LXXV. Mindkettőnek áldozó papja is egy.
De az áldozó pap is egy és ugyanaz, t. i. Krisztus Urunk; mert a kiszolgálók, kik az áldozatot bemutatják, nem a maguk hanem Krisztus személyét viselik, midőn az ő testét és vérét megáldják. Ezt magának az átváltoztatásnak szavai is mutatják. Mert nem mondja a pap: „Ez Krisztus teste”, hanem : „Ez az én testem”, t. i. Krisztus Urunk személyét képviselve a kenyér és bor lényegét Krisztus teste és vére valóságos lényegévé s a bor lényegét Krisztus teste s vére valóságos lényegévé változtatja át.
LXXVI. A mise nemcsak dicsőítő, hanem engesztelő áldozat is.
Ezek igy levén, kételkedés nélkül kell tanítani, a mit a szent zsinat[1] is kifejtett: hogy a szent miseáldozat nemcsak dicsőitő és hálaadó áldozat, vagy csupán emlékezete a kereszten bemutatott áldozatnak, hanem valóságos engesztelő áldozat is, mely az Istent velünk kiengeszteli s irántunk irgalmassá teszi. Ha tehát tiszta szívvel, élő hittel és vétkeink fölött keltett legbensőbb fájdalommal áldozzuk és ajánljuk föl e legszentebb áldozatot: nem kételkedhetünk, hogy „irgalmasságot[2] nyerünk az Úrtól és kegyelmet alkalmas segítségre”; mert ezen áldozat illatában annyira gyönyörködik az Ur, hogy a kegyelem és törödelem ajándékát adományozván, vétkeinket megbocsátja. Azért könyörög ünnepélyesen az egyház is ekkép:[3] „Valahányszor ezen áldozat emlékezete ünnepeltetik, mindannyiszor üdvünk felujittatik”, t. i. a véres áldozatnak legbőségesebb gyümölcsei e vérnélküli áldozat által reánk áradnak.
LXXVII. A miseáldozat haszna az elhunytakra is kiterjed.
Azután pedig a plébánosok e szentségnek azon erejét is adják elő, hogy nemcsak az áldozatot bemutatónak és magához vevőnek használ, hanem minden hívőnek, akár velünk élnek a földön, akár már elhunytak az Urban, de még bűneikért teljesen eleget nem tettek. Mert a kétségtelen apostoli hagyomány szerint nem csekélyebb haszonnal ajánltatik fel ezekért, mint az élők
