Azért a századossal, kiről maga az Üdvözítő állította,[1] „hogy nem talált ennyi hitet Izraelben”, szívből mondjuk: „Uram! nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj”. Továbbá vizsgáljuk meg magunkat, valljon igaz lélekkel mondhatjuk-e Péterrel:[2] „Uram, te tudod, hogy szeretlek téged”. Mert meg- kell emlékeznünk arról, hogy, „aki[3] menyegzős ruha nélkül telepedett le az Ur vendégségében, sötét börtönbe vettetve”, örökkétartó büntetésekre kárhoztattatott.
LVI. Aki áldozni akar, testére is kell némi figyelmet fordítania.
De nemcsak lelki, hanem testi előkészület is szükséges. Mert éhgyomorral kell a szt. asztalhoz járulnunk, úgy, hogy legalább az előtte való napnak éjfélétől azon időpontig, melyben az oltáriszentséget veszszük, épen semmit sem szabad ennünk vagy innunk. Továbbá ily nagy szentség méltósága azt is megkívánja, hogy a házasok néhány napig a feleségükkel való együtthálástól tartózkodjanak, Dávid[4] példája által figyelmeztetve, ki, midőn „a főpaptól az áldozati kenyereket vala elfogadandó, megvallá, hogy három nap óta mind ő, mind szolgái tiszták nejeik társaságától”. Ezek körülbelül azok, mikre leginkább kell vigyázniok a híveknek, hogy magokat a szent titkok üdvös vételére előkészítsék. Mert a többi, a mire e tárgyban figyelni kell, könnyen ezen fejezetekre vonható.
LVII. Minden keresztény köteles évenkint legalább egyszer az oltáriszentséget magához venni.
Nehogy pedig némelyek e szentség vételére talán restek legyenek, mivel fölötte terhesnek és nehéznek tartják magokat oly nagy előkészület alá vetni: gyakorta kell figyelmeztetni a híveket, hogy mindenkit kötelez ama törvény, hogy az oltáriszentséget magéihoz vegye. Azonfölül elrendelte az egyház, hogy, a ki évenkint legalább egyszer, husvétkor nem áldozik, az egyházból kizárassék.
LVIII. Hányszor és mikor kell az oltáriszentséghez járulni?
De éppen ne tartsák elegendőnek a hívek e rendeletnek
