LXII. Az őrülteket néha szabad az áldozáshoz bocsátani.
Azonkívül az elmebetegeknek. kik ez állapotban az ájtatosság érzetével nem bírnak, nem kell nyújtani a szentségeket: ámbár, ha a megőrülés előtt jámbor és istenfélő lelki akaratot nyilvánítottak, a karthágói zsinat[1] rendelete szerint éltük végén ki lehet nekik szolgáltatni az oltáriszentséget, csak hányás vagy más tiszteletlenség és illetlenség veszélyétől ne kelljen tartani.
LXIII. A világiaknak nem kell mindkét szín alatt áldozniok.
A mi pedig az áldozási szertartást illeti, adják elő a plébánosok, hogy az anyaszentegyház törvénye tiltja az oltáriszentséget az egyház különös engedélye nélkül mindkét szín alatt venni, kivévén a papokat, midőn az Ur testét a szent miseáldozatban megszentelik. Mert, mint a trienti zsinat[2] megmagyarázta, ámbár Krisztus Urunk az utolsó vacsorán e legméltóságosabb szentséget a kenyér és bor színe alatt szerzetté és nyújtotta az apostoloknak: de ebből nem következik, mintha az Üdvözitő azon törvényt hozta volna, hogy a szent titkokat minden hívőnek mindkét szín alatt kell kiosztani. Mert maga az Ur, midőn e szentségről szólott, gyakran csak az egyik sziliről tett említést, így, midőn mondá:[3] „Ha valaki e kenyérből eszik, örökké él”; és: „A kenyér, melyet én adandó vagyok, az én testem a világ életéért”; ismét: „A ki e kenyeret eszi, örökké él”.
LXIV. Azon okok, melyek miatt az egyház csak az egyik szín használatát engedte meg.
Tudva van pedig, hogy sok, igen fontos ok bírta az egyházat arra, hogy különösen ezen, egy szín alatt való áldozási szokást nemcsak jóváhagyta, hanem határozatilag is megerősítette. Mert először arra kellett leginkább vigyázni, hogy az Ur vére a földre ne öntessék; a mit pedig elkerülni nem lett volna könnyű, ha nagy néptömeg jelenlétében kellett volna azt kiosztani. Azonkívül, mivel az oltáriszentségnek a betegek számára mindig készen kell lennie, tartani lehetett attól, hogy, ha
