Oldal:Trienti Káté.pdf/197

A Wikiforrásból
A lap nincsen korrektúrázva

követve, ki megvallotta, hogy a mit az Úrtól vett,[1] a korinthusiaknak átadta, mindenekelőtt e szentség szerzését magyarázzák meg a híveknek. Hogy pedig a dolog így történt, világosan kitűnik az evangélista szavaiból: „Mert midőn az Ur szerette övéit, mindvégig szerette őket”, mely szeretetnek valamely isteni és csodálatos zálogát adandó, tudván, hogy eljött már órája, hogy e világból az Atyához menjen, megfoghatlan szándékkal, mely minden természeti rendet és állapotot fölülmúl, eszközölte, hogy övéitől soha távol ne legyen. Ugyanis, midőn tanítványaival a húsvéti bárány vacsoráját ülte, hogy az előkép az igazságnak, az árnyék a testnek adjon helyet, „vevé a kenyeret[2] és Istennek hálát adván megáldá s megszegé s adá tanítványainak mondván: Vegyétek és egyétek: Ez az én testem, mely érettetek adatik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. Hasonlóképen vevé a kelyhet is, minekutána vacsoráit, mondván : „Ez a kehely az uj szövetség az én véremben. Ezt cselekedjétek, valahányszor iszszátok, az én emlékezetemre”.

III. Miért neveztetik e szentség hálaadó áldozatnak (eucharistia)?

Mivel pedig a szent irók e csodálandó szentség méltóságát és fönségét egy szóval semmikép sem vélték kimondhatni, több névvel törekedtek azt kifejezni. Néha ugyanis eucharistiának nevezik; mely szó jó kegyelmet vagy hálaadást jelent. Helyesen mondatik jó kegyelemnek, részint, mivel az örök életet előre hirdeti, melyről írva van:[3] „Isten malasztja az örök élet”; részint mivel Krisztus Urunkat, ki az igazi kegyelem és minden kegyelem forrása, magában foglalja. De nem kevésbbé helyesen mondjuk hálaadásnak; mert midőn e legtisztább áldozatot bemutatjuk. naponkint végtelen hálát adunk Istennek minden jótéteményeiért s főleg kegyelme oly kitűnő ajándékáért, melyet nekünk e szentségben nyújt. De e név azokkal is igen jól megegyez, a miket — mint olvassuk — Krisztus Urunk e titok szerzésében miveit. Mert „vevén a kenyeret megszegte és hálát adott”. Dávid is, e titok nagysága fölött elmélkedvén, mielőtt amaz éneket zengő:[4] „Emléket szerzett csodatetteinek az irgalmas és könyörülő Ur, eledelt adott az őt félőknek”, hálaadást

  1. Ján. 13, 1.
  2. Mát. 26, 26. 28. Luk. 22, 19. s. k. Márk. 14, 22. I. Kor. 11, 24. s. k.
  3. Rom. 6, 23.
  4. Zsolt. 110, 4.