisztus Urunk, mint Máté,^[14] Márk^[15] és Lukács^[16] tanítják, kezeibe vevé a kenyeret, megáldá és megszegé mondván: „Ez az én testem”. Jánosnál^[17] is kenyérnek nevezte önmagát Üdvözítőnk, midőn mondá: „Én vagyok az élő kenyér, ki mennyből szállottam alá”. Síivel pedig a kenyérnek különféle nemei vannak, vagy, mivel anyagra különböznek, mivel az egyik búzából, a másik árpából vagy hüvelyesből és egyéb földi gyümölcsökből készül, vagy mivel különféle minőségűek (mert az egyikhez kovász kevertetik, a másik pedig egészen kovásztalan) a mi az elsőt illeti: az Üdvözítő szavai bizonyítják, hogy a kenyérnek búzából kell készülnie; mert kétségtelen, hogy, midőn a közbeszédben általában kenyeret említenek, buzakenyeret értenek. Kiderül ez az ó szövetség jelképéből is. Az Ur ugyanis megparancsolta,^[18] hogy az áldozati kenyerek, melyek e szentséget jelképezték, lisztlángból készüljenek.

XIII. Az oltáriszentséghez kovásztalan kenyér veendő.

De valamint semmiféle más, mint csak a buzakenyér, nem alkalmas anyaga e szentségnek, mint az apostoli hagyomány tanítja, és a katholikus egyház tekintélye bizonyítja: úgy azokból is, miket Krisztus Urunk cselekedett, könnyű megérteni, hogy kovásztalannak kell lennie. Mert ő^[19] maga a kovásztalanok első napján, melyen semmi kovászosat nem volt szabad a zsidóknak otthon tartaniok, szerezte és rendelte e szentséget. Ha valaki János evangélista tekintélyét veti ellen, ki mindezeket mint husvét ünnepe előtt történteket említi:^[20] ez az ellenvetés könnyen megoldható. Mert a mely napot a többi evangélista a kovásztalanok első napjának nevezett, mivel csütörtökön este kezdődtek a kovásztalanok ünnepei, mikor Üdvözítőnk a husvétet megülte: ugyanazt a napot János husvét előtti napnak írja, mivel ő a természetes napnak tartamát, mely napkeltével kezdődik, tartotta főképp följegyzendönek. Azért aranyszáju sz. János ^[21] is a kovásztalanok első napját azon napra magyarázza, melynek estén kovásztalanokat kellett enni. De a kovásztalan kenyér megszentelése mennyire megegyező a lelki feddhetlenséggel és tisztasággal, melylyel a híveknek e szentséghez kell járulniok, tanítja az Apostol, midőn mondja:^[22] „Tisztítsátok ki a régi kovászt, hogy uj tészták legyetek, amint hogy kovásztalanok vagytok. Mert a mi húsvéti bárányunk, Krisztus föláldoztatott: Azért lakozzunk nem a régi kovászszal, sem a gonoszság és álnokság kovászával, hanem a tisztaság és igazság kovásztalanaival”.

XIV. A kovásztalan kenyér az oltáriszentséghez nem elkerülhetlenül szükséges.

De e tulajdonságot mégsem kell annyira szükségesnek tartani, hogy, ha a kenyérben ez nem volna meg, a szentség nem létesülhetne; mert a kenyér mindkét nemének megvan a kenyér igaz és saját lényege és neve; ámde senkinek sem szabad magán tekintélylyel vagy inkább vakmerőséggel egyháza dicséretes szokását megváltoztatni. S ezt tenni annál kevésbé van megengedve a latin szertartásu papoknak, kiknek azonfölül a római pápák^[23] megparancsolták, hogy csak kovásztalannal végezzék a szent titkokat. És ezt kifejteni a szentség egyik anyagáról elég; de azt még meg kell jegyezni, hogy nincs meghatározva, mennyi anyagot kell e szentség létesítéséhez használni, minthogy azok számát sem lehet pontosan meghatározni, kiknek vagy lehet, vagy kell részesülniük e szent titokban.

XV. Mily anyagot kell használni az Ur vérévé való átváltoztatásra?

Hátra van, hogy e szentség másik anyagáról és eleméről szóljunk. Ez pedig a szőlőből sajtolt bor, melyhez kevés viz vegyittetik. Mert, hogy bort használt az Ur Üdvözítő e szentség szerzésében, a kath. egyház mindig tanította, minthogy maga mondta:^[24] „Már nem iszom e szőlőtermésből az napig”. E helyre vonatkozólag aranyszáju sz. János azt mondja:^[25] „a szőlőtermésből”, úgymond, „mely bizonyára bort, nem vizet hozott létre”, hogy már mintegy előre megczáfolja azok tévelyét, a kik azt vélték, hogy e titokban csak vizet kell használni.

XVI. E szentségben a bort vízzel kell vegyíteni.

Vizet pedig Isten egyháza a borhoz mindig vegyitett; először mivel mind a zsinatok tekintélye, mind sz. Cyprián^[26] bizonyítéka erősíti, hogy igy tett Krisztus Urunk; azután, mivel e vegyítés az ő oldalából kifolyó vérnek és víznek emlékét újítja fel. Végre, mivel a viz^[27] mint a Titkos Jelenések könyvében olvassuk, a népet jelenti, azért a borral vegyített viz a, hivő népnek Krisztussal, a fővel való összeköttetését ábrázolja. És ezt az apostoli hagyományból mindig megtartotta az anyaszentegyház.

XVII. Föltétlenül nem szükséges vizet használni, és a viz mennyisége kisebb legyen, mint a boré.

De ámbár a víz hozzávegyitésének oly fontos okai vannak, hogy azt halálos bűn nélkül elmulasztani nem szabad: mégis megállhat a szentség, ha az hiányzanék. Azt azonban tekintetbe kell venni a papoknak, hogy valamint a szent titkokban a borhoz vizet kell alkalmazni: úgy csak keveset kell beleönteni. Mert az egyházi írók véleménye és ítélete szerint az a viz borrá változik. Miért erről Honorius^[28] pápa igy ír: „Veszélyes visszaélés csúszott be vidékeiden, hogy t. i. nagyobb víz-, mint bormennyiség használatik az áldozatban: holott az egyetemes egyház észszerű szokása szerint sokkal több bort, mint vizet kell használni”. E szentségnek tehát csak ezen két eleme van, és több rendelet^[29] méltán szentesítette, hogy a kenyéren és boron kívül mást, mit némelyek tenni nem rettegtek, ne legyen szabad fölajánlani. De már lássuk, a kenyér és bor e két jelképe mily alkalmasok azon dolognak jelentésére, melynek titkaiul hiszszük és valljuk.

XVIII. Mennyi és mily nagy dolgokat jelentenek e szentségben a kenyér és bor jelképei?

Először Krisztust jelentik, mint a ki igazi élete az embereknek; mert maga mondja az Ur:^[30] „Az ón testem bizonynyal étel és az én vérem bizonynyal ital”. Mivel tehát Krisztus Urunk teste az örök élet eledelét nyújtja azoknak, kik az ő szentségét tisztán és szentül veszik magukhoz, azért helyesen készíttetik el főkép azon dolgokból, melyek által az élet föntartatik, hogy könnyen megérthessék a hívek, hogy Krisztus drágalátos teste s vérének vétele a lelket és az elmét kielégíti. Magok ezen elemek is nem kevéssé szolgálnak arra, hogy az emberek megismerjék, hogy Urunk teste és vére valósággal jelen van e szentségben. Mert miután naponként tapasztaljuk, hogy a kenyér és bor a természet erejénél fogva emberi testté és vérré átváltozik: e hasonlat könnyebben indíthat minket arra, hogy higyjük, hogy a kenyér és bor lényege a mennyei áldás által Krisztus valóságos testévé s valóságos vérévé változik át. Az elemek e csodálatos átváltozása némileg annak ábrázolására is szolgál, a mi a lélekben végbemegy. Valamint ugyanis, ámbár külsőleg a kenyéren és boron semmi változás nem látszik, azok lényege mégis Krisztus testévé és vérévé valósággal átváltozik: úgy, jóllehet rajtunk semmi változás sem szemlélhető, bensőleg mégis az életre megújulunk, midőn az oltáriszentségben az igaz életet veszszük. Ehhez járul, hogy, mivel az egyház egy teste^[31] sok tagból van összetör, semmi által sem tűnik ki inkább amaz összeköttetés, mint a kenyér és bor elemei által. A kenyér ugyanis sok magból készül és a bor sok szőlőszemből jő létre; és igy azt jelentik, hogy, ámbár sokan vagyunk, ez isteni titok kapcsa mindnyájunkat legszorosabban összekapcsol, úgy, hogy mintegy egy testté leszünk.

XIX. Mely alakot kell használni a kenyér átváltoztatására?

Következik most, hogy az alakról szóljunk, melyet a kenyér átváltoztatására használni kell; nem azért ugyan, hogy e titkok, hacsak a szükség nem sürgeti, a híveknek előadassanak, (mert nem szükséges, hogy azok, a kik a szent rendeket föl nem vették, ezekre oktattassanak) hanem azért, hogy a papok az alak nem tudása miatt e szentség létesítésében megrovásra méltó módon ne hibázzanak. Tehát sz. Máté^[32] és sz. Lukács üdvirók, és az Apostol is tanítja, hogy az alak ez: „Ez az én testem”. Mert írva van: „Midőn pedig vacsoráltanak, vevé Jézus a kenyeret, megáldá és megszegő, és adá tanitványinak, és mondá: Vegyétek és egyétek, ez az én testem”. Mivel tehát az átváltoztatás ez alakját használta Krisztus Urunk, a kath. egyház is szüntelen ezzel élt. Mellőznünk kell e helyen a sz. atyák bizonyságtételeit, melyeket elszámlálni igen hosszas volna, valamint a fiorenczi zsinat határozatát is, mely mindenki előtt ismeretes és tudva van: főleg mivel az Üdvözítő ama szavaiból^[33] „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”, ugyanezt lehet kivenni. Mert a mit az Ur tenni parancsolt, nemcsak arra kell érteni, a mit tett, hanem azokra is, a miket mondott; és leginkább azon szavakra értendő, melyeket nem egyedül a létesítés, hanem jelentés okáért is használt. De az észből is könnyű erről meggyőződni. Mert az alak az, a mi kifejezi azt, a mi e szentségben végbe megy. Minthogy pedig e szavak jelentik és fejezik ki azt, a mi végbe megy, t. i. a kenyérnek Urunk valóságos testévé átváltozását; következik, hogy az alakot ép e szavak teszik; ez értelemben kell venni az evangélistának^[34] ama mondását: „megáldá”. Mert úgy látszik, hogy akkép kell érteni, mintha mondta volna: „vevőn a kenyeret, megáldá mondván: Ez az én teste”.

XX. A szavak, melyek az egyház szokása szerint az átváltoztatásra használtatnak, nem mind szükségesek.

Ámbár az evangélista ama szavakat^[35]: „Vegyétek és egyétek”, előre tette: mégis világos, hogy azok nem az anyag átváltoztatását, hanem csak vételét jelentik. Azért a papnak mindenesetre ki kell ugyan mondani, de a szentség létesítésére nem szükségesek; valamint a test és vér átváltoztatásánál a „mert” kötőszó is kimondatik; mivel máskép az következnék, hogy e szentséget, ha senkinek sem kell kiszolgáltatni, nem volna szabad vagy nem is lehetne létesitni; holott épen nem lehet kételkedni, hogy a pap, kimondván az anyaszentegyház szokása és rendelete szerint az Ur szavait, a kenyér alkalmas anyagát valóságosan átváltoztatja, habár megtörténik is azután, hogy senkinek sem szolgáltatók ki az oltáriszentség.

XXI. Mi az alak a vérré való átváltoztatásban?

A mi pedig a bornak, mely e szentség másik anyaga, átváltoztatását illeti, a fönebb említett okból szükséges, hogy a pap annak alakját tudja és értse. Bizton kell tehát hinnünk, hogy az eme szavakban foglaltatik: „Ez^[36] az én véremnek kelyhe, az uj és örök szövetségé, a hit titka, mely érettetek és sokakért fog kiontatni a bűnök bocsánatára”. E szavak közöl több a szentírásból van véve, némelyeket pedig az egyház apostoli hagyományból tartott meg. Mert e mondást: „ez kelyhe”, sz. Lukács és az Apostol irta meg; a mi pedig következik: „az én véremnek, vagy az én vérem az uj szövetségé, mely érettetek és sokakért fog kiontatni a bűnök bocsánatára”, részint sz. Lukács, részint sz. Máténál olvasható. Végre azon szavakra: „örök” és „hit titka”, a szent hagyomány, a kath. igazság értelmezője és őre tanított bennünket.

XXII. Ez az átváltoztatás valódi alakja.

De senki sem kételkedhetik ez alak fölött, ha e helyen is figyelembe veszi, a mit előbb a kenyér átváltoztatásánál alkalmazott alakról mondottunk. Mert kétségtelenül ama szavakban foglaltatik ez elem alakja, melyek a bor lényegének az Ur vérévé való átváltoztatását jelentik. Minthogy tehát ama szavak ezt nyíltan kifejezik, világos, hogy más alakot használni nem szabad. Azonkívül pedig kifejezik az Ur kínszenvedésekor kiontott vér némely csodálatos hasznait, melyek főkép e szentséghez tartoznak. Az első a végnélküli örökségbe való bemenetel, mely az uj és örök szövetség jogánál fogva szállott ránk. A másik a megigazulásra való eljutás a hit titka által; mert Jézust^[37] az Isten engesztelőül rendelte az ő vérében való hit által, hogy igaz legyen ő és megigazulttá tegye azt, ki Jézus Krisztusé a hit által. A harmadik a bűnök bocsánata.

XXIII. Mit jelent a vérré való átváltoztatás alakja?

Mivel pedig az átváltoztatás e szavai titokkal teljesek és a tárgynak legalkalmasabban megfelelnek, azokat szorgalmasabban kell fontolóra venni. Tehát azt: „ez az én véremnek kelyhe”, igy kell érteni: ez az én vérein, mely e kehelyben foglaltatik. Helyesen és alkalmasan történik e kehely említése a vérnek, mint a hívek italának, átváltoztatásakor; mert a vér nem eléggé jelentené az italt, ha valamely edényben nem volna. Következik azután: „az uj szövetségé”, a mi annak jelentése végett adatott hozzá, hogy Krisztus Urunk vére nem jelképben, mint az ó szövetségben történt, (mert erről az apostolnak a zsidókhoz^[38] irt levelében olvassuk, „hogy a szövetség vér nélkül nem köttetett meg”) hanem igazán és valóságosan adatik az embereknek; a mi az uj szövetségre vonatkozik. Azért mondja az apostol:^[39] Krisztus „azért az uj szövetség közbenjárója, hogy halálát közbevetvén a hivatottak a végnélküli örökség ígéretét elnyerjék”. Azon szó pedig: „örök”, a végnélküli örökségre vonatkozik, mely Krisztus Urunknak, az örök végrendelkezőnek halála által jogosan szállt ránk. A mi utána jő: „a hit titka”, nem a dolog igazságát zárja ki, hanem azt jelenti, hogy erős hittel kell hinnünk azt, a mi elrejtvé és a szemek érzékétől távol van. De itt e szavaknak értelme különbözik attól, melylyel akkor bírnak, midőn a keresztségre is alkalmaztatnak. Mert hogy Krisztus vérét a bor színe alatt elrejtve szemléljük a hit által, a hit titkának mondatik. A keresztséget pedig, mivel a ker. hit teljes megváltását foglalja magában, mi a ;hit szentségének, a görögök a hit titkának, méltán nevezzük. Ámbár más okból is mondjuk az Ur vérét a hit titkának, mivel t. i. főkép ebben ütközik az emberi ész legtöbb nehézségre és akadályra, midőn a hit, hogy higyjük, elénk adja, hogy Krisztus Urunk az Istennek valóságos fia, Isten és ember egyszersmind, meghalt érettünk; ezen halált ugyanis a vér szentsége jelenti.

XXIV. Miért fordul élő különösen a vérré való átváltoztatásnál a halál említése?

Azért helyesebben emlékezünk meg e helyen, mint a testté való átváltoztatásnál az Ur kínszenvedéséről e szavakkal:^[40] „Mely kiontatik a bűnök bocsánatára”. Mert a külön megszentelt vér az Úr kínszenvedésének, halálának és szenvedése nemének szemeink elé állítására nagyobb hatással és jelentőséggel bír. Azon szavak pedig, melyek hozzáadatnak: „érettetek és sokakért”, Máté- és Lukácstól, külön-külön vannak véve, melyeket mégis az Isten lelke által vezérelt anyaszentegyház összekapcsolt; s a kínszenvedés gyümölcsének és hasznának kifejezésére szolgálnak. Mert ha annak hatását tekintjük, be kell vallanunk, hogy az Üdvözítő mindenek üdvéért ontotta vérét; ha pedig a hasznot gondoljuk meg, melyet belőle az emberek húznak, könnyen megértjük, hogy azon, haszon nem mindenkire, hanem csak sokakra háramlik. Midőn tehát azt mondotta: „érettetek”, vagy a jelenvoltakat jelentette, vagy a zsidó népből kiválasztottakat, milyenek voltak, dudást kivéve, a tanítványok, kikkel beszélt. Midőn pedig hozzátette: „sokakért”, a többieket, a zsidók és pogányok közöl kiválasztottakat akarta értetni. Helyesen történt tehát, hogy nem az mondatott: „mindenkiért”, minthogy e helyen csak gyümölcséről volt szó a kínszenvedésnek, mely az üdvösség gyümölcsét csak a kiválasztottaknak hozta. És erre vonatkoznak az Apostol ama szavai:^[41] „Krisztus egyszer áldoztatott föl, hogy sokak bűneit elvegye” és a mit az Ur Jánosnál mond:^[42] „Én őérettök könyörgök. Nem e világért könyörgök, hanem azokért, kiket nekem adtál, mert ők tieid”. Az átváltoztatás ezen szavaiban igen sok más titok is rejlik, melyeket a lelkipásztorok az isteni dolgok fölötti szüntelen elmélkedés és szorgalom által Isten segítségével önmaguktól is könnyen kitalálnak.

XXV. Nem kell e szentségben az érzékek után ítélni.

De térjünk már azon dolgok megmagyarázására, melyeket a híveknek nem tudni semmikép sem szabad. Mivel tehát figyelmeztet az Apostol, hogy igen nagy bűnt követnek el azok,^[43] „kik meg nem különböztetik az Ur testét”: azt tanítsák főkép a lelkipásztorok, hogy az észt és értelmet minden igyekezettel el kell vonni az érzékektől. Mert ha a hívek azt hiszik, hogy e szentség csak azt foglalja magában, mit érzékeikkel felfognak, szükségképen a legnagyobb istentelenségbe esnek: mivel a kenyér és bor szilién kívül, szemeikkel, tapintattal, szaglással, ízléssel semmi mást nem érezvén, úgy vélekednek, hogy csak kenyér és bor van e szentségben. Gondoskodni kell tehát arról, hogy a hívek elméje, a mennyire csak lehet, az érzékek ítéletétől elforduljon és Isten végtelen erejének és hatalmának szemléletére irányuljon.

XXVI. A titokszerü átváltoztatás ereje mit müvei ki válókig e szentségben?

Hármat kell leginkább csodálni és tisztelni, a mit, mint a kath. egyház minden kétkedés nélkül hiszi és vallja, e szentségben az átváltoztatás szavai eszközölnek. Az első az, hogy Krisztus Urunk valóságos teste és pedig ugyanaz, mely szűztől születvén, mennyben az Atya jobbján ül, e szentségben jelen van. A második az, hogy semmi sem marad meg benne az elemek lényegéből, ámbár mi sem tűnhetik fel az érzékekkel ellenkezőbbnek és megfoghatatlanabbnak. A harmadik, a mit mindkettőből könnyű következtetni, noha az átváltoztatás szavai úgyis eléggé kifejezik, az, hogy a járulékok, miket vagy a szemek látnak, vagy más érzékek fognak fel, megfelelő alany nélkül, némi csodálatos és kimagyarázhatlan módon vannak jelen. Mert láthatni ugyan a kenyérnek és bornak minden járulékát, melyek azonban semmi lényeghez nem tapadnak, hanem önmagukban léteznek; mivel a kenyér és bor lényege az Ur testévé változik úgy, hogy a kenyér és bor lényege tökéletesen megszűnik.

XXVII. A szentirásból bizonyos, hogy Krisztus valóságos teste van a szentségben.

De hogy rendet tartsunk, törekedjenek a lelkipásztorok kifejteni, mily érthetők és világosak Üdvözítőnk szavai, melyek az ő valóságos testének jelenlétét a szentségben bizonyítják. Mert, midőn mondja: „Ez az én testem, ez az én vérem”, mindenki, ha ugyan józan észszel bir, beláthatja, mit kell alatta értenünk, főleg minthogy az emberi természetről van szó, a melyről, hogy az Krisztusban valóságosan megvolt, a kath. hit senkit sem hagy kételkedni; úgy, hogy Vidor^[44] a szent életű és nagytudományu terűn, jelesen irta, hogy Krisztus teste- és vérének valósága fölött, mivel mind magának az Urnak vallomása, mind pedig hitünk szerint az ő teste bizonynyal étel, semmi kétség sem marad fönn. De azonkívül egy másik helyet is ki kell fejteniük a lelkipásztoroknak, melyből világosan megérthetni, hogy az Ur valóságos teste és vére foglaltatik az Oltáriszentségben. Mert az apostol, miután megemlítette, hogy az Ur a kenyeret és a bort megáldotta s a szent titkokat apostolainak nyújtotta, hozzáteszi:^[45] „Vizsgálja meg azért magát az ember és úgy egyék azon kenyérből és igyék ama kehelyből. Mert a ki méltatlanul eszik és iszik, Ítéletet eszik és iszik magának, meg nem különböztetvén az Ur testét”. Már ha e szentségben, mint az eretnekek mondogatják, semmi más tiszteletre méltó nem foglaltatnék Krisztus kínszenvedésének emlékén és jelképén kívül : mi szükség lett volna oly fontos szavakkal inteni a híveket, hogy vizsgálják meg magokat? Mert az ítélet ama kemény hangja által azt nyilvánította az apostol, hogy istentelen gonoszságot követ el az, a ki tisztátalanul vevén magához az Ur testét, mely az oltáriszentségben titkon rejlik, azt az eledel egyéb nemétől meg nem különbözteti; a mit fönebb is ugyanazon levélben bővebben megmagyarázott az apostol e szavakkal:^[46] „Az áldás kelyhe, melyet megáldunk, nem a Krisztus vérében való részesülés-e? és a kenyér, melyet megszegünk, nem az Ur testében való részesülés-e?” Mély szavak Krisztus Urunk testének és vérének valóságos lényegét jelentik. A szentirás e helyeit magyarázzák meg tehát a lelkipásztorok s különösen emeljék ki, hogy azokban semmi kétség vagy bizonytalanság nem marad fenn, főleg minthogy ezeket az Isten egyházának legszentebb tekintélye magyarázta meg.

XXVIII. Hogyan kell Krisztus egyházának tanitását a szentirás értelméről és az Ur testének az oltáriszentségben létező valóságos jelenlétéről megismerni.

E tanítás ismeretére kétféle uton s módon juthatunk el. Az első az, ha a szent atyákhoz folyamodunk, kik az egyház kezdetétől fogva s azontúl minden időben kitűntek és az egyház tanításának legjobb tanúi. Ezek pedig tökéletes egyetértéssel mindnyájan világosan tanították e hitágazat igazságát; de mivel fáradságos munka lenne bizonyságtételeiket egyenként mind elősorolni, elég lesz néhányat megjegyezni, vagy inkább kijelelni, melyekből könnyen ítélhetni a többiről. Először is tehát sz. Ambrus nyilvánítja hitét, ki a titokba avatandókról irt könyvében bizonyítja,^[47] hogy e szentségben Krisztus valóságos teste vétetik, amint valóságos test született a szűztől; és hogy ezt erős hittel kell hinni. Es másutt^[48] azt tanítja, hogy az átváltoztatás előtt kenyér van ott, az átváltoztatás után pedig Krisztus teste. Halljuk a másik, nem csekélyebb hitelességű és tekintélyű tanút, aranyszáju sz. Jánost, ki ugyan sok más helyen is vallja s tanítja ez igazságot, de különösen a 60-dik homiliájában azokról, kik e szent titkokat tisztátlanul veszik magukhoz, úgy szinte a 44. és 45-dik homiliában sz. János evangéliumáról; igy szól ugyanis: „Engedelmeskedjünk az Istennek és ne mondjunk ellen, habár gondolatinkkal vagy szemeinkkel ellenkezni látszik, a mi mondatik; mert az ő szava csalhatatlan, a mi érzékünk könnyen félrevezettetik”. Ezekkel tökéletesen megegyeznek, a miket sz. Ágoston, a kath. hit legbuzgóbb védője mindig tanított, különösen pedig a 33. zsoltár czimének magyarázatában; azt Írja ugyanis: „Önmagát kezeiben hordozni embernek lehetetlen és egyedül Krisztusra lehet alkalmazni; mert ő saját kezeiben hordozta magát, midőn saját testét nyújtva mondá: „Ez az én testem”. S ezenkívül Cyrill, Justin és Irén is a 4-ik könyvben sz. Jánosról, oly világosan erősiti, hogy az Úr valóságos teste vagyon e szentségben, hogy szavait semmi csalfa vagy ravasz magyarázgatások által sem lehet elhomályositni. Ha a lelkipásztorok az atyákból más bizonyítékokat is kívánnak, könnyű lesz Dénest, Hileriust, Jeromost, Damascusi szt. Jánost és sok mást hozzá adni, kiknek erről szóló igen fontos bizonyítékait tudós és jámbor emberek szorgalma s fáradsága által összegyüjtetve mindenütt olvassak.

XXIX. Hányszor lön kárhoztatva egyházi zsinatokon az ellenkező vélemény?

Van még egy másik ut, melyen az anyaszentegyház ítéletét azokra nézve,, a mik a hithez tartoznak, kinyomozni lehet t. i. az ellenkező tanitmánynak és véleménynek kárhoztatása. Tudva van pedig, hogy a hit, mely szerint Krisztus valóságos teste az oltáriszentségben jelen van, az egész egyházban mindenkor anynyira el volt terjedve és minden hívőtől közakarattal el volt fogadva, hogy, midőn ezelőtt ötszáz (most már 800) évvel Berengár azt tagadni merészelte s azt állította, hogy ott csak jel vagyon, a vercellaei zsinaton, mely IX. Leó tekintélyével hivatott össze, mindenkitől elítéltetvén, tévelyét önmaga átokkal sújtotta; ki utóbb, midőn ugyanazon istentelen esztelenségre visszatéve, három más zsinaton kárhoztatva lett, a toursin és két rómain, melyek egyikét 11. Miklós, a másikat VII. Gergely pápa hívta össze. Ez ítéletet később III. Incze a lateráni nagy zsinaton megerősítette; utóbb pedig a dorenezi és trienti zsinatok ugyanazon igazságban való hitet nyíltabban kifejezték és megállapították. Ha tehát ezeket szorgalmasan megmagyarázzák a lelkipásztorok, (nem szólva azokról, kik tévelyektől megvakittatva mitsem gyűlölnek inkább, mint az igazság világát) mind a gyöngéket megerősíthetik, mind a jámborok lelkeit legnagyobb örömmel és gyönyörrel tölthetik el; főkép mivel a hívek épen nem kételkedhetnek, hogy a többi hitczikkely közt az ebben való hit is foglaltatik. Mert, midőn Istennek minden dolog fölötti legfőbb hatalmát hiszik és vallják, szükségkép hinniük kell, hogy nem hiányzott nála a hatalom e legnagyobb mű végbevitelére sem, melyet az oltáriszentségben csodálunk és tisztelünk. Továbbá midőn hiszik a ker. kath. anyaszentegyházat: szükségkép hinniük kell egyszersmind, hogy az igaz tan eme szentségről az, a melyet kifejtettünk.

XXX. Ezen titok fönsége bizonyítja a küzdő egyház nagy méltóságát.

De valóban semmi sincs, a mi a jámborok örömét és lelki hasznát még növelhetné, midőn e legmagasztosabb szentség méltóságát szemlélik. Mert először is megértik, mily nagy az evangéliumi törvény tökéletessége, mely valósággal bírja azt, a mit a mózesi törvény idejében csak jelek és előképek ábrázoltak. Azért Istentől ihletve mondta sz. Dénes,^[49] hogy egyházunk középen áll a zsinagóga és a mennyei Jerusalem között és azért mindkettőnek részese. S valóban soha sem csodálhatják a hívek eléggé az anyaszentegyháznak tökéletességét és az ő dicsőségének magasságát, minthogy közte s a mennyei boldogság között amint látszik csak egy fok létezik. Mert közös tulajdonunk a mennybeliekkel, hogy mindketten közöttünk bírjuk Krisztust, az Istenembert: de azon egy fokkal mégis különbözünk tőlük, hogy ők a jelenlevőnek boldog látását élvezik, mi a jelenlevőt és szemeink érzékétől mégis távollevőt, a szent titkok csodálandó leple alatt rejtezkedőt erős és állhatatos hittel imádjuk. Azonkívül a hívek e szentségben Krisztusnak, a mi Üdvözitőnknek legtökéletesebb szeretetét tapasztalják; mert leginkább illett jóságához, hogy a természetet, melyet tőlünk vett, tőlünk soha el ne vonja, hanem, a mennyire lehet, köztünk lenni és velünk társalogni akarjon; úgy, hogy minden időben igaznak s tulajdon értelemben veendőnek tűnjék fel ama mondása:^[50] „Gyönyörűségem az emberek fiaival lenni”.

XXXI. A csontok, idegek és a mi csak az ember tökéletességéhez tartozik, az istenséggel együtt itt valóságosan jelen vannak.

Továbbá meg kell e helyen magyarázniok a lelkipásztoroknak, hogy nemcsak Krisztus valóságos teste s a mi csak a test valódi lényegéhez tartozik, úgymint: a csontok és idegek, hanem az egész Krisztus foglaltatik e szentségben. Tanitaniok kell pedig, hogy e szó Krisztus, neve az Isten és embernek, t. i. azon egy személynek, kiben az isteni és emberi természet egyesülve van. Azért mind a két lényeget és a mik a két lényeg következményei, az istenséget és az egész emberi természetet, mely a lélekből és a test minden részeiből s vérből is áll, magában foglalja, a melyekről hinnünk kell, hogy mind jelen vannak a szentségben. Minthogy ugyanis a mennyben az egész emberség egy személyben és alanyban egyesülve van az istenséggel, nem szabad azt gondolni, hogy a test, mely a szentségben jelen van, ugyanazon istenségtől el van választva.

XXXII. A vér, lélek és istenség nem akkép vannak az oltáriszentségben, mint Krisztus teste.

Azonban erre nézve jegyezzék meg a lelkipásztorok, hogy mindezek nem ugyanazon módon vagy erő által foglaltatnak e szentségben. Mert vannak, a mikről azt mondjuk, hogy az átváltoztatás ereje és hatása által vannak jelen e szentségben; mintegy ugyanis ama szavak mindazt létesítik, a mit jelentenek, az egyházi irók azt mondották, hogy a szentségben a szentségerejéből van az, a mit a szavak alakja kifejez; tanították tehát, hogy ha megtörténnék, hogy ha e, szentségben valami is egészen el volna különíthető a többi dolgoktól, akkor csak az lenne a szentségben, a mit az alak kifejezne, a többi nem. Mások pedig a szentségben foglaltatnak, mivel össze vannak kapcsolva azon dolgokkal, melyeket az alak kifejez; mert, minthogy az alak: „Ez az én testem”, mely a kenyér átváltoztatására használtaik, az Ur testét jelenti, maga Krisztus Urunk teste a szentség ereje által leend az oltáriszentségben. De mivel a testtel a vér, lélek és istenség össze van kapcsolva: ez is mind meglesz a szentségben, nem ugyan az átváltoztatás ereje _által, hanem mint olyanok, mik a testtel egyesülve vannak. Es ezekről azt mondjuk, hogy ez összekötöttség erejénél fogva vannak jelen a szentségben (ex concomitantia): amiből nyilván kitűnik, hogy az egész Krisztus a szentségben van. Mert ha két tárgy egymással valóság szerint összekötve van, a Ind az egyik van, szükségkép ott kell lennie a másiknak is. Következik tehát, hogy a Krisztus egészen jelen van mind a kenyérnek, mind a bornak színe alatt oly módon, hogy valamint a kenyér színében nemcsak a test, hanem a vér is és igy Krisztus egészen valóságosan jelen van: úgy viszont a bor színe nemcsak a vért, hanem a testet is és igy Krisztust éppen valóságosan magában foglalja.

XXXIII. Miért történik az oltáriszentségben kettős átváltoztatás?

De, ámbár ezeknek igazságáról minden hívőnek bizonyosnak és tökéletesen meggyőződve kell lennie: teljes joggal lőn mégis rendelve, hogy külön két átváltoztatás történjék. Először azért, hogy az Úr kínszenvedése, melyben a vér a testtől elvált, jobban kifejeztessék, a miért az átváltoztatásban a vér kiontásáról emlékezünk. Azután igen illő volt, hogy, mivel a szentséggel lelkünket kell táplálnunk, az étel és ital alakjában rendeltessék, melyek, tudvalevőleg a test teljes táplálékát képezik.

XXXIV. Krisztus mind a két színnek minden részecskéjében jelen van egészen.

De azt sem kell mellőzni, hogy nemcsak mind a két szin alatt, hanem mind a két szin minden részecskéjében Krisztus egészen jelen van. Mert sz. Ágoston igy ír:^[51] „Mindegyik veszi Krisztus Urunkat és mindenik részecskében egészen van; nem is fogyatkozik meg egyesek által, hanem egészen adja magát mindegyiknek”. Es ezt azontölül az evangélistákból is könnyű következtetni. Mert nem kell hinni, hogy minden egyes kenyér­ darabot a szavak külön alakjával áldott meg az Ur, hanem ugyanazzal egyszerre az egész kenyeret, mely a szent titkok végzésére és az apostolok közti kiosztásra szükséges volt; a mi, hogy a kehelylyel történt, kitetszik ama szavaiból:^[52] „Vegyétek és oszszátok el magatok között”. Az eddig előadottaknak az a czélja, hogy mutassák meg a lelkipásztorok, hogy az oltáriszentség Krisztus valóságos testét és vérét foglalja magában.

XXXV. Az átváltoztatás után e szentség anyagának lényegéből semmi sem marad fön.

Ezek utam a miről második helyen kell szólni, azt is tanitsák, hogy a kenyér és bor lényege e szentségben az átváltoztatás után nem marad fönn. Ez pedig, ámbár méltán legnagyobb csodálkozást kelthet: mégis azzal, a mit élőbb kimutattunk, szükségkép összefüggésben van. Ha ugyanis az átváltoztatás után a kenyér és bor színében Krisztus valóságos teste van, szükségképen következik, hogy ez, mivel ott előbb nem volt, vagy helyváltoztatás, vagy teremtés, vagy más dolognak azzá való átváltozása által történt. Már pedig világos, hogy az lehetetlen, hogy Krisztus teste a szentségben oly módon legyen jelen, mintha egyik helyről a másikra költözött volna; mert akkor megtörténnék, hogy mennyei lakhelyétől távol lenne, mivel semmi sem mozdul helyéből, hacsak a helyet, melyből kimozdul, el nem hagyja. Még kevésbé hihető, sőt nem is gondolható, hogy Krisztus teste teremtetik. Tehát csak az marad fenn, hogy a szentségben az által van az Ur teste, mivel a kenyér azzá változik; miből szükségkép következik, hogy a kenyérnek lényege fenn nem marad.

XXXVI. A zsinatok által helybehagyott átváltoztatás a szentiráson alapszik.

Ez októl indíttatva az atyák és eleink e hitágazat igazságát a nagy lateráni és florenczi zsinaton világos határozatokkal megerősitteték; a trienti zsinat^[53] pedig tüzetesebben igy határozta meg: „Ha valaki azt állítja, hogy a legszentebb oltáriszentségben megmarad a kenyér és bor lényege a mi Urunk Jézus Krisztus testével és vérével együtt, átok alatt legyen”. Könnyű volt ezeket összeállítani az irás bizonyságtételeiből; először, mivel e szentség szerzésében maga az Ur mondá: „Ez az én testem”; mert e szó: „ez” azon értelemmel bir, hogy a jelenlevő tárgynak egész lényegét jelenti. Ha a kenyér lényege fennmaradna, akkor, az igazságnak megfelelően semmikép sem mondható: „Ez az én testem”. Továbbá igy szól Krisztus Urunk Jánosnál:^[54] „A kenyér, melyet én adandó vagyok, az én testem a világ életéért”, a kenyeret t. i. az ő testének nevezvén. Es kevéssel utóbb hozzá tette: „Ha nem eszitek az ember fiának testét és nem iszszátok az ő vérét, nem leszen élet tibennetek”; és ismét: „Az én testem bizonynyal étel és az én vérem bizonynyal ital”. Minthogy tehát oly világos és érthető szavakkal testét kenyérnek és valóságos eledelnek és vérét valóságos italnak nevezte: eléggé kijelentette, hogy a szentségben a kényér és bor lényege fenn nem marad.

XXXVII. Hogyan ismerték el az atyák e szentségben az átváltozást?

S hogy ez volt mindmikor a szent atyák megegyező tanitása, könnyen beláthatja, a ki irataikat forgatja. Sz. Ambrus^[55] ugyanis ekképen ir: „Azt mondod talán, az én kenyerem közönséges; de ezen kenyér kenyér a szentség szavai előtt; mihelyt végbemegy a megáldás, a kenyérből Krisztus teste lesz”: minek könnyebb megmutathatására azután különféle példákat és hasonlatokat hoz föl. Másutt pedig,^[56] midőn ama szavakat magyarázza: „Mindent,^[57] a mit akart az Úr, megtett mennyben és a földön”, igy szól: „Ámbár a kenyér és bor alakja látszik, mindazáltal a megszentelés után semmi másban mint Krisztus testében és vérében, nem kell hinni”. S majdnem ugyanazon szavakkal fejtegetvén e mondást sz. Hilarius, tanítja, hogy ámbár külsőleg kenyérnek és bornak látszik, valósággal mégis az Ur teste és vére.

XXXVIII. Mikép mondható az oltáriszentség az átváltoztatás után is kenyérnek?

De említsék meg itt a lelkipásztorok, hogy nem kell csodálni, ha az oltáriszentség az átváltoztatás után is kenyérnek hivatik: mert e néven részint azért szokott az oltáriszentség neveztetni, mivel kenyér sziliével bir, részint mivel a testet tápláló és nevelő természetes erejét, mely a kenyérnek tulajdona, tovább is megtartja. Hogy pedig a szentirásban úgy szoktak neveztetni a tárgyak, a miknek látszanak, eléggé mutatja, a mi Moyses első könyvében^[58] mondatik: „Három férfi jelene meg Ábrahámnak”, holott három angyal volt; és „az a kettő”, kik az apostoloknak Krisztus Urunk mennybemenetelekor megjelentek, noha angyalok voltak, „férfiaknak” mondatnak.^[59]

XXXIX. Hogyan történik a lényegeknek oly csodálatos átváltozása.

Mindenesetre igen nehéz e titok magyarázása, mindamellett törekedjenek a lelkipásztorok azoknak, kik az isteni dolgok ismeretében nagyobb előmenetelt tettek, (mert a gyengébbeknél még tartani lehetne, hogy a tárgy magasságán fennakadnak) törekedjenek, — mondom, — e csodálatos átváltozás módját előadni, mely úgy történik, hogy a kenyér egész lényege isteni erő állal Krisztus testének egész lényegévé és a bor egész lényege Krisztus vérének egész lényegévé változik át, Urunk minden változása nélkül. Mert Krisztus sem nem születik, sem nem változik, vagy növekedik, hanem lényegeben egészen megmarad. E titkot fejtegetvén sz. Ambrus, így szól:^[60] „Látod mily munkáló Krisztus igéje. Ha tehát oly nagy erő rejlik az Ur Jézus igéjében, hogy létezni kezdenek, a mik nem léteztek, a világ t. i.: mennyivel inkább munkálja, hogy legyenek, a mik voltak és mássá változzanak?” Ez értelemben írnak más ősrégi és igen tekintélyes atyák is. így sz. Ágoston:^[61] „Valljuk, hogy az átváltozás előtt kenyér és bor, mit a természet képezett: az átváltozás után pedig Krisztus teste és vére, mit az áldás szentelt meg”. Damascen:^[62] „A test valósággal egyesülve van az istenséggel, a sz. Szűztől való test; nem mintha maga a fölvett test leszállana mennyből, hanem mivel maga a kenyér és bor Krisztus testévé s vérévé átváltozik”.

XL. E bámulatos átváltozás találóan neveztetett átlényegülésnek.

E csodálatos átváltozást tehát; mint a trienti^[63] szent zsinat tanította, helyesen és tulajdon értelemben nevezte a kath. anyaszentegyház átlényegülésnek. Mert valamint a természetes származás, mivel benne az alak változik, helyesen és tulajdonképpeni értelemben mondható átalakulásnak: úgy mivel az oltáriszentségben egyik dolog egész lényege más dolognak egész lényegébe megy át, az átlényegülés szót helyesen és bölcsen találták ki őseink.

XLI. Az átlényegülésnek és a helynek módját, hol Krisztus e szentségben van, kíváncsian kutatni nem kell.

Azonban, a mit a szent atyák igen gyakran ismételtek, figyelmeztetni kell a híveket, hogy kíváncsian ne kutassuk, mikép történhetik ama változás: mert sem fel nem foghatjuk, sem a természet változásaiban vagy magában a dolgok teremtésében erre példát nem találunk. Hanem azt, hogy mi, hit által kell megérteni; azt pedig, „hogyan” történik, igen kíváncsian nem kell kutatni. Nem csekélyebb óvatossággal kell eljárniuk a lelkipásztoroknak azon titok fejtegetésében is, hogyan van Krisztus teste a kenyér legkisebb részecskéjében is egészen: mert soha sem kell ily vitatkozásokba bocsátkozni, de ha mégis ezt a keresztény szeretet kívánja, legelső gondjuk legyen a hívek lelkeit ama mondással megerősíteni:^[64] „Istennél semmi sem lehetetlen.”

XLII. Krisztus teste az oltári szentségben nem úgy van jelen, mintha testhez volna kötve.

Azután pedig tanítsák, hogy Krisztus Urunk e szentségben nincs úgy, mint térben : mert a hely magokat a tárgyakat követi, amint bizonyos nagysággal bírnak: Krisztus Urunkról pedig nem mondjuk, hogy e szentségben nagyság vagy kicsinység szerint van jelen, a mely jegyek a mennyiség fogalmát teszik, hanem lényegileg. Mert a kenyér lényege Krisztus lényegévé, nem nagysággá vagy mennyiséggé változik. Abban pedig senki sem kételkedik, hogy a lényeg ép úgy benne van a kicsiny, mint a nagy térben; mert mint a levegő lényege s egész természete ép úgy benne van a levegő kicsiny, mint nagy részében, mind a víznek egész természete a kis edényben nem kevésbbé, mint a nagy folyamban szükségkép benne van. Mivel tehát a kenyér lényegének helyébe Urunk teste lép, meg kell vallanunk, hogy épen akkép van a szentségben, mikép a kenyér lényege az átváltoztatás előtt; hogy pedig nagy vagy kicsiny mennyiség alatt van-e, a dologhoz épen nem tartozik.

XLIII. E szentségben semmi lényeg sincs, melyhez a kenyér és bor járulékai tapadnának.

Hátra van a harmadik, a mi e szentségben nagynak és csodálandónak látszik, de ezt a másik kettő magyarázása után már könnyebben tárgyalhatják a lelkipásztorok; hogy t. i. a kenyér és bor színei e szentségben minden alany nélkül léteznek. Ugyanis miután a fönebbiekben megmutattuk, hogy az Ur teste és vére valóságosan van a szentségben, úgy hogy többé a kenyér és bornak semmi lényege lenn nem marad, mivel ama járulékok Krisztus teste- s véréhez nem tapadhatnak, következik, hogy a természet rendjétől eltérőleg megfelelő alany nélkül tartatnak fenn. Ez volt mindenkor a kath. egyház folytonos és állandó tanítása, mit kétség kívül igazol azon bizonyítékok tekintélye is, melyekkel fönebb világosan ki lőn mutatva, hogy az oltáriszentségben a kenyérnek és bornak semmi lényege sincsen.

XLIV. Miért akarta Krisztus, testét és vérét a kenyér és bor színe alatt adni?

Azonban semmi sem illőbb a hívek jámborságához, mint, mellőzve a fürkésző kérdéseket, e csodálandó szentség fenségét tisztelni és imádni; s azután felismerni Istennek legfőbb gondoskodását, melynél fogva elrendelte, hogy a legszentebb titkokat a kenyér és bor színe alatt kell kiszolgáltatni. Mert, miután az emberi természet általában visszaborzad az emberi test és vér evésétől illetőleg ivásától: legbölcsebben rendelte el, hogy legszentebb teste és vére azon dolognak, a kenyérnek t. i. és bornak színe alatt adassék nekünk, melyek a mi mindennapi és közönséges eledeleink. Ehhez járul még azon két haszon is, melyeknek egyike az, hogy megszabadultunk a hitetlenek rágalmaitól, melyeket könnyen ki nem kerülhetnénk, ha úgy tűnnénk fel, mint akik az Urat saját színe alatt eszszük; a másik pedig az, hogy midőn az Ur testét és vérét úgy veszszük magunkhoz, hogy az ő valósága az érzékek alá nem esik, ez igen hasznos a hitnek lelkűnkben való növelésére. Sz. Gergely^[65] ismert mondása szerint u. i.: „nincs érdem ott, hol az emberi ész nyújt tapasztalatot.” Az eddig előadottakat pedig csak nagy óvatossággal kell a hallgatók felfogása és az idő szükségletei szerint megmagyarázni.

XLV. Mi jót nyernek, kik az Ur testében és vérében méltókép részesülnek?

A mi pedig e szentség csodálatos erejéről és hatásairól mondható, nincs oly osztálya a híveknek, kiknek ezen dolgok tudása hasznos, sőt legszükségesebb nem volna. Mert leginkább azért kell a híveknek tudniok azokat, a mik e szentségről oly bőven adatnak elő, hogy az oltáriszentség hasznát belássák. Mivel pedig annak haszna s gyümölcsei szóval ki nem fejezhetők, egyik vagy másik helyet kell a lelkipásztoroknak tárgyalniok, hogy kimutassák, a lelki jóknak mily nagy bősége s gazdagsága foglaltatik ama szent titkokban. Ezt pedig némileg úgy érik el, ha minden szentség erejét és természetét kifejtvén, az oltáriszentséget forráshoz, a többit csermelyekhez hasonlítják. Mert valósággal és szükségkép minden kegyelem forrásának mondható, mivel magát a mennyei kegyelmek és ajándékok forrását és minden szentség szerzőjét Krisztus Urunkat csodálatos módon foglalja magában, a kiből mint forrásfőből árad a többi szentségre minden, a mi jót és tökéletest bírnak. Az isteni kegyelem e forrásából tehát következtethetők a legbőségesebb ajándékok, melyek e szentségből reánk áradnak.

XLVI. A mely hasznokat a kenyér és bor a testnek, azokat szerzi a lelkeknek sokkal kiválóbb módon az oltáriszentség.

Hasznos lesz mindenesetre vizsgálni a kenyér és bor természetét is, melyek e szentség jelképei. Mert a mely hasznokat szerez a testnek a kenyér és bor, azokat mind megszerzi a lélek üdvére és vigaságára és pedig jobb és tökéletesebb módon, az oltáriszentség. Mert e szentség nem megy át a mi lényegünkbe, mint a kenyér és bor; hanem mi változunk át némikép az ő természetévé, úgy, hogy helyesen alkalmazható e helyre szent Ágoston^[66] azon mondása: „Felnőttek eledelé vagyok; növekedjél és eendesz engem; de nem változtatsz azzá, a mi vagy, mint tested étkét, hanem te változol azzá, a mi én vagyok.”

XLVII. Hogyan adatik e szentség által a kegyelem?

Ha „Jézus Krisztus által lett a kegyelem és igazság”,^[67] a lélekre is szükségkép be kell folynia, ha tisztán és szentül veszi azt, ki önmagáról mondá:^[68] „Aki eszi az én testemet és iszsza az én véremet, énbennem lakik és én őbenne.” Mert a kik áhítattal és vallásos buzgósággal veszik magokhoz e szentséget, kétségkívül úgy veszik magokba az Isten Fiát, hogy élő tagokként az ő testébe oltatnak; mert írva van:^[69] „A ki engem eszik, ő is él énérettem” ; ismét: „A kenyér, melyet én adandó vagyok, az én testem a világ életéért.” Mely helyet magyarázva szent Cyrill igy szól:^[70] „Az isteni Ige egyesítvén magát saját testével azt éltetővé tette. Illő volt tehát hozzá, hogy csodálatos módon egyesüljön testeinkkel az ő szent teste és drágalátos vére által, miket éltető áldásban veszünk a kenyér és bor színe alatt.

XLVIII. A bűnökkel terhelt és meghalt ember az oltáriszentség vétele által nem ébred uj életre, habár áll, hogy e szentség kegyelmet szeres.

Azonban, midőn az oltáriszentség kegyelmet szerző erejét mindenki elismeri, szükséges megjegyezni a lelkipásztoroknak, hogy ezt nem úgy kell érteni, mintha nem volna szükség előre szert tenni a kegyelemre annak, a ki e szentséget valóban haszonnal akarja magához venni. Mert valamint a holt testeknek semmit sem használ a természetes eledel: szintúgy világos, hogy a léleknek, mely a kegyelem által nem él, semmit sem használnak a szent titkok; és azért a kenyér és bor színével bírnak, annak jelentésére, hogy a léleknek nem életre hozása, hanem életben tartása végett rendeltettek. De ez azért mondatik, mivel az első kegyelem is, (mellyel mindenkinek bírnia kell, mielőtt az oltáriszentséget szájjal érinteni merné, hogy ítéletet ne egyék és igyék) senkinek sem adatik, hacsak épen e szentséget lelki vággyal és kívánsággal magához nem veszi. Mert minden más szentség erre irányul és ez az egyházi egység- és összeköttetésnek jelképe; s az egyházon kívül kegyelemben senki sem részesülhet.

XLIX. Hogyan tápláltatik és növekedik a lélek ezen lelki eledel által?

Mivel továbbá, valamint a test a természetes eledel által nemcsak föntartatik, hanem növekedik is és az ízlés naponkint uj gyönyört és élvezetet talál benne: úgy az oltáriszentség eledele is nemcsak fentartja a lelket, hanem erőt is ad neki és eszközli, hogy a lélek az isteni dolgokban nagyobb élvezetet talál. Ezért helyesen és méltán mondatik, hogy e szentség kegyelmet szerez; mert joggal hasonlítható a „mannához”, melyben „minden iz édessége” érezhető vala.^[71]

L. Az oltáriszentség által a kisebb bűnök megbocsáttatnak.

Hogy pedig az oltáriszentség által megbocsáttatnak és elengedtetnek a kisebb bűnök, melyek bocsánandóknak neveztetnek, kételkedni nem lehet. Mert a mit a lélek a kívánság heve által elvesztett, midőn valamely csekély dologban kissé hibázott, mindazt az oltáriszentség, ama kisebb vétkeket eltörölvén, visszaszerzi: (hogy tovább is a felvett hasonlattal éljünk) úgy vesszük észre, hogy a mi a természetes belső melegség erejéből naponkint levonatik és elvesz, azt a természetes eledel lassankint visszaadja, és kipótolja. Azért méltán mondta e mennyei szentségről sz. Ambrus:^[72] „Ezen mindennapi kenyér mindennapi gyengeségünk orvoslására vétetik”. Ezt azonban csakis azon bűnökről kell érteni, melyeknek érzése és gyönyöre a lelket nem zaklatja.

LI. E szentség által a lélek a jövendő rosszaktól is megőriztetik.

Azonfölül azon erő is rejlik a sz. titkokban, hogy a vétkektől tisztán és éppen s a kisértetek rohamától menten tart bennünket és mintegy mennyei gyógyszerrel előkészíti a lelket, nehogy valamely halálthozó szenvedély mérge által könnyen bemocskoltassék vagy megrontassék. Es ez okból is, mint sz. Cyprian^[73] bizonyítja, ősi szokás volt a kath. egyházban, hogy, midőn hajdan a hívek a ker. név megváltásáért a zsarnokok által közönségesen kinzatásokra s halálra hurczoltatának, nehogy a fájdalmak keserűsége által legyőzetve, az üdvös küzdelemben eltántorodjanak. a püspökök az Űr testének és vérének szentségét nyújtották nekik. De a rendetlen testi vágyat is fékezi és elnyomja; mert, midőn a szeretet tüzét a lélekben jobban felgyulasztja, a kívánság hevét szükségkép eloltja.

LII. Hogyan nyílik e szentség által ut az örök dicsőségbe?

Végre, hogy e szentség minden hasznát és jótéteményét egy szóba foglaljuk össze, azt kell mondanunk. hogy az oltáriszentség legnagyobb erővel bir az örök dicsőség megszerzésére; mert írva van:^[74] „A ki eszi az én testemet és iszsza az én véremet, örök élete vagyon és én feltámasztom őt az utolsó napon”. E szentség kegyelme által ugyanis a hívek, míg ez életben élnek, a lelkiismeret tökéletes békéjét és nyugalmát élvezik; azután, majd mikor elközeleg az életből való elköltözésük ideje, annak ereje által megerősödve az örökké tartó dicsőségbe és boldogságba szállnak fel, mint Illés,^[75] „a ki a hamuban sült czipó erejével jóra az Isten hegyéig Horebig”. Mindezt bővebben fejtsék ki a lelkipásztorok és pedig vagy sz. János 6. fejezetét vegyék tárgyalás alá, melyben e szentség sokféle gyümölcsei adatnak elő, vagy Krisztus Urunk csodálandó tetteit felsorolván tüntessék fel, hogy, ha joggal és méltán boldogoknak tartjuk azokat, a kik őt mint halandót hajlékukba fogadták, vagy a kik ruhája vagy szegélye érintése által egészségüket visszanyerték: sokkal boldogabbak és szerencsésebbek vagyunk mi, kiknek lelkébe halhatatlan dicsőséggel felékesitve betérni kegyeskedik, hogy lelkünk minden sebét meggyógyítsa és azt a legbőségesebb adományokkal fölékesitve magával összekapcsolja.

LIII. Hányféleképp részesülünk az Ur testében és vérében?

Azt is elő kell adni, kik részesülhetnek az oltáriszentségnek imént említett nagy hasznaiban és hogy a részesülésnek nem egy módja van csak, hogy a hivő nép a fensőbb kegyelmekért tanuljon jobban buzogni. Helyesen és bölcsen különböztették meg tehát elődeink, mint a trienti zsinatban^[76] olvassuk, e szentség vételének háromféle módját. Némelyek ugyanis a szentséget magukhoz veszik, de bűnös állapotban, kik a szt. titkokat tisztátalan szájjal és szívvel venni nem rettegnek; ezekről mondja az apostol,^[77] hogy „méltatlanul eszik és iszszák az Ur testét”. Sz. Ágoston pedig igy ir:^[78] „A ki nem marad Krisztusban és kiben nem marad Krisztus, kétségkívül nem eszi annak testét lelkileg, ámbár testileg és láthatólag ajkaira veszi a test és vér szentségét”. A kik tehát ily állapotban veszik a sz. titkokat, nemcsak semmi hasznot nem hoznak belőlük, hanem az apostol^[79] tanúsága szerint „Ítéletet esznek és isznak maguknak”. Mások pedig csak lelkileg veszik magukhoz az oltáriszentséget, t. i. azok, a kik vágy s kívánság szerint eszik ama nekünk adott mennyei kenyeret, élő hittel lángolva, „mely a szeretet által munkálkodik”;^[80] s abból, ha nem is minden, de bizonyára igen nagy hasznokat nyernek. Vannak végre mások, a kik szentségileg és lelkileg veszik az oltáriszentséget, kik, mintán az apostol tanítása szerint^[81] „előbb megvizsgálták magukat” és menyegzős ruhával felékesitve járultak ez isteni asztalhoz, az oltáriszentségből az előbb említett legbőségesebb gyümölcsöket nyerik. Világos tehát, hogy legnagyobb és mennyei javaktól fosztják meg magokat azok, a kik, ámbár az Ur testének valóságos vételére is elkészülhetnének, elegendőnek tartják a szent áldozásban csak lelkileg részesülni.

LIV. Megmagyarázása annak, hogy, mielőtt valaki az oltáriszentséghez járul, lelkét el kell készítenie.

Következik annak előadása, hogyan kell a híveknek lelkileg elkészülve lenniük, mielőtt az oltáriszentségnek igaz vételéhez járulnak. Es először is annak kitüntetésére, hogy ezen előkészület igen szükséges, Üdvözítőnk példáját kell felhozni. Mielőtt ugyanis az apostoloknak drágalátos teste és vére szentségét adta volna^[82] „ámbár már tiszták voltak, megmosá lábaikat” annak jelentésére, hogy legnagyobb gondot kell arra fordítanunk, hogy semmi se hiányozzék részünkről a legnagyobb lelki társaságból s ártatlanságból, midőn a szent titkokhoz akarunk járulni. Azután pedig értsék meg a hívek, hogy valamint, a ki tiszta és elkészült lélekkel veszi magához az oltáriszentséget, a mennyei kegyelem legdúsabb ajándékaival ékesittetik: míg ellenben, ha készületlenül veszi magához, nemcsak semmi hasznát nem veszi, hanem legnagyobb kárát vallja. Mert a legjobb és legüdvösebb dolgoknak az a sajátságuk, hogy, midőn annak idején élünk velők, a lehető leghasznosabbak: időn kívül pedig veszedelmet és romlást okoznak. És éppen azért nem kell csodálni, hogy az Isten legnagyobb és legkitűnőbb ajándékai is. ha jól rendezett lélekkel fogadtatnak, a mennyei dicsőség elnyerésére legnagyobb segélyünkre szolgálnak: ha pedig azokra méltatlanokká tesszük magunkat, örök halált hoznak ránk. Ezt bizonyítja az Ur frigyszekrényének példája. „Mert a frigyszekrény”,^[83] melynél becsesebb kincse nem volt a zsidó népnek, a melynek az által igen nagy és számtalan jótéteményeket adott az Ur, „a filiszteusoktól elvitetvén”, pusztító döghalált és örök gyalázattal járó nyomort okozott nekik. Így az eledelek is, ha a szájból egészséges gyomorba szállnak, a testet táplálják és fenntartják; ha pedig megromlott nedvekkel telt gyomorba bocsáttatnak, súlyos betegségeket okoznak.

LV. Hogyan kell a lelket az oltáriszentséghez elkészíteni?

Először is tehát előkészületül azt tegyék a hívek, hogy megkülönböztessék az asztalt az asztaltól, e szentet más közönségesektől, e mennyei kenyeret a közönségestől. És ez akkor történik, ha erősen hiszszük, hogy jelen van valóságos teste és vére az Urnak, „kit imádnak égben^[84] az angyalok”; „kinek intésére^[85] az ég oszlopai reszketnek és remegnek”; kinek^[86] dicsőségével teljes az ég és föld”. Ez teszi t. i. „megkülönböztetni az Ur testét”,^[87] mire az apostol intett; azonban e titok nagyságát tisztelni kell inkább, mint vitatkozásokban annak igazságát kíváncsian vizsgálni. A másik igen szükséges előkészület pedig az, hogy mindenki kérdezze meg önmagát, békében van-e másokkal, igazán és lelkéből szereti-e felebarátait. Azért írja szt. Máté: „Ha^[88] azért ajándékodat az oltárra viszed és ott eszedbe jut, hogy atyádfiának van ellened valamije, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt és menj előbb megbékülni atyádfiával és akkor eljővén ajánld föl ajándékodat”. Azután lelkiismeretünket kell szorgalmasan megvizsgálnunk, nehogy valamely halálos bűnnel legyünk beszennyezve, melyért penitencziát kell tartani, hogy előbb a töredelem és gyónás gyógyszerével eltöröltessék. Mert a trienti sz. zsinat^[89] elhatározta, hogy senkinek sem szabad, a kit halálos bűn tudata nyugtalanít, bármily megtörődöttnek látszik is önmaga előtt, magához venni az oltáriszentséget, mielőtt, ha van gyóntatóatya, szent gyónás által meg nem tisztult. Azonkívül lelkünkben csendesen fontoljuk meg, mily méltatlanok vagyunk arra, hogy az Ur ez isteni jótéteményben részesítsen. Azért a századossal, kiről maga az Üdvözítő állította,^[90] „hogy nem talált ennyi hitet Izraelben”, szívből mondjuk: „Uram! nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj”. Továbbá vizsgáljuk meg magunkat, valljon igaz lélekkel mondhatjuk-e Péterrel:^[91] „Uram, te tudod, hogy szeretlek téged”. Mert meg- kell emlékeznünk arról, hogy, „aki^[92] menyegzős ruha nélkül telepedett le az Ur vendégségében, sötét börtönbe vettetve”, örökkétartó büntetésekre kárhoztattatott.

LVI. Aki áldozni akar, testére is kell némi figyelmet fordítania.

De nemcsak lelki, hanem testi előkészület is szükséges. Mert éhgyomorral kell a szt. asztalhoz járulnunk, úgy, hogy legalább az előtte való napnak éjfélétől azon időpontig, melyben az oltáriszentséget veszszük, épen semmit sem szabad ennünk vagy innunk. Továbbá ily nagy szentség méltósága azt is megkívánja, hogy a házasok néhány napig a feleségükkel való együtthálástól tartózkodjanak, Dávid^[93] példája által figyelmeztetve, ki, midőn „a főpaptól az áldozati kenyereket vala elfogadandó, megvallá, hogy három nap óta mind ő, mind szolgái tiszták nejeik társaságától”. Ezek körülbelül azok, mikre leginkább kell vigyázniok a híveknek, hogy magokat a szent titkok üdvös vételére előkészítsék. Mert a többi, a mire e tárgyban figyelni kell, könnyen ezen fejezetekre vonható.

LVII. Minden keresztény köteles évenkint legalább egyszer az oltáriszentséget magához venni.

Nehogy pedig némelyek e szentség vételére talán restek legyenek, mivel fölötte terhesnek és nehéznek tartják magokat oly nagy előkészület alá vetni: gyakorta kell figyelmeztetni a híveket, hogy mindenkit kötelez ama törvény, hogy az oltáriszentséget magéihoz vegye. Azonfölül elrendelte az egyház, hogy, a ki évenkint legalább egyszer, husvétkor nem áldozik, az egyházból kizárassék.

LVIII. Hányszor és mikor kell az oltáriszentséghez járulni?

De éppen ne tartsák elegendőnek a hívek e rendeletnek hódolva évenkint csak egyszer venni magukhoz az Ur testét; hanem tudják meg, hogy gyakrabban kell ismételni az oltáriszentségben való részesülést. Azonban általános szabályt fölállítani nem lehet: valljon ez havonkint vagy hetenkint, avagy naponkint hasznosabb-e? Még legbiztosabb szent Ágoston azon szabálya:^[94] „Úgy élj, hogy naponkint magadhoz vehesd”. Azért a plébános kötelessége gyakran inteni a híveket, hogy, valamint szükségesnek tartják a testnek megadni naponkint a táplálékot: szintúgy a léleknek e szentséggel való naponkinti táplálásának és élelmezésének gondját el ne hanyagolják; mert világos, hogy a léleknek nem kevésbé szükséges a lelki, mint a testnek a természetes eledel. Igen hasznos lesz pedig e helyen ismételni azon fölötte nagy és isteni jótéteményeket, melyeket, mint fönnebb megmutattuk, az oltáriszentségben való részesülés által nyerünk. Azon előképet is föl lehet hozni, hogy^[95] „naponkint kellett a testi erőket a mannával fölüditeni”: valamint a sz. atyák bizonyság­ tételeit is, kik e szentség gyakori vételét szerfölött ajánlják. Mert nem egyedül szent Ágostonnak véleménye:^[96] „Naponkint vétkezel, naponkint vedd magadhoz”, hanem, a ki szorgalmasan ügyel, könnyen beláthatja, hogy ez volt nézete mindazon atyáknak, kik erről írtak.

LIX. Bebizonyítása annak, hogy hajdan az egyházban gyakori áldozás volt szokásban.

Hogy volt egykor idő, midőn a hívek naponkint magukhoz vették az oltáriszentséget, az Apostolok cselekedeteiből tudjuk.^[97] Mert mindazok, kik akkor a keresztény hitet vallották, igaz és őszinte szeretettől annyira lángoltak, hogy szünet nélkül imádságra s egyéb jámbor cselekedetekre szentelvén magukat, az Ur teste szent titkainak vételére naponkint készen találtattak. E szokást később, hihetőleg mivel elhanyagoltatott, Anaklet,^[98] igen szent életű vértanú és pápa némileg fölujitotta: megparancsolta ugyanis, hogy az oltárszolgák, kik a miseáldozaton jelen valának, áldozzanak és ezt az apostolok rendeletének állította. Sokáig megvolt az egyházban azon szokás is, hogy a pap a miseáldozat végeztével, miután az oltáriszentséget magához vette, a jelenvolt nép felé fordulva, e szavakkal hívta meg a híveket a szent asztalhoz: „Jertek testvérek áldozni.” A kik akkor készen voltak, legnagyobb áhítattal magukhoz vették a szent titkokat, Midőn pedig később a szeretet és jámborság annyira meghidegült, hogy a hívek igen ritkán járultak az áldozáshoz: Fábián pápa megparancsolta,^[99] hogy mindenki évenkint háromszor, karácsonkor, husvétkor és pünkösdkor, vegye magához az oltáriszentséget: mit később több zsinat, főleg pedig az első agathói megerősített. Midőn végre annyira jutott a dolog, hogy nemcsak nem teljesítették ama szent és üdvös vételt, hanem több évre is elhalasztották az oltáriszentségben való részesülést: a láteráni zsinat elhatározta, hogy minden hivő legalább egyszer, husvétkor vegye magához az Ur testét; a kik pedig ezt elhanyagolják, az egyházba való bemenettől eltiltassanak.

LX. Az eszükkel még nem élő gyermekeknek az oltáriszentséget nem kell nyújtani.

De jóllehet ezen, Isten és az egyház tekintélyével szentesített törvény minden hívőre kiteljed: kivételt képeznek mégis azok, kik gyönge koruk miatt eszük használatával még nem élnek. Mert ezek sem nem tudják az oltáriszentséget a profán és közönséges kenyértől megkülönböztetni, sem az annak vételére szükséges lelki jámborsággal és vallásossággal nem bírhatnak És ez úgy látszik Krisztus Urunk rendeletével is ellenkezik, mert azt mondja:^[100] „Vegyétek és egyétek”. Az pedig eléggé világos, hogy a csecsemők nem alkalmasak arra, hogy vegyék és egyék. Némely helyeken ősi szokás volt ugyan, hogy a csecsemőknek is nyújtották az oltáriszentséget; mindazáltal mind a fönnebb mondott, mind egyéb, a keresztény jámborsághoz igen illő okok miatt, az egyház rendeletéből e szokás már régen megszűnt.

LXI. Mily korban kell a gyermekiknek a szent titkokat nyújtani?

Hogy mily korban kell nyújtani a gyermekeknek a szent titkokat, senki sem határozhatja meg jobban, mint a szülők és a pap, kinek bűneiket meggyónják; mert az ő tisztjük megvizsgálni és a gyermekektől kitudakolni: valljon e csodálatos szentségről van-e némi ismeretük és vételét kivánják-e?

LXII. Az őrülteket néha szabad az áldozáshoz bocsátani.

Azonkívül az elmebetegeknek. kik ez állapotban az ájtatosság érzetével nem bírnak, nem kell nyújtani a szentségeket: ámbár, ha a megőrülés előtt jámbor és istenfélő lelki akaratot nyilvánítottak, a karthágói zsinat^[101] rendelete szerint éltük végén ki lehet nekik szolgáltatni az oltáriszentséget, csak hányás vagy más tiszteletlenség és illetlenség veszélyétől ne kelljen tartani.

LXIII. A világiaknak nem kell mindkét szín alatt áldozniok.

A mi pedig az áldozási szertartást illeti, adják elő a plébánosok, hogy az anyaszentegyház törvénye tiltja az oltáriszentséget az egyház különös engedélye nélkül mindkét szín alatt venni, kivévén a papokat, midőn az Ur testét a szent miseáldozatban megszentelik. Mert, mint a trienti zsinat^[102] megmagyarázta, ámbár Krisztus Urunk az utolsó vacsorán e legméltóságosabb szentséget a kenyér és bor színe alatt szerzetté és nyújtotta az apostoloknak: de ebből nem következik, mintha az Üdvözitő azon törvényt hozta volna, hogy a szent titkokat minden hívőnek mindkét szín alatt kell kiosztani. Mert maga az Ur, midőn e szentségről szólott, gyakran csak az egyik sziliről tett említést, így, midőn mondá:^[103] „Ha valaki e kenyérből eszik, örökké él”; és: „A kenyér, melyet én adandó vagyok, az én testem a világ életéért”; ismét: „A ki e kenyeret eszi, örökké él”.

LXIV. Azon okok, melyek miatt az egyház csak az egyik szín használatát engedte meg.

Tudva van pedig, hogy sok, igen fontos ok bírta az egyházat arra, hogy különösen ezen, egy szín alatt való áldozási szokást nemcsak jóváhagyta, hanem határozatilag is megerősítette. Mert először arra kellett leginkább vigyázni, hogy az Ur vére a földre ne öntessék; a mit pedig elkerülni nem lett volna könnyű, ha nagy néptömeg jelenlétében kellett volna azt kiosztani. Azonkívül, mivel az oltáriszentségnek a betegek számára mindig készen kell lennie, tartani lehetett attól, hogy, ha hosszabb időn át a bor színe alatt tartogatnák, a borszín megeczetesül. Igen sokan vannak továbbá, kik a bornak izét, sőt még szagát sem állhatják ki. Nehogy tehát az, a mit lelki üdv végett kell adni, a testi egészségnek ártson, igen bölcsen rendelte az egyház, hogy a hívek csak a kenyér színe alatt áldozzanak. Tekintetbe veendő ok még az is, hogy több tartomány igen nagy borhiányban szenved s más helyről sem lehet azt tetemes költség nélkül és máskép, mint igen hosszú és nehéz utakon szállítani. Azután, a mi mindenek közt leginkább e dologhoz tartozik, meg kellett czáfolni azok tévelyét, kik tagadták, hogy mindenik szín alatt egészen van jelen Krisztus, és azt állították, hogy a kenyér színe alatt csak a vérnélküli test, a bor színe alatt csak a vér foglaltatik. Hogy tehát a katholikus hit igazsága mindenkinek jobban szeme elé állíttassák, igen bölcs rendelettel az egyik, t. i. kenyér színe alatt való áldozás hozatott be. Egyéb okokat is gyűjtöttek össze, kik e tárgyról értekeztek: melyeket, ha a szükség úgy kívánja, fölemlíthetnek a plébánosok. Már most a kiszolgálóról kell értekeznünk, hogy semmit se mellőzzünk abból, a mi e szentségről szóló tanításhoz tartozik.

LXV. E szentség tulajdonképeni kiszolgálója a pap.

Elő kell tehát adni, hogy egyedül a papoknak adatott hatalom az oltáriszentséget elkészíteni s a híveknek kiosztani. Hogy pedig az egyházban mindig meg volt azon szokás, hogy a hivő nép a papoktól vette a szentségeket, a szent cselekményeket végző papok pedig önmagukat áldoztatták meg, a trienti sz. zsinat^[104] határozatilag kimondta és egyszersmind megmutatta, hogy e szokást, mint az apostoli hagyományból származottat, lelkiismeretesen meg kell tartani, főleg miután ennek világos példáját hagyta nekünk Krisztus Urunk, ki szent testét mind megáldotta, mind az apostoloknak sajátkezüleg nyújtotta, De hogy még inkább kifejezze féltékeny gondoskodását ily nagy méltóságú szentség irányában, nemcsak hogy egyedül a papoknak adatott a kiszolgálási hatalom, hanem törvény által meg is tiltotta az egyház, hogy senki se merje, ha föl nincs szentelve, a szent edényeket, kendőket és más eszközöket, melyek annak megszenteléséhez szükségesek, használni vagy érinteni, hacsak valami nagy szükség közbe nem jön.

LXVI. Az oltáriszentséget a rossz papok is megszentelhetik és kiszolgáltathatják.

Ebből mind magok a papok, mind a többi hívek megérthetik, mily nagy vallásossággal és szentséggel kell birniok azoknak, kik az oltáriszentségnek megszenteléséhez, kiszolgálásához, vagy vételéhez járulnak; ámbár az oltáriszentségről is áll, a mit fönebb a többi szentségről mondtunk, hogy t. i. érvényesen szolgáltatják ki azokat a rossz papok is, ha kellően megtartanak mindent, a mi azoknak tökéletes lényegéhez tartozik. Mert hinnünk kell, hogy mindezek nem a kiszolgálók érdemén alapulnak, hanem Krisztus Urunk erejével és hatalmával műveltetnek. Ennyit kell az oltáriszentségről, mint szentségről előadni. Hátra van még most megmagyarázni, mit kell róla mondani, mint áldozatról, hogy megértsék a plébánosok, mit kelljen e titokról, mint a szent zsinat^[105] meghagyta, vasárnapokon és ünnepeken a hivő népnek különösen előadniok.

LXVII. Az oltáriszentség, mint az uj szövetség tulajdon áldozata, Isten előtt legkedvesebb áldozat.

Mert e szentség nemcsak a mennyei kincsek tára, melylyel, ha jól használjuk, Isten kegyelmét és szeretetét szerezzük meg magunknak: hanem azon kiváló tulajdonnal is bir, hogy általa a velünk müveit végtelen jótéteményekért neki némi hálát adhatunk. Mily kedves és tetsző pedig Isten előtt ez áldozat, ha kellően és törvényszerűen mutattatik be. kitűnik a következőből. Ha ugyanis az ó szövetség áldozatai, melyekről irva van:^[106] „Áldozatot és ajándékot nem akartál”, és ismét:^[107] „Mert ha kedvelnéd, bizonyára áldozatot adtam volna, de az égő áldozatokban nem gyönyörködöl”, annyira tetszettek az Urnák, hogy az irás bizonyságtétele szerint^[108] az Isten „megérzé a gyönyörűség illatát”, azaz: előtte kedvesek és kellemesek voltak: mit kell hinnünk azon áldozatról, melyben azt áldozzuk és ajánljuk föl. kiről kétszer hallatszott a mennyei szózat:^[109] „Ez az én szerelmes fiam kiben nekem kedvem telik?” E titkot tehát szorgalmasan magyarázzák meg a plébánosok, hogy, mikor a hívek az isteni tiszteletre összegyűlnek, figyelmesen és vallásosan tanulják megfontolni a szent cselekményeket, melyeken jelen vannak.

LXVIII. Minő okokból rendelte Krisztus Urunk az oltáriszentséget?

Főleg pedig azt tanítsák, hogy két okból rendelte Krisztus az oltáriszentséget. Az egyik az, hogy lelkünknek mennyei táplálékul szolgáljon, mely által lelki életünket megoltalmazhatjuk és fenntarthatjuk; a másik, hogy az egyháznak szüntelen való áldozata legyen, mely által bűneink eltöröltetnek és a vétségeink által gyakran súlyosan megbántott mennyei Atya haragból irgalomra, az igazságos büntetés szigorából kegyességre indíttassák. Ennek előképét és hasonlatosságát szemlélhetni a húsvéti bárányban, melyet mint áldozatot és titkot szoktak Izrael fiai fölajánlani és megenni. Azért Üdvözítőnk, önmagát a kereszt oltárán az Atya Istennek föláldozandó, irántunk való végtelen szeretetének fényesebb jelét nem adhatta volna, mint midőn látható áldozatot hagyott nekünk hátra, mely által azon véres áldozat, melynek kevéssel utóbb egyszer mindenkorra a kereszten kellett bemutattatnia, megujittatik és annak emlékét az egész világon elterjedt egyház a világ végéig mindennap a legnagyobb haszonnal ünnepli.

LXIX. Miben különbözik a szentség az áldozattól?

E két fogalom igen különbözik egymástól; a szentség ugyanis az átváltoztatás által vitetik végbe; az áldozatnak lényege pedig abban áll, hogy fölajánltassék. Azért az oltáriszentség, midőn a szentségtartóban (pyxis) van, vagy a beteghez vitetik, szentség tulajdonságával bir, nem áldozatéval. Azután azoknak, kik a szent ostyát magukhoz veszik, az érdem alapját és mindazon hasznokat mint szentség szerzi meg, melyeket fönnebb megemlítettünk; de mint áldozat, nem egyedül az érdem, hanem az elégtétel erejével is bir. Mert valamint Krisztus Urunk kinszenvedése által helyettünk érdemeket szerzett és eleget tett: úgy a kik ez áldozatot, mely által velünk egyesülnek, fölajánlják, az Ur kínszenvedésének gyümölcseit kiérdemlik és eleget tesznek.

LXX. Mikor rendeltetett ezen uj szövetségi áldozat?

Ez áldozat rendelése felől semmi kétséget sem hagyott hátra a trienti szent zsinat;^[110] mert kijelentette, hogy Krisztus Urunk az utolsó vacsorán rendelte azt; s egyszersmind átokkal sújtotta azokat, kik azt állítják, hogy valóságos és tulajdonképpeni áldozat nem mutattatik be Istennek, vagy hogy áldozatot bemutatni nem tesz egyebet, mint hogy Krisztus eledelül adatik.

LXXI. A szentelnek vagy akármely teremtménynek áldozatot bemutatni nem szabad.

Azonban azt sem mulasztotta el gondosan megmagyarázni, hogy az áldozat egyedül Istennek mutattatik be. Mert ámbár szokott az egyház néha a szentek emlékére és tiszteletére misézni: de azt tanította, hogy nem nekik mutattatik be az áldozat, hanem egyedül Istennek, ki a szenteket halhatatlan dicsőséggel koronázta meg. Azért a pap soha sem szokta azt mondani: „Fölajánlom neked ez áldozatot, Péter vagy Pál”, hanem, midőn egyedül az egy Istennek mutatja be az áldozatot, hálát ad neki a boldog vértanuk fényes győzelméért és pártfogásukat úgy kéri ki, hogy ők, kiknek emlékezetét üljük a földön, értünk közbenjárni kegyeskedjenek a mennyben.

LXXII. Honnan merittetik az uj szövetségi áldozatról és papságról szóló tan?

Azt pedig, mit ez áldozat igazságáról tanított a kath. egyház, az Ur szavaiból vette, midőn azon utolsó éjen e szent titkokat az apostoloknak ajánlván, mondá:^[111] „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. Mert őket, mint a szent zsinat meghatározta, akkor papokká rendelte s megparancsolta nekik, hogy ők és a papi hivatalban utódaik az ő testét feláldozzák és bemutassák. Eléggé bizonyítják ezt az apostolnak a korinthusiakhoz irt szavai is, midőn így szól:^[112] „Nem ihatjátok az Ur kelyhét és az ördögök poharát; nem lehettek részesek az Ur asztalában és az ördögök asztalában”. Mert valamint az ördögök asztala által azon oltár értendő, melyen nekik áldozat mutattatott be: ugy az Ur asztala is (hogy az apostol szavaiból valószínű okoskodással vonjunk következtetést) mást nem jelenhet, mint azon oltárt, melyen áldozat mutattatott be az Urnak.

LXXIII. Mely előképek és jövendölések jelentették különösen ezen áldozatot?

Ha az ó szövetségben ezen áldozat előképeit és jóslatait keressük, legelőször is igen világosan jövendölt róla Malakiás eme szavakkal:^[113] „Napkelettől napnyugatig nagy az én nevein a nemzetek között és minden helyen áldozni fognak és tiszta áldozatot bemutatni az én nevemnek, úgymond a seregek Ura”. Azonkívül ezen áldozat mind a törvény hozatala előtt, mind utána is az áldozatok különféle nemei által előre jelentetett. Mert mindazon jókat, melyeket azon áldozatok jelentettek, egymaga ezen áldozat, mint mindannyinak tökélye és befejezése magában foglalja. De mégis semmiben sem nyer oly tökéletes kifejezést, mint Melkizedek áldozatában. Mert az Üdvözítő önmagát Melkizedek rende szerint örökre rendelt papnak nyilvánítván, testét és vérét az utolsó vacsorán a kenyér es bor színe alatt az Atya Istennek föláldozta.

LXXIV. A misében ugyanazon áldozat vitetik végbe, mely a kereszten bemutattatott.

Egy és ugyanazon áldozatnak valljuk tehát és tartjuk azt, mely a misében vitetik végbe s mely a kereszten bemutattatott: valamint egy és ugyanaz a föláldozandó is t. i. Krisztus Urunk, a ki önmagát csak egyszer áldozta fel véres áldozatul a kereszt oltárán. Mert a véres és vérnélküli áldozat nem két, hanem csak egy áldozat, melynek bemutatása, miután az Ur azt parancsolta: „Ezt cselekedjetek az én emlékezetemre”, az oltáriszentségben naponkint megujittatik.

LXXV. Mindkettőnek áldozó papja is egy.

De az áldozó pap is egy és ugyanaz, t. i. Krisztus Urunk; mert a kiszolgálók, kik az áldozatot bemutatják, nem a maguk hanem Krisztus személyét viselik, midőn az ő testét és vérét megáldják. Ezt magának az átváltoztatásnak szavai is mutatják. Mert nem mondja a pap: „Ez Krisztus teste”, hanem : „Ez az én testem”, t. i. Krisztus Urunk személyét képviselve a kenyér és bor lényegét Krisztus teste és vére valóságos lényegévé s a bor lényegét Krisztus teste s vére valóságos lényegévé változtatja át.

LXXVI. A mise nemcsak dicsőítő, hanem engesztelő áldozat is.

Ezek igy levén, kételkedés nélkül kell tanítani, a mit a szent zsinat^[114] is kifejtett: hogy a szent miseáldozat nemcsak dicsőitő és hálaadó áldozat, vagy csupán emlékezete a kereszten bemutatott áldozatnak, hanem valóságos engesztelő áldozat is, mely az Istent velünk kiengeszteli s irántunk irgalmassá teszi. Ha tehát tiszta szívvel, élő hittel és vétkeink fölött keltett legbensőbb fájdalommal áldozzuk és ajánljuk föl e legszentebb áldozatot: nem kételkedhetünk, hogy „irgalmasságot^[115] nyerünk az Úrtól és kegyelmet alkalmas segítségre”; mert ezen áldozat illatában annyira gyönyörködik az Ur, hogy a kegyelem és törödelem ajándékát adományozván, vétkeinket megbocsátja. Azért könyörög ünnepélyesen az egyház is ekkép:^[116] „Valahányszor ezen áldozat emlékezete ünnepeltetik, mindannyiszor üdvünk felujittatik”, t. i. a véres áldozatnak legbőségesebb gyümölcsei e vérnélküli áldozat által reánk áradnak.

LXXVII. A miseáldozat haszna az elhunytakra is kiterjed.

Azután pedig a plébánosok e szentségnek azon erejét is adják elő, hogy nemcsak az áldozatot bemutatónak és magához vevőnek használ, hanem minden hívőnek, akár velünk élnek a földön, akár már elhunytak az Urban, de még bűneikért teljesen eleget nem tettek. Mert a kétségtelen apostoli hagyomány szerint nem csekélyebb haszonnal ajánltatik fel ezekért, mint az élők bűnei, büntetései, elégtételei s mindennemű nyomorúságai s szorongattatásaiért.

LXXVIII. Semmiféle misét, mely az egyház közszokása szerint tartatik, nem kell magán misének nevezni.

Ebből könnyen beláthatni, hogy minden misét nyilvános jellegűnek kell tartani, mint a melyek az összes hívek közhasznát és üdvét czélozzák.

LXXIX. Mi a czélja ezen áldozat szertartásainak?

De ezen áldozat sok, még pedig igen jeles és ünnepélyes szertartással bir, melyek közöl egyet sem kell fölöslegesnek vagy haszontalannak tartani; hanem mind arra czéloznak, hogy részint ezen nagy áldozat méltósága jobban kitűnjék, részint a hívek az üdvözítő titkok szemlélése által azon isteni dolgok fölött való elmélkedésre buzdíttssanak, melyek az áldozatban elrejtvék. De nem szükséges erről többet szólnunk, részint, mivel úgy látszik, hogy a tárgy bővebb magyarázatot igényel, mintsem a jelen oktatás czéljával megegyező volna, részint, mivel közkézen forog majdnem számtalan könyv és magyarázat, melyeket e tárgyról jámbor és tudós férfiak Írtak össze. Legyen tehát elég, hogy Isten segítségével az eddigiekben főbb fejezeteit megmagyaráztuk azoknak, mik az oltáriszentségre úgy is, mint szentségre, úgy is, mint áldozatra vonatkoznak.

1. I. Kor. 11, 29.
2. I. Kor. 11, 23.
3. Ján. 13, 1.
4. Mát. 26, 26. 28. Luk. 22, 19. s. k. Márk. 14, 22. I. Kor. 11, 24. s. k.
5. Rom. 6, 23.
6. Zsolt. 110, 4.
7. 3. v.
8. I. Kor. 10, 16.
9. Dam. Ján. az igaz hitr. 4. k. 13. f.
10. Sz. Ágost, id. h. 48. II. sz. az átv.
11. Ján. 6, 56.
12. Luk. 22, 19.
13. I Kor. 11, 26.
14. Mát. 26, 26.
15. Márk. 14, 22.
16. Luk. 22, 19.
17. Ján. 6, 41.
18. Moz. III. K. 24, 5.
19. Mát. 26, 17.
20. Ján. 13, 1.
21. Aranysz. sz. Ján. 81. besz. Mát.
22. I. Kor. 5. 7. s. k.
23. 14. f. X. a sz. miseáld. III. 41.
24. Mát. 26, 29. Márk. 14, 25.
25. Aranysz. sz. Ján. 82 besz. Mát.
26. Sz. Cypr. 63. Lev.
27. Jel. K. 17, 15.
28. Hon. páp. 1. f. X. a sz. miseáld. III. 41.
29. 1. f. az átvált. 2. kül.
30. Ján. 6, 56.
31. I. Kor. 12, 12.
32. Mát. 26, 26. Luk. 22, 19. I. Kor. 11, 24.
33. Luk. 22, 19.
34. Mát. 26, 26.
35. Mát. 26, 28. Márk. 14, 24. Luk. 22, 20.
36. I. Kor. 2, 25.
37. Rom. 3, 25.
38. Zsid. 9, 18.
39. Zsid. 9, 15.
40. Mát. 26, 28.
41. Zsid. 9, 28.
42. Ján. 17, 9.
43. I. Kor. 11, 29.
44. Sz. Vid. a Szenthár. 8. K.
45. I. Kor. 11, 28.
46. I. Kor. 10, 16.
47. Sz. Ambr. a felav. 9. f.
48. Sz. Ambr. az áld. 4, 4.
49. Sz. Dén. a sz. korm. 5. f.
50. Példab. 8, 31.
51. Sz. Ágost, lásd. 75. 77. f. 11. kül. az átv.
52. Luk. 22, 17.
53. Trient. zsin. 13. ül. az oltárisz. 2. f.
54. Ján. 6, 52.
55. Sz. Ambr. a szents. 4. k. 4. f.
56. Sz. Ambr. 74. f. II. kül. az átv.
57. Zsolt. 134. 6.
58. Moz. I. K. 18, 2.
59. Apost. Csel. 1, 20.
60. Sz. Ambr. a szents. 4. könyv. 4. f.
61. Sz. Ágost, lásd. 41. II. szak, az átv.
62. Damask sz. Ján. 4. könyv. 13. f. az igaz hit.
63. Trient. zsin. 13. ül. 4. szab.
64. Luk. 1, 37.
65. Sz. Gergely 26. besz. az evang.
66. Szt. Ágost, elvv. 7. Könyv. 10. f.
67. Ján. 1, 17.
68. Ugyanott 6, 57.
69. Ugyanott 56. és 52. v.
70. Sz. Cyrill Jánr. 4. k. 3. f.
71. Bölcs. 16, 20.
72. Sz. Ambr. a szents. 15. 4. f.
73. Sz. Cypr. 54. lev.
74. Ján. 6, 55.
75. Kir. III. K. 19, 8.
76. Trient. zsin. 13. ül. az oltárisz. 8. f.
77. I. Kor. 11, 29.
78. Sz. Ágost. 26. ért. Ján.
79. I. Kor. 11, 29.
80. Galat. 5, 6.
81. I. Kor. 11, 28.
82. Ján. 13, 5. s. k.
83. Kir. I. K. 5.
84. Zsolt. 96, 8.
85. Job. 26, 11.
86. Izai. 6, 3.
87. I. Kor. 11, 29.
88. Mát. 5, 23. 24.
89. Trient. zsin. 13. ül. az oltárisz. 11. szab.
90. Mát. 8, 10. és 8.
91. Ján. 21, 17.
92. Mát. 22, 11.
93. Kir. I. K. 21, 5.
94. Sz. Ágost. 84. besz. App. ell.
95. Móz. II. K. 16. 4. és k.
96. Sz. Ágost. fen. idéz. besz.
97. Ap. Csel. 2, 42.
98. Sz. Anakl. 2. lev.
99. Sz. Fábián. Vidorh. lev.
100. Mát. 26, 26.
101. Karth. IV. zsin. 76. szab.
102. Trient. zsin. 21. ül. az áldoz. 1–3. f. 1–3. szab.
103. Ján. 6. 52. 59.
104. Trient. zsin. 13. ül. az oltárisz. 10. szab.
105. Trient. zsin. 22. ül. 8. f. a szent miseáld.
106. Zsolt. 39. 7.
107. Zsolt. 50, 18.
108. Móz. I. K. 8, 21.
109. Mát. 3, 17.
110. Trient. zsin. 22. ül. 1. f. és 1. 2. szab.
111. Luk. 22, 19. I. Kor. 11, 24. s. k.
112. I. Kor. 10, 20. 21.
113. Malak. 1, 11.
114. Trient. zsin. 22. ül. 2. f. és 3. szab.
115. Zsid. 4, 16.
116. A pünk. ut. IX. vasárn, titk. im.