Krisztus teste a szentségben oly módon legyen jelen, mintha egyik helyről a másikra költözött volna; mert akkor megtörténnék, hogy mennyei lakhelyétől távol lenne, mivel semmi sem mozdul helyéből, hacsak a helyet, melyből kimozdul, el nem hagyja. Még kevésbé hihető, sőt nem is gondolható, hogy Krisztus teste teremtetik. Tehát csak az marad fenn, hogy a szentségben az által van az Ur teste, mivel a kenyér azzá változik; miből szükségkép következik, hogy a kenyérnek lényege fenn nem marad.
XXXVI. A zsinatok által helybehagyott átváltoztatás a szentiráson alapszik.
Ez októl indíttatva az atyák és eleink e hitágazat igazságát a nagy lateráni és florenczi zsinaton világos határozatokkal megerősitteték; a trienti zsinat[1] pedig tüzetesebben igy határozta meg: „Ha valaki azt állítja, hogy a legszentebb oltáriszentségben megmarad a kenyér és bor lényege a mi Urunk Jézus Krisztus testével és vérével együtt, átok alatt legyen”. Könnyű volt ezeket összeállítani az irás bizonyságtételeiből; először, mivel e szentség szerzésében maga az Ur mondá: „Ez az én testem”; mert e szó: „ez” azon értelemmel bir, hogy a jelenlevő tárgynak egész lényegét jelenti. Ha a kenyér lényege fennmaradna, akkor, az igazságnak megfelelően semmikép sem mondható: „Ez az én testem”. Továbbá igy szól Krisztus Urunk Jánosnál:[2] „A kenyér, melyet én adandó vagyok, az én testem a világ életéért”, a kenyeret t. i. az ő testének nevezvén. Es kevéssel utóbb hozzá tette: „Ha nem eszitek az ember fiának testét és nem iszszátok az ő vérét, nem leszen élet tibennetek”; és ismét: „Az én testem bizonynyal étel és az én vérem bizonynyal ital”. Minthogy tehát oly világos és érthető szavakkal testét kenyérnek és valóságos eledelnek és vérét valóságos italnak nevezte: eléggé kijelentette, hogy a szentségben a kényér és bor lényege fenn nem marad.
XXXVII. Hogyan ismerték el az atyák e szentségben az átváltozást?
S hogy ez volt mindmikor a szent atyák megegyező tanitása,
