Trienti Káté/HARMADIK RÉSZ. VIII. FEJEZET.

← HARMADIK RÉSZ. VII. FEJEZET.

Trienti Káté
szerző: Trienti Zsinat, fordító: Szombathelyi Papneveldében fennálló Szt. Ágoston Társulat tagjai
HARMADIK RÉSZ. VIII. FEJEZET.

HARMADIK RÉSZ. IX. FEJEZET. →

VIII. FEJEZET.

A hetedik parancsról.

Ne orozz.^[1]

I. Ezen parancs haszna és a két előbbivel való összefüggése.

Hogy régi szokás az anyaszentegyházban ezen parancs értelmét és mivoltát a hallgatók szívére kötni, mutatja az apostolnál azok megfeddése, kik másokat elrettenteni iparkodtak azon bűnöktől, melyekkel maguk elárasztva voltak: mert, úgymond,^[2] „Ki mást tanítasz, magadat nem tanítod: hirdeted, hogy ne lopjanak és lopsz”. A parancs ezen sürgetése által nemcsak ama kornak gyakori vétkét javították meg, hanem a viszályokat, perlekedéseket és a bajok egyéb okait is, — melyek a lopásból szoktak származni, — megszüntették. Minthogy azon vétkekben és a vétkek káros következményeiben és büntetéseiben a mi korunk is sajnosan szenved: a plébánosok a szent atyák és a keresztény tudomány mestereinek példája szerint sürgessék e törvény megtartását és gyakran szorgalmasan fejtegessék ezen parancs mivoltát és értelmét. Tevékenységüket és szorgalmukat mindenekelőtt arra fordítsák, hogy Istennek az emberiség iránt való végtelen szeretetét megismertessék, ki nemcsak testünket, életünket, hírnevünket és becsületünket azon két tilalommal — „Ne ölj”, „Ne paráználkodjál” – mintegy védfegyverrel oltalmazza; hanem külső javainkat s birtokunkat is mintegy őrizettel megerősíti s védelmezi ezen parancscsal: „Ne orozz”.

II. Mi az értelme ezen parancsnak?

E szavaknak nem más az értelme, mint az, melyet fönebb előadtunk, midőn más parancsolatokról szólottunk: hogy t. i. Isten ezen javainknak, melyek az ő oltalma alatt állanak, akárkitől való elvitetését vagy megsértését tiltja. Minél nagyobb az isteni törvény ezen jótéteménye, annál nagyobb háladatossággal kell viseltetnünk a jótétemény szerzője, Isten iránt. És mivel mind a hálaérzetre, mind annak tanúsítására a legjobb mód adatik elénk, t. i. hogy a parancsokat necsak szívesen elfogadjuk, hanem tettleg is teljesítsük: a híveket ezen parancs betöltésére buzdítani s tüzelni kell. E parancs is, mint az előbbiek, két részre oszlik: melyek közöl az első, mely a lopást tiltja, világosan ki van fejezve; a másiknak — mely azt parancsolja, hogy felebarátunk iránt jóakarattal s jótékonysággal viseltessünk — értelme és mivolta az előbbiben elrejtve és beburkolva foglaltatik. Előbb tehát az elsőről szólunk: „Ne orozz”.

III. Mit akar itt a törvényhozó a lopás szóval kifejezni?

Erre nézve meg kell jegyezni, hogy a lopás alatt nemcsak valaminek a tulajdonos akarata ellen való titkos elvitele, hanem valamely idegen jószágnak a tulajdonos tudtával, de akarata ellen való bírása is értetik; különben azt kellene állítani, hogy, a ki a lopást tiltja, az az erőszakkal és igazságtalanul elkövetett rablásokat nem rosszalja, holott így ír az apostol:^[3] „Sem a ragadozók nem fogják bírni az Isten országát”; kikkel, ugyanazon apostol szerint,^[4] minden viszonyt és társalgást kerülni kell. Mindazáltal a rablás, mivel a tárgy elviteléhez erőszak is járul, nagyobb vétek, mint a lopás s nagyobb gyalázatot okoz.

IV. Midőn Isten itt minden idegen jószág igazságtalan bitorlását tiltani akarja, miért említi a lopást és nem a rablást?

Nem kell azon csodálkozni, hogy az isteni törvény parancsa a gyengébb lopás s nem a rablás szóval van kifejezve; mert ez azon fontos okból történt, mivel a lopás köre tágasabb és többre kiterjed, mint a rablásé, melyet csak azok követhetnek el, kik másoknál hatalmasabbak és erősebbek. Azonban mindenki beláthatja, hogy, midőn ugyanazon nemű kisebb vétkek kizáratnak, a nagyobb gonoszságok is el vannak tiltva.

V. Elszámláltatnak a tágasb értelemben vett lopás nemei.

Az idegen javaknak igazságtalan bírása és használttá különbféle nevekkel jelöltetik azok különbfélesége szerint, a mik a tulajdonos tudta nélkül s akarata ellen vitetnek el. Mert, ha magán embertől magán jószág vétetik el. „lopásnak” neveztetik: ha közvagyont lop valaki, ez „közvagyonorzásnak” mondatik: „emberrablásnak” neveztetik, ha szabad egyén, vagy másnak szolgája rabszolgaságba hurczoltatik; ha pedig szent dolog vitetik el, „szentségtörésnek” neveztetik, mely istentelen s gaz tett annyira szokássá vált, hogy az isteni szolgálatra, vagy az egyház szolgáinak, vagy a szegényeknek használatára jámborul és bölcsen rendelt javak egyesek kívánságainak s ártalmas kéjeinek kielégítésére fordíttatnak.

VI. Nemcsak azok szegik meg e parancsot, kik idegen javakat tettleg bírnak.

De az isteni törvény magán a lopáson, azaz: a külső cselekedeten kívül a lopási szándékot és akaratot is tiltja, mert szellemi törvény, mely a szívre mint a gondolat és szándék forrására tekint. „Mert a szívből erednek a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúbizonyságok”; úgy mond az Úr szent Máténál.^[5]

VII. Miből ítélhetjük meg főkép a lopás súlyos voltát?

Mily súlyos bűn a lopás, eléggé mutatja maga a természet és józan ész; mert ellenkezik az igazsággal, mely mindenkinek megadja a magáét. Mert a javak ama felosztásának és kijelölésének, melyet kezdet óta a nemzetek törvénye megállapított és az isteni s emberi törvény is megerősített, érvényesnek kell lennie, hacsak az emberi társadalmat felforgatni nem akarjuk, hogy kiki bírja azt, a mihez jogosan jutott. Mert, mint az apostol mondja:^[6] „Sem a tolvajok, sem a fösvények, sem a ragadozók nem fogják bírni az Isten országát”. Azontúl e gonoszság ártalmasságát és iszonyúságát az azt kísérő számos következmények is mutatják. Mert belőle sokszor másokról vakmerő és meggondolatlan ítéletek származnak, gyűlölködések, ellenségeskedések s néha az ártatlanok legkegyetlenebb kárhoztatása következik.

VIII. Az ellopott dolgot szükségképpen vissza kell téríteni.

Mit mondjunk azon kötelességről, melyet Isten mindenkinek megparancsol azért, hogy ideget tegyen annak, a kitől valamit elvett? „Mert a bűn meg nem bocsáttatik, úgymond szent Ágoston,^[7] ha az elvitt jószág vissza nem adatik”. Mily nehézséggel jár ezen visszatérítés, midőn valaki megszokta idegen jószágból gazdagodni, azonkívül, hogy mindenki mind mások példájából, mind saját tapasztalásából megítélheti, kitetszik Habakuk próféta tanúságából:^[8] „Jaj annak, ki sokasítja azt, a mi nem övé; és meddig? csak sűrű sarat gyűjt magára”. Az idegen javak bírását sűrű sárnak nevezi, melyből csak nehezen tudnak az emberek kivergődni s kibontakozni. A lopásnak pedig annyi neme van, hogy azokat elsorolni igen nehéz. Azért elég legyen e kettőről, a lopás és rablásról szótanunk, melyekre mindazok, mint főre vonatkoznak, a mikről még szólni fogunk. Azért a plébánosok minden gondjukat és törekvésüket arra irányozzák. hogy azokat meggyűlöltessék s a hívő népet ez istentelen gonoszságtól elriaszszák. De térjünk át e bűn különféle nemeire.

IX. Melyek a lopás fő nemei és kik számítandók a tolvajok közé?

Tehát azok is tolvajok, kik a lopott jószágot megveszik, vagy az akármiként találtat, elfoglaltat vagy eltulajdonítottat megtartják; azt mondja ugyanis sz. Ágoston: „Ha találtad és vissza nem adtad, raboltad”.^[9] Ha a jószág tulajdonosát épen nem lehet feltalálni, azt a szegények hasznára kell fordítani, kit a visszatérítésre nem lehet rábírni, az világosan bizonyítja, hogy, ha tehetné, mindenünnen mindent elvinne. Ugyanazon bűnnel terhelik magokat, kik az adás és verésben csalárdsággal vagy kétértelműséggel élnek; ezek csalárdságát megbosszulandja az Úr. Súlyosabban s igazságtalanabbal vétkeznek a lopás ezen nemében azok, kik hamisított és romlott áruczikkeket jók és épek gyanánt adnak el: s a kik a vevőket a fontban, mértékben, vagy számításban és rőfben megcsalják. Mert Mózes V. könyvében írva van:^[10] „Ne legyen zsákodban különféle mérték”; és III. könyvében:^[11] „Ne cselekedjetek valami igazságtalant az ítéletben, a rőfben, fontban, mértékben. Igaz mérleg és igaz font, igaz véka és igaz meszely legyen köztetek”. És más helyen:^[12] „Utálatosság az Úrnál a kétféle font; az álnok mérleg nem jó”. Világos tolvajlást követnek el a munkások és kézművesek is, kik az egész s teljes bért követelik azoktól, a kik számára a rajok bízott munkát nem az igazság és kötelezettség szerint teljesítették. Nem különböznek a tolvajoktól a hűtelen cselédek és felügyelők sem; sőt rosszabbak a külső tolvajoknál, mivel a tolvaj cseléd elől a házban semmit lepecsételni vagy elzárni nem lehet. Továbbá lopást követnek el azok is, kik költött vagy szinlett szavakkal, vagy a szegénység álarcza alatt pénzt csikarnak ki, kiknek bűne annál súlyosabb, mivel a lopást hazugsággal tetézik. A tolvajok számába tartoznak azok is, kik valamely köz- vagy magán tisztséget elvállalván, arra semmi vagy csak csekély gondot fordítanak, kötelességüket elhanyagolják és csak a bért és fizetést tekintik. A lopások nagy számát, melyeket az ügyes s minden pénzhez juthatási módot ismerő kapzsiság talált ki, elsorolni hosszas s mint mondottuk, igen nehéz volna.

X. Melyek a rablás nemei s kik nevezendők rablóknak?

E vétek második fő neméről, a rablásról kell tehát szólni: de előbb intse a plébános a ker. népet, hogy megemlékezzék az apostol ama mondásáról:^[13] „A kik gazdagok akarnak lenni, kísértetbe esnek és az ördög tőrébe”. Se el ne feledkezzék soha ezen parancsról:^[14] „Mindeneket, a miket akartok, hogy cselekedjenek nektek az emberek, ti is cselekedjétek nekik”. Arra is szüntelenül gondoljanak:^[15] „A mit nem akarsz, hogy más neked cselekedje, óvakodjál, nehogy azt valamikor másnak cselekedjed”. A rablás fogalma tehát messzebbre terjed: mert, kik a munkásoknak a megígért bért ki nem adják, ragadozók, kiket szent Jakab következő szavakkal hí fel bűnbánatra:^[16] „Most már gazdagok! sírjatok, jajgatván rátok következő nyomorúságtokon”. A bűnbánat okát is hozzácsatolja: „mert íme a munkások, kik tartományaitokat aratták, általatok csalárdul letartott bére felkiált és azok kiáltása a seregek Urának füleibe hatott”. A ragadozás ezen nemét Mózes III.^[17] és V.^[18] könyvében továbbá Malakiás^[19] és Tóbiás^[20] igen nagyon rosszalják. A ragadozás bűnében részesek, kik az egyház elöljárói és tisztviselőinek járó illetékeket, adót, vámot, tizedet s más efféléket meg nem adják, vagy elsikkasztják és eltulajdonítják.

XI. Az uzsoráskodás nem más, mint ragadozás és igen nagy bűn.

Ide tartoznak az uzsorások is, — a ragadozás legszenvedélyesebb és legirgalmatlanabb űzői — kik az ügyefogyott népet az uzsora által kifosztják és tönkre juttatják. Uzsora pedig az, a mi a kölcsönzött tőkén és kamaton felül vétetik; akár pénz legyen, akár valami más, a mi pénzen vehető vagy a szerint becsülhető. Mert Ezekielnél így van megírva:^[21] „Uzsorát és többet nem veszen”: és az Ur Lukácsnál:^[22] „Kölcsönözzetek, semmit vissza nem várván”. Ezen bűnt mindenkor igen nagy gonoszságnak tekintették, még a pogányoknál is leggyűlöletesebb vala. Innen ama mondás:^[23] „Mit tesz uzsoráskodni? Mit mást, mint gyilkolni!” Mert a kik uzsoráskodnak, ugyanazt kétszer adják el, vagy azt adják el, a mi nem létezik.

XII. A megvesztegethető bírák és akik a hitelezőket megcsalják, ragadozást követnek el.

Ragadozást követnek el a megvesztegethető bírák is, kik ítéleteiket áruba bocsátják s pénz és ajándékok által megnyeretve a szegények és szűkölködők legigazságosabb ügyeit megbuktatják. A hitelezők megcsalói, az adósságot eltagadok és a kik a fizetés idejének kitűzése mellett magok vagy mások hitelére veszik az árukat, de szavukat meg nem tartják, szinte ingadozásban részesek; kiknek vétkük annál nagyobb, mivel a kereskedők tőlük rászedetvén s megcsalatván, a társadalom nagy kárára mindent drágábban árulnak. Ezekre látszik alkalmazhatónak Dávid ama mondása:^[24] „Kölcsön vesz a bűnös és nem fizeti meg”.

XIII. A gazdagok, kik zálogot vevén a szegényeket elnyomják, a rablókhoz számláltatnak.

Alit mondjunk azon gazdagokról, kik a kölcsönt a fizetni nem tudóktól szigorúan követelik s Isten tilalma ellenére zálogul veszik azokat is, a mik a test védelmére szükségesek? Azt mondja ugyanis az Isten:^[25] „Ha zálogul ruházatot veszesz felebarátodtól, napnyugat előtt add vissza neki: mert az egyetlen öltözék, mivel testét födi és nincs egyebe, miben háljon. Ha hozzám felkiált, meghallgatom őt, mert irgalmas vagyok”. Ezek szigorú követelését ragadozásnak, sőt épen rablásnak méltán nevezzük.

XIV. Kik a gabonát ínség idején visszatartják, ragadozók.

A sz. atyák a ragadozók közé sorozzák azokat is, kik szűk termés idején a gabonát visszatartják és azt okozzák, hogy az élelmezés miattuk drágább és nehezebb lesz: a mi egyebekre is áll, amik a táplálásra és élet föntartására szükségesek: ezeket sújtja Salamon azon átka:^[26] „Ki elrejti a gabonát, megátkozza a nép”. Ezeket, – bűneikre emlékeztetvén, – nyíltabban feddjék meg a plébánosok s előttük ezen bűnök büntetéseit bővebben fejtegessék. Ennyit a tiltottakról; most a parancsoltakra térjünk át, melyek között első helyen áll az elégtétel vagy visszatérítés. „Mert a bűn meg nem bocsáttatik, ha az elvitt jószág vissza nem téríttetik”.^[27]

XV. Kik köteleztetnek a visszatérítésre?

De mivel nemcsak, a ki lopott, annak, a kitől lopott, azt visszatéríteni tartozik, hanem azonkívül mindazokat, kik a lopásban részesek voltak, kötelezi a visszatérítés törvénye: ki kell fejteni, kik azok, kik ezen elégtételi vagy visszatérítési kötelesség alól ki nem bújhatnak. Ezek pedig több osztályba tartoznak: az elsőt azok teszik, kik a lopást parancsolják, kik nemcsak társai s szerzői a bűnnek, hanem a tolvajok e nemében a legelvetemültebbek is. A második osztályba tartoznak, kik szándékra az elsőkhöz hasonlók, tehetségre különbözők, de a tolvajság ugyanazon fokán állanak, kik, minthogy parancsolniuk nem lehet, tanácscsal és biztatással ösztönzik a tolvajokat. A harmadik osztályhoz tartoznak azok, kik a tolvajokkal egyetértenek. A negyedik osztályhoz tartoznak, kik a lopásban részesek s abból hasznot is húznak, ha haszonnak nevezhető, a mi őket, ha magukba nem szállanak, örök kárhozatba dönti; kikről így szól Dávid:^[28] „Ha tolvajt láttál, vele futottál”. A tolvajok ötödik osztályát azok teszik, kik, noha a lopást megakadályozhatnák, nemcsak hogy ellene nem állanak s elejét nem veszik, hanem inkább eltűrik s megengedik azok féktelenségét. A hatodik osztályt azok képezik, kik bizonyosan tudják, hogy lopás történt és hol történt, de be nem jelentik, hanem úgy tesznek, mintha nem tudnák. Az utolsó osztály mind magában foglalja a lopások elősegítőit, őreit, a tolvajok pártolóit és a kik nekik menhelyet, szállást adnak; azok mindnyájan a megkárosítottaknak eleget tenni kötelesek s ezen elkerülhetlen kötelességre hathatósan kell őket buzdítani. E vétektől azok sem mentek egészen, kik a lopást helyeslik és dicsérik: sőt e bűntől még a gyermekek és nők sem tiszták, a kik atyáiktól vagy férjeiktől pénzt oroznak el.

XVI. Mit kell tartani az alamizsnákról, melyek itt burkoltan szintén parancsoltatnak.

E parancsnak az az értelme, hogy a szegények és szűkölködőkön könyörüljünk, terheiket s ínségüket vagyonunk és tehetségeink szerint könnyítsük. Mivel e tárgyat igen gyakran és tüzetesen kell fejtegetni, azért a plébánosok szent Cyprián, aranyszájú szt. János, nazianzi sz. Gergely s másoknak, — kik az alamizsnáról jelesen írtak,— könyveiből szedjék ki azokat, melyekkel e kötelességüknek eleget tehetnek. Mert buzdítani kell a híveket, hogy azokon, kik mások irgalmából kénytelenek élni, gondosan és készséggel segítsenek. Egyszersmind meg kell mutatni, mily szükséges az alamizsnálkodás; hogy t. i. valóban s tettleg legyünk adakozók a szűkölködők iránt, azon igen fontos okból, mivel az Isten azokat, kik az alamizsnálkodás kötelmét elmulasztják és elhanyagolják, az utolsó ítélet napján el fogja átkozni és az örök tűzre kárhoztatni; azokat pedig, kik a szűkölködőkkel jót tesznek, dicsérettel halmozva be fogja vezetni a mennyei hazába. Mindkét ítéletet kifejezte Krisztus Urunk:^[29] „Jöjjetek Atyámnak áldottai! bírjátok a világ kezdetétől nektek készített országot;” és: „Távozzatok tőlem átkozottak az örök tűzre.”

XVII. Miképen kell a híveket az alamizsnálkodásra serkenteni?

Ezenkívül használják fel a papok a meggyőzésre alkalmas mondatokat; mint:^[30] „Adjatok és adatik nektek.” Hozzák fel Isten ígéretét, melynél bőségesebbet és nagyobbszerűt gondolni sem lehet:^[31] „Nincsen senki, a ki elhagyta házát stb. — a ki száz annyit ne nyerjen most ez időben, — és a más világon örök életet.” Tegyék hozzá, a mit Krisztus urunk mondott:^[32] Szerezzetek magatoknak barátokat a hamisság mammonjából, hogy mikor megfogyatkoztok, befogadjanak titeket az örök hajlékba.” Ezen szoros kötelesség részeit is magyarázzák meg, hogy a kik a szűkölködőknek életük fentartására nem adakozhatnak, legalább kölcsönözzenek a szegényeknek Krisztus urunk rendelete szerint:^[33] „Kölcsönözzetek, semmit vissza nem várván.” E tett boldogító voltát kifejezi sz. Dávid:^[34] „Boldog ember, ki könyörül és kölcsön ád.”

XVIII. Dolgoznunk kell, hogy alamizsnát adhassunk, a henyélést pedig kerüljük.

A keresztény jámborsághoz tartozik az, hogy, — ha másképp tehetségünkben nem áll segíteni azokon, kik, hogy megélhessenek, mások könyörületességére szorulnak, – már a henyélés elkerülése végett is fáradsággal s kezünk munkájával szerezzük meg azokat, mikkel a szűkölködők ínségét enyhíthetjük. Erre mindenkit saját példájával int az apostol a Tesszalonikaiakhoz írt levelében:^[35] „Mert magatok tudjátok, miként kelljen minket követnetek;” és ugyanazokhoz:^[36] „Igyekezzetek csendességben élni és dolgaitokban eljárni és munkálkodni kezeitekkel, amint parancsoltuk nektek;” és az Efezusiakhoz:^[37] „Aki lopott, már ne lopjon, hanem inkább munkálkodjék kezeivel, azt dolgozván, a mi jó, hogy legyen, miből adni a szűkölködőknek.”

XIX. Takarékosan kell élni, hogy mások ínségét enyhíthessük.

Takarékosan is kell élnünk és mások javait kímélnünk, hogy terhükre vagy alkalmatlanságukra ne legyünk: a mely mértékletesség az apostolokban mind, de leginkább sz. Pálban tündöklik, ki így ír a Tesszalonikaiakhoz:^[38] „Mert emlékezzetek atyamfiai a mi munkánkról és fáradalmunkról, miként éjjel nappal munkálkodván, hogy valakit közületek meg ne terheljünk, hirdettük köztetek az Isten evangéliumát.” És ugyanazon apostol más helyen:^[39] „Munkával és fáradtsággal éjjel nappal dolgozván, hogy köztetek senkit ne terheljünk.”

XX. Mily módon kell a keresztény népet a lopás megutálására s a jótékonyság gyakorlására vezetni?

Hogy a hívő nép ezen gonosz tettek minden nemétől irtózzék, hasznos lesz, ha a plébánosok a prófétákból s a többi szent könyvekből idézik a lopások és rablások kárhoztatását és azon szörnyű fenyegetéseket, melyeket Isten ezen bűnök elkövetői ellen tett. Ámoz próféta így kiált fel:^[40] „Halljátok ezt, kik megrontjátok a szegényt és kiszívjátok a föld szűkölködőit, mondván: Mikor múlik el az új hold, hogy eladjuk az árut és a szombat, hogy felnyissuk a gabonatárt? hogy kisebbé tegyük a mértéket, és felemelhessük árát, és hamis mérleget vegyünk elő.” Több ily értelmű hely található Jeremiásnál, a Példabeszédek és Jézus Sirák fia könyvében. Nem is lehet kételkedni, hogy a bajoknak, melyek a kort sújtják, magvai nagyrészt ez okokban rejlenek. Hogy pedig a keresztények megszokják azt, hogy a szűkölködők iránt bőkezűséget és jótékonyságot tanúsítsanak, — a mi e parancs második részéhez tartozik, — terjeszszék elő a plébánosok azon bőséges jutalmakat, melyeket Isten a jótevőknek s adakozóknak mind ezen, mind a másvilágon adni ígér.

XXI. Mit kell azokról tartani, kik lopásaikat és szentségtöréseiket hiú ürügygyel mentegetik?

Mivel pedig vannak, kik lopásaikat mentegetik is: figyelmeztetni kell őket, hogy Isten vétküknek semminemű mentségét el nem fogadja; ellenkezőleg az ilyen mentegetődzés nemcsak hogy nem kisebbíti, hanem igenis öregbíti a bűnt. Íme, a nagyok oktalan fényűzése, kik vétküket enyhíteni vélik, ha azt állítják, hogy nem hírvágyból vagy fösvénységből vetemednek mások javainak el ragadására, hanem családjaik s őseik tekintélyének föntartása végett, kiknek hírneve és méltósága csökkennék, ha idegen javak nem járulnának föntartásához. Ezeket veszélyes tévedésükből ki kell szabadítani s nekik megmutatni, hogy csak egy mód van a vagyon, kincs és az ősök dicsőségének fentartására és öregbítésére: ha Isten akaratjának hódolnak, ha az ő parancsait megtartják: ellenben, ha azokat megvetik, a legerősebb alapra fektetett és a legjobban rendezett gazdagság is megsemmisül, a királyok trónjaikról s a méltóság legmagasabb fokáról csakhamar letaszíttatnak és Istentől gyakran igen jelentéktelen emberek, kik előttük legnagyobb gyűlöletben állottak, hívatnak helyükbe. Hihetetlen, mennyire haragszik Isten ezekre; miről tanúskodik Izaiás, kinél Istennek ama szavait olvassuk:^[41] „Fejedelmeid hitetlenek és az orzók társai; mindnyájan szeretik az ajándékokat és az adományok után járnak. Azért mondja a seregek Ura Istene, Izrael hatalmasa: Hah! vigasztalást szerzek az ellenem szegülőkön és bosszút állok ellenségeimen és ellened fordítom kezemet és kiolvasztom egészen salakodat”.

XXII. Hogyan kell azoknak megfelelni, kik azt állítják, hogy a kényelem miatt kényszerülnek idegen javak elfogadására?

Vannak, kik már nem a fényt és hírnevet, hanem a kényelmesebb és díszesebb életmódot hozzák fel okul; ezeket meg kell czáfolni s megtanítani arra, hogy mily istentelen azoknak mind tettük, mind beszédük, kik a kényelmet eléje teszik Isten akaratának és dicsőségének, kit parancsai elhanyagolásával szerfölött megbántunk. Hogyan is lehetne a lopás a kényelem szülője, holott a legnagyobb kellemetlenségek követik? „Mert a tolvajra, úgymond Jézus Sirák fia,^[42] gyalázat jön és bánat”. De tegyük föl, hogy nem éri kellemetlenség: ámde megbecsteleníti a tolvaj Isten nevét, ellenszegül legszentebb akaratának s üdvös parancsait megveti. E forrásból ered minden tévely, minden gonoszság, minden istentelenség.

XXIII. Mit kell azoknak mondani, kik lopásaikat azzal mentegetik, hogy a gazdagokat fosztják ki, vagy hogy a lopást megszokták.

Találkoznak néha olyanok is, kik azt állítják, hogy nem vétkeznek, ha a gazdagoktól és tehetősebbektől valamit elvesznek, mivel azok ezen elvétel által kárt nem szenvednek, sőt meg sem érzik. Valóban nyomorult és veszedelmes mentegetődzés! Mások azt vélik, hogy elégséges mentségükre szolgál, mivel úgy megszokták a lopást, hogy ezen szándékot és cselekvésmódot egykönnyen el nem hagyhatják; ezeknek, ha az apostolra nem hallgatnak, ki így szól:^[43] „A ki lopott, már ne lopjon”, akarva nem akarva az örök büntetéseket meg kell szokniok.

XXIV. Mit kell továbbá azoknak mondani, kik mentségül azt hozzák fel, hogy alkalom vagy bosszúvágy vitte őket a lopásra?

Némelyek azzal mentegetődznek, hogy a kínálkozó alkalomból vették el a másét; mert az ismert közmondás szerint: a ki nem tolvaj, az alkalom azzá teszi. Ezeket gonosz véleményüktől azzal kell eltéríteni: hogy a gonosz kívánságoknak ellen kell állani. Mert ha mindent tettleg véghez kellene vinni, a mire az erős vágy ösztönöz: akkor a bűnöknek és gonosz tetteknek sem vége sem hossza nem volna soha. Fölötte utálatos tehát azon mentség, vagy inkább a legnagyobb zabolátlanság és igazságtalanság bevallása. Mert a ki azt mondja, hogy azért nem vétkezik, mivel nincsen alkalma a vétkezésre, mintegy bevallja, hogy minden kínálkozó alkalommal kész vétkezni. Mások azt mondják, hogy bosszúból lopnak, mivel rajtok is ugyanazon igazságtalanságot követték el; ezeknek így kell válaszolni: először senkinek sem szabad bosszút állani; azután senki sem lehet bíró saját ügyében; és még kevésbé szabad másokat büntetni azokért, a miket nem ők követtek el.

XXV. Mit kell azoknak mondani, kik azért lopnak, hogy adósságaiktól szabaduljanak?

Végre némelyek eléggé kimentve és igazolva hiszik a lopást azáltal, hogy adóssággal lévén terhelve, különben attól meg nem szabadulhatnak, hacsak a lopottal nem törlesztik; ezeknek meg kell mutatni, hogy nincsen súlyosabb adósság és a mely inkább nyomja ez emberiséget, mint azon adósság, melyről az Úr imádságában naponként megemlékezünk:^[44] „Bocsásd meg nekünk a mi vétkeinket” (a latinban: adósságainkat); azért a legnagyobb esztelenség az, ha valaki többel akar tartozni az Istennek, vagyis a bűnöket szaporítani azért, hogy, a mivel az embereknek tartozik, letörleszsze; és kisebb baj börtönbe vettetni, mint a pokol örök kínaira kárhoztattatni: sokkal nagyobb rossz Isten, mint az emberek által ítéltetni el; továbbá, hogy könyörögve Isten segedelme s kegyességéhez kell fordulniok, kitől, a mire szükségük van, megnyerhetik. Vannak még másféle mentségek is, melyekre az értelmes és kötelességükben szorgalmasan eljáró plébánosok könnyen megfelelhetnek, hogy végre a nép jó cselekedetekben állhatatos legyen.

1. Móz. II. K. 20, 15.
2. Rom 2, 12.
3. I. Kor. 6, 10.
4. I. Kor. 5, 11.
5. Mát. 15, 19.
6. I. Kor. 6, 10.
7. Sz. Ágost. 153. lev. 6. f.
8. Hab, 2, 6.
9. Sz. Ágost. 178. besz. 8. f.
10. Móz. V. K. 15, 13.
11. Móz. III. K. 19, 35. 36.
12. Példab. 20, 23.
13. I. Timót. 6, 9.
14. Mát. 7, 12.
15. Tob. 4, 16.
16. Jakab. 5, 1. 4.
17. Móz. III. K. 19, 13.
18. Móz. V. K. 24, 14.
19. Malak. 3, 5.
20. Tob. 4, 15.
21. Ezek. 18, 17.
22. Luk. 6, 35.
23. Sz. Árubr. 14. f. Tobiásr.
24. Zsolt. 36, 21.
25. Móz. II. K. 22, 26. 27.
26. Példab. 11, 26.
27. Sz. Ágost. 153. lev. 6. f.
28. 49. zsolt. 18.
29. Mát. 25, 34. 41.
30. Luk. 6, 38.
31. Márk. 10, 29. 30.
32. Luk. 16, 9.
33. Luk. 6, 35.
34. 111. zsolt. 5.
35. II. Tessz. 3, 7.
36. I. Tessz. 4, 11.
37. Efez. 4, 28
38. I. Tessz. 2, 9.
39. II. Tessz. 3, 8.
40. Ámoz 8, 4. és k.
41. Izai. 1, 23-26.
42. Jézus Sirák fia K. 5, 17.
43. Efez. 4, 28.
44. Mát. 6, 12.