Trienti Káté/HARMADIK RÉSZ. IX. FEJEZET.

← HARMADIK RÉSZ. VIII. FEJEZET.

Trienti Káté szerző: Trienti Zsinat, fordító: Szombathelyi Papneveldében fennálló Szt. Ágoston Társulat tagjai HARMADIK RÉSZ. IX. FEJEZET.

HARMADIK RÉSZ. X. FEJEZET. →

IX. FEJEZET.

A nyolczadik parancsról.

Hamis tanúságot ne szólj a te felebarátod ellen.^[1]

I. Mi a haszna ezen parancsnak?

Mily hasznos sőt szükséges e parancsot szorgalmasan kifejteni és a belőle folyó kötelességre figyelmeztetni, sz. Jakab tekintélye tanítja ezen szavakkal:^[2] „A ki szavában nem hibáz, az tökéletes férfiú”. Továbbá: „A nyelv kicsiny tag ugyan, de nagy dolgokat visz végbe: íme egy csekély tűz mily nagy erdőt gyújt fel” s a mik következnek ugyanazon értelemben. Ezek kétféle dologra intenek minket: először, hogy a nyelv által elkövetett ezen bűn igen nagy körű; a mit a próféta ama mondása is megerősít:^[3] „Minden ember hazug”, úgy hogy ez csaknem az egyedüli bűn, mely minden emberrel közösnek látszik. Másodszor, hogy belőle megszámlálhatlan sok rossz származik, mivel a rossz nyelvű ember vétke által sokszor a vagyon, becsület, az élet és a lélek üdve veszendőbe megy, vagy a megsértetté, – mivel a bántalmakat türelemmel viselni nem tudja, hanem haragtól elragadtatva megbosszulja – vagy pedig a sértőé, mivel kárhozatos szégyenérzetből és a becsületről való ferde fogalom miatt visszariadva rá nem bírható, hogy a megbántottnak eleget tegyen. Azért inteni kell a híveket, hogy legnagyobb buzgósággal adjanak hálát Istennek ezen üdvös parancsért: „hamis tanúságot ne szólj felebarátod ellen”; mely nemcsak nekünk tiltja, hogy másoknak sérelmet okozzunk, hanem az iránta való köteles engedelmesség által mások bántalmaitól is védve vagyunk.

II. Mi az értelme ezen parancsnak?

Ezen parancs magyarázásában ugyanazon úton és ugyanazon mód szerint kell haladnunk, mint a többiekben haladtunk: hogy t. i. két törvényt különböztessünk meg benne: egyiket, mely a hamis tanúságot tiltja: másikat, mely azt parancsolja, hogy minden tettetést és csalárdságot kerülve szavainkat s tetteinket az igazsághoz szabjuk. E kötelességre az apostol eme szavakkal inti az Efezusiakat:^[4] „Igazságot cselekedvén a szeretetben, mindenütt növekedjünk abban”.

III. Mit tilt különösen e parancs?

E parancs első részének az az értelme, hogy jóllehet a hamis tanúság mindazt jelenti, a mit másokról – legyen az akár jó, akár rossz, – komolyan állítunk, akár a törvényszék előtt, akár azon kívül: mégis főleg ama tanúskodást tiltja, a mely a törvényszék előtt hamisan, esküvel erősítve történik. A tanú ugyanis Istenre esküszik s épen azért annak, aki így tanúskodik és Isten nevére hivatkozik, szava legnagyobb hitellel és nyomatókkal bír. Mivel tehát e bizonyságtétel káros, azért kiválóképen tilos: mert a megesketett tanukat, hacsak törvényes kifogások által ki nem záratnak, vagy gonoszságuk és istentelenségük nem nyilvánvaló, még maga a bíró sem vetheti vissza, főleg mivel az isteni törvény parancsolja,^[5] hogy „két vagy három tanú vallomásán álljon az egész dolog”. De, hogy a hívek e parancsot teljesen értsék, ki kell fejteni, mit jelent e szó „felebarát”, a ki ellen hamis tanúságot tenni egyáltalán nem szabad.

IV. Mit jelent itt a „felebarát” szó?

Felebarátunk pedig, mint Krisztus Urunk tanításából^[6] ki lehet venni, mindaz, a ki segélyünkre szorul, akár rokon, akár idegen, akár hazánkfia, akár külföldi, akár barátunk, akár ellenségünk legyen; mert nem kell azt gondolni, hogy az ellenségek ellen szabad hamis tanúságot tenni; hisz az Ur Isten parancsolja, hogy őket szeressük. Sőt, mivel kiki önmagának némiképp felebarátja (proximus), senkinek sem szabad önmaga ellen hamis tanúságot tenni; s a kik ezt teszik, önmagukra a szégyen és gyalázat bélyegét sütvén, mind magokat, mind az egyházat, a melynek tagjai, megsértik éppúgy, mint azok, a kik magokat megölik, ártanak a társadalomnak. Mert szent Ágostonnál^[7] olvassuk: „Csak a fonák felfogásnak vélhették, hogy nincs megtiltva bárkinek önmaga ellen hamis tanúságot tenni, mivel a parancsban hozzá van téve: „felebarátod ellen”. De azért, ha valaki önmaga, ellen hamis tanúságot tesz, ne gondolja, hogy e bűntől ment: mert, a ki szeret, annak a felebaráti szeretet szabályát saját szeretete adja.

V. Felebarátunk javára hamis tanúságot tenni, vagy hazudni nem szabad.

De mivel meg van tiltva, hogy felebarátunknak hamis tanúsággal ártsunk, azért senki se gondolja, hogy az ellenkező meg van engedve, t. i. hogy hamis esküvel annak részére, a kivel születés vagy vallás köt egybe, valamely hasznot vagy előnyt eszközölni szabad. Mert senkinek hazugság és csalás, még kevésbé hamis eskü által hasznára lennünk nem szabad. Azért sz. Ágoston a hazugságról írván Crescentiushoz,^[8] az apostol szerint tanítja, hogy a hazugságot a hamis tanúsághoz kell sorozni, habár ez valakinek hamis dicséretére történik is. Mert ama helyet magyarázván:^[9] „Akkor mi Istennek hamis bizonyságául tartatnánk, mint a kik bizonyságot tettünk Isten ellen, hogy feltámasztotta Krisztust, kit nem támasztott fel, ha a halottak fel nem támadnak:” „Hamis tanúságnak nevezi az apostol, úgymond, ha valaki Krisztusról hazudik, habár olyat is, a mi az ő dicséretére látszik szolgálni”.

VI. Mennyi rossz származik a másnak javára tett hamis tanúságból.

Igen gyakran megtörténik az is, hogy a ki egyiknek kedvez, a másiknak árt. Bizonyára tévedésbe jön a bíró, midőn néha a hamis tanuk csalása folytán az igazság ellen az igazságtalanság részére kénytelen határozni és ítélni. Néha az is megtörténik, hogy az, a ki ügyét valakinek hamis tanúsága által a törvényszéknél megnyerte és ezért büntetés nem érte, az igazságtalan győzelem fölött való örömében megszokja a hamis tanuk felfogadását és alkalmazását, a kiknek segélyével reményli, hogy mindahhoz, a mit megkíván, eljuthat. Ez pedig mind magára a tanúra nézve igen rossz; mert az is, a kit esküjével támogatott és segített, csalónak és hamisan esküvőnek tartja, mind pedig maga, mivel a gonoszság kívánsága szerint teljesült, az istentelenségben és vakmerőségben naponként gyakorlottabbá és megrögzöttebbé válik.

VII. E parancsban mindazok vétkei, kik az ítéletekhez járulnak s általában minden hazugság tiltatik.

Valamint tehát a tanuknak, úgy a vádlóknak, vádlottaknak, védőknek, meghatalmazottaknak, képviselőknek, ügyvédeknek és mindazoknak, kik a bírói ítéletre befolyással vannak, tiltatik az álnokság, hazugság és hamis esküvés. Végre tilt Isten minden tanúbizonyságot nemcsak az ítélőszéken, hanem azon kívül is, a mely másnak kárt vagy sérelmet okozhatna. Mózes III. könyvében^[10] ugyanis, hol e parancsok ismételve előfordulnak, ezeket olvassuk: „Ne lopjatok, ne hazudjatok, se senki meg ne csalja felebarátját”, úgy, hogy kételkednünk nem lehet, hogy Isten e parancs által minden hazugságot tilt és kárhoztat; a mit világosan bizonyít Dávid:^[11] „Gyűlölöd mind, a kik gonoszságot cselekszenek, elveszted mind, a kik hazugságot szólnak”.

VIII. E parancs a rágalmazás bűnére is kiterjed.

E parancs pedig nemcsak a hamis tanúságot, hanem az utálatos rágalmazásra való hajlamot és szokást is tiltja és alig lehet elhinni, hogy ezen romlottságból mennyi és mily nagy bajok és károk származnak. E vétket, hogy másról titokban rágalmazólag és kisebbítőleg szóljunk, a szentírás mindenütt kárhoztatja. Dávid mondja:^[12] „.....ezzel nem eszem”; és szent Jakab:^[13] „Ne rágalmazzátok egymást atyámfiai”. De nemcsak parancsok, hanem példák is vannak a szentírásban, a melyekből a bűn nagysága kitűnik. Mert Ámán^[14] is koholt gonoszságokkal annyira felingerelte a zsidók ellen Asverus királyt, hogy megparancsolta, hogy azon nemzetbelieket mind megöljék. Ilyféle példákkal tele van a szent történet, a melyek felemlítésére gondjuk legyen a lelkipásztoroknak, hogy a híveket ezen istentelenségtől elrettentsék.

IX. Kiket kell a rágalmazók közé sorolni?

Hogy pedig e hűn minőségét, mely által valaki rágalmaztatik, teljesen megismerjük, tudnunk kell, hogy az ember becsületét nemcsak a felhozott rágalom sérti, hanem a vétségek nagyítása és sokasítása is és ha az, a mit valaki titokban követett el és ha mi ezt megtudjuk, a jó hírre nézve ártalmas és rut: ha azt valaki ott, akkor és azoknak kibeszéli, a kiknek tudniok nem kell, az ilyent méltán lehet kisebbítőnek és rágalmazónak nevezni. Azonban nincs nagyobb becsmérlés, mint azoké, a kik a kath. tant és annak hirdetőit ócsárolják. Hasonló vétket követnek el azok, kik a hamis tanok és tévelyek tanítóit magasztalják.

X. Kik a rágalmazót hallgatják, vagy a barátok közt viszálykodást támasztanak, rágalmazók.

Ezek számába tartoznak és ezek vétkében részesek azok is, a kik az ócsárló és rágalmazó emberekre hallgatván, a gyalázókat meg nem feddik, hanem velők örömest egyetértenek. Mert nehéz meghatározni, írják sz. Jeromos^[15] és Bernát,^[16] a kettő között melyik kárhozatosabb, rágalmazni-e vagy a rágalmazót meghallgatni; mert nem volnának rágalmazók, ha nem akadnának, a kik rájuk hallgatnak. Ezekhez tartoznak azok, a kik ravaszságuk által az embereket egymástól elidegenítik, egymás ellen ingerlik és a viszályok terjesztésében nagyon gyönyörködnek, úgy, hogy a legszorosabb kapcsokat és viszonyokat hazug beszédek által szétszakítván, a legbizalmasabb barátokat örök ellenségeskedésre és fegyver fogásra késztetik. E ragályt így kárhoztatja az Ur:^[17] „Ne légy rágalmazó, se árulkodó a nép között”. Ilyenek voltak többen Saul tanácsosai közül, a kik azon voltak, hogy annak jó indulatát Dávidtól elidegenítsék és a királyt ellene felingereljék.

XI. E törvény a hízelgést is tiltja.

Végre vétkeznek e részben a nyájaskodó emberek és a hízelgők, a kik nyájassággal és színlelt dicséretekkel befolyást gyakorolnak azok füleire és szíveire, a kiknek kegye, pénze és tisztelete után sóvárognak, a kik mint a prófétánál olvassuk:^[18] „a gonoszt jónak és a jót gonosznak” mondják s a kiknek kerülésére és körünkből való eltávolítására int Dávid e szavakkal:^[19] „Az igaz feddjen meg engem irgalmasságban és dorgáljon meg engem; de a bűnösök olaja ne kenje az én fejemet”. Mert noha ezek felebarátokat épen nem rágalmazzák, mindazáltal neki igen ártanak, mivel még vétkeit is dicsérvén, okot szolgáltatnak a bűnökben egész élete végéig való megmaradásra. E nemben pedig gonoszabb ama hízelgés, a mely a felebarát kárára és veszedelmére tör. Így Saul, midőn Dávidot a filiszteusok dühének és fegyverének akará kitenni, hogy megöljék, e szavakkal hízelgett neki:^[20] „Íme nagyobbik leányom Merob, őt adom neked feleségül; csak légy erős férfiú és harczolj az Ur hadaiban”, így szólították a zsidók Krisztus Urunkat csalárd szavakkal:^[21] „Mester! tudjuk, hogy igazmondó vagy és az Isten útját igazságban tanítod”.

XII. A barátok hogyan hízelegnek ártalmasan veszélyesen beteg barátjuknak?

Sokkal ártalmasabb a barátok, atyafiak és rokonok beszéde, a melyet néha hizelgőleg intéznek azokhoz, a kik halálos betegségben levén, már haldoklanak, midőn azt állítják, hogy még nincs mit félnie a haláltól; midőn biztatják, hogy víg és jókedvű legyen és őt bűnei meggyónásától, mint a legleverőbb gondolattól elrettentik; végre midőn elméjét elfordítják attól, hogy a végső veszedelemre, a mely igen is jelen van, gondoljon és arról elmélkedjék. Azért mindenféle hazugságot kerülni kell, de legfőképp azt, a mely valakinek nagy kárt okozhat. A legistentelenebb hazugság pedig az, midőn valaki a vallás ellen vagy a vallás felől hazudik.

XIII. E parancs ellen vétkeznek a gúnyiratok szerzői, a tréfából vagy haszon végett hazudók és a képmutatók is.

Továbbá azon gyalázások és becsmérlésekkel is igen meg lehet bántani Istent, a melyeket az úgy nevezett gúnyiratok és más efféle méltatlanságok okoznak. Azonkívül a tréfás vagy hasznos hazugság is, habár senkinek sincs sem kárára, sem hasznára, mindazáltal bizonyára illetlen; mert az apostol így int bennünket:^[22] „elhagyván a hazugságot, kiki szóljon igazat.” Mert az a gyakori és nagyobb hazugságra nagy hajlandóságot rejt magában és a tréfahazugságok által szoknak rá az emberek a hazugságra: a miáltal azon gyanúba esnek, hogy nem igazmondók. Azért, hogy szavuk hitelre találjon, szüntelen esküdniük kell. Végre e parancs első része kárhoztatja a tettetést és pedig nemcsak a színlelt szavak, hanem a színlelt tettek is vétkesek: mivel mind a szavak, mind a tettek bizonyos jegyei és jelei azoknak, a mik kinek-kinek szívében vannak; ez okból az Ur a farizeusokat korholván, gyakran képmutatóknak nevezi őket. Ennyit a parancs első részéről, mely tilalmat foglal magában. Most fejtsük ki, mit parancsol az Ur a második részben.

XIV. Mit parancsol e törvény a második részében a köztörvénykezést illetőleg?

A parancs értelme és czélja az, hogy az ítélethozás igazságosan és a törvények szerint gyakoroltassék és az emberek el ne foglalják és bitorolják a törvénykezést: mert, mint az apostol írja,^[23] nem szabad más szolgáját ítélni, nehogy a dolog és az ügy ismerete nélkül hozzanak ítéletet. Ily bűnt követett el a papok és írástudók tanácsa, a kik szent Istvánt elítélték; ugyanazon bűnbe estek a filippiek elöljárói, a kikről az apostol mondja:^[24] „Nyilván, törvénytelenül megveretvén minket, római embereket, tömlöczbe vetettek és most alattomban küldenek el minket.” Vigyázzanak, hogy az ártatlanokat el ne ítéljék vagy a gonosztevőket fel ne mentsék, megvesztegetés vagy kegy, gyűlölet vagy szeretet ne vezesse őket. Mert Mózes a véneket, a kiket a népnek bíráivá rendelt, így inti:^[25] „Hallgassatok meg őket és a mi igaz, azt ítéljétek, akár polgár legyen az, akár idegen. Semmi különbség ne legyen a személyekben, úgy hallgassátok meg a kicsinyt, mint a nagyot és senki személyére ne tekintsetek, mert Isten ítélete az.”

XV. A vádlottaknak, midőn a törvényes hatóság által kérdeztetnek, hazudni nem szabad.

A vádlottaktól és a gonosztevőktől pedig Isten megkívánja, hogy az igazat megvallják, midőn a törvénykezés szabálya szerint kérdezik őket. Mert azon megvallás nem egyéb, mint Isten dicsérete és dicsőségének bizonyítása és némi hirdetése, miként Józsué mondja, ki midőn Achant az igazságnak megvallására inté, így szólt:^[26] „Fiam! adj dicsőséget Izrael Urának Istenének.”

XVI. Miben áll a tanuk kötelessége?

De mivel e parancs legfőképpen a tanukat illeti, a plébánosoknak ezekről is szorgalmasan kell beszélniük. Mert a parancs lényege az, hogy nemcsak tiltja a hamis tanúságot, hanem az igazságnak kimondását is parancsolja. Mert az emberi ügyekben igen jó szolgálatot tesz az igaz tanúvallomás, mivel számtalan dolog fordul elő, a melyeket mi nem tudhatunk, ha csak tanuk vallomásaiból meg nem ismerjük. Azért semmi sem szükségesebb, mint a tanúvallomások igazsága az oly dolgokban, a melyeket mi magunk nem tudunk, holott tudnunk kellene. Erre vonatkozik sz. Ágoston ama mondása:^[27] „a ki az igazságot eltitkolja és a ki hazugságot szól, mindkettő vétkezik; az, mivel használni nem akar, ez, mivel ártani kíván.” Azonban néha szabad az igazságot elhallgatni, de a törvényszéken kívül; mert a törvényszék előtt, midőn a tanút a bíró törvényesen felszólítja, az igazat mindenesetre ki kell nyilvánítania. Itt azonban a tanuknak óvakodniuk kell, nehogy emlékezetükben nagyon elbizakodva, bizonyosnak állítsák azt, a mit bizonyosan nem tudnak. Hátra van, hogy szóljunk a védők és ügyvédekről, azután a vádlókról és végre a kereső felekről.

XVII. Hogyan teljesíthetik kötelességüket az ügyvédek és az ügyviselők?

Ezek segélyüket és védelmüket szükség idején ne tagadják meg az emberektől és a szűkölködőket ingyen védelmezzék: továbbá igazságtalan ügyek védelmezését fel ne vállalják, se a pereket méltatlansággal ne nyújtsák, se fösvénységgel ne táplálják. A mi fáradozásuk és munkájuk bérét illeti, azt az igazság és méltányosság szerint határozzák meg.

XVIII. Mikor nem teljesítik jól kötelességüket a kereső felek és vádlók?

A kereső feleket pedig és a vádlókat inteni kell, nehogy valakinek szeretetből vagy gyűlölségből, vagy más indulatból, igazságtalan bevádolás által kárt okozzanak. Végre ez isteni parancs minden jámbor embernek szól, hogy a gyülekezetekben és társas körökben mindig igazán és meggyőződésből beszéljenek, semmit ne mondjanak, a mi mások becsületét sérthetné, még azok felől se, kiktől megsértve és bántalmazva érzik magokat, mivel meg kell emlékezniük, hogy azokkal oly viszonyban és összeköttetésben vannak, mint ugyanazon egy testnek tagjai.

XIX. Mi módon lehet a keresztényekkel a hazugság utálatosságát megismertetni?

Hogy pedig a hívek a hazugság bűnét szívesebben kerüljék, bizonyítsa be nekik a plébános e bűn súlyosságát és rútságát. Mert a szent iratok^[28] a hazugság atyjának az ördögöt nevezik. Az ördög ugyanis, mivel az igazságban meg nem állott, hazug és a hazugság atyja. Hozza fel ezen gonoszság eltávoztatása végett azon károkat, a melyek a hazugságot követik és minthogy ezek számtalanok, a károk és nyomorok forrásait és okait adja elő. És pedig először is, hogy mennyire megbántja Istent és mily nagy gyűlöletét vonja magára a hamis és a hazug ember. Salamon ama bizonyítékával világosítsa fel:^[29] „E hatot gyűlöli az Úr és a hetediket utálja lelke: a kevély szemeket, a hazug nyelvet, az ártatlan vért ontó kezeket, a gonosz gondolatokat forraló vért, a gonoszra sietve futó lábakat, a hazugságokat beszélő hamis tanút és azt, ki az atyafiak közé visszavonásokat hint.” stb. Ki biztosítja tehát azt, ki Isten előtt oly gyűlöletes, hogy legsúlyosabban ne bűnhődjék.

XX. Minő károkat okoz a hazugság az emberi társadalomban?

Továbbá, miként sz. Jakab mondja,^[30] mi lehet gyalázatosabb és utálatosabb, mint ugyanazon nyelvvel, a melylyel az Istent és Atyát dicsérjük, átkozni az embereket, a kik Isten képére és hasonlatosságára teremtettek, miként, hogy egy forrásból ugyanazon nyíláson édes és keserű viz fakadjon? Mert, a mely nyelv előbb Istent dicséré és magasztalé, az utóbb, a mennyire tőle függ, hazugság által őt gyalázattal és tiszteletlenséggel illeti. Azért a hazugok a mennyei boldogságból kizáratnak. Mert midőn Dávid Istentől kérdezte:^[31] „Uram! ki fog lakni a te hajlékodban?” válaszolá a Szentlélek: „Ki igazat szól szívében, ki nem cselekszik álnokságot nyelvével.” A hazugság azon igen nagy kárral is jár, hogy ezen lelki betegség majdnem gyógyíthatlan. Mert, mintán a bűn, mely igazságtalan vád emelése, vagy a felebarát hírneve és becsületének kisebbítése által követtetett el, meg nem bocsáttatik, ha csak a rágalmazó annak, a kit rágalmazott, az igazságtalanságért eleget nem tesz, ezt pedig igen nehezen teljesíthetik azok, a kiket, – mint fönebb megjegyeztük, – a szégyen és tekintély némi hiú véleménye visszarettent: nem kételkedhetünk, hogy, a ki ama bűnben van, a pokol örök büntetésére van ítélve. Mert senki se remélje, hogy a rágalmakért és kisebbítésekért bocsánatot nyerhet, ha előbb eleget nem tesz annak, a kinek tekintélyén és hírnevén vagy a nyilvános törvényszék előtt, vagy a magán és családi körökben csorbát ejtett. Azonfelül e kár igen tág körű és másokra is kiterjed, mivel az álnokság és hazugság által a bizalom és igazság, az emberi társaság legszorosabb kötelékei felbomlanak, a melyek megszűntével az életben a legnagyobb rendetlenség következik be, úgy, hogy az emberek úgy látszik, mitsem különböznek az ördögöktől. Továbbá tanítsa a plébános, hogy kerülni kell a fecsegést, a melynek kerülése egyéb bűnöktől is megőriz, a hazugság ellen is hathatós óvszer, a mely bűntől a fecsegők nehezen tudnak őrizkedni.

XXI. A hazugságok hiú mentségei megczáfoltatnak.

Végül oszlassa el a plébános azoknak tévedését, a kik üres szavakkal mentegetik magokat és a hazugságot az okosaknak példájával védelmezik, a kiknek, mint mondják, szokásuk annak idején hazudni. Mondja ezeknek azt – s ez tagadhatatlan, – hogy^[32] a test okossága halál. Intse a hallgatókat, hogy bajaik és szorongattatásaikban bízzanak Istenben s a hazudozás fortélyához ne folyamodjanak. Mert a kik ily mentő eszközhöz folyamodnak, azok nyíltan kijelentik, hogy inkább bíznak saját okosságukban, sem hogy Isten gondviselésébe helyezzék reményüket. A kik hazugságuk okát azokra hárítják, a kiktől a hazugság által megcsalattak: ezeket oktatni kell, hogy az embernek nem szabad bosszút állania,^[33] sem a rosszért rosszal űzetnie, hanem inkább a rosszat jóval kell meggyőznie: s ha szabad volna is az ily visszafizetés, mindazáltal senkinek sincs javára saját kárával bosszút állani: már pedig a legnagyobb kár az, a melyet a hazugság által vallunk. Azokat, a kik az emberi természet gyengeségét és gyarlóságát hozzák fel, figyelmeztetni kell ama kötelességre, hogy isteni segélyért könyörögjenek és az emberi természet gyöngeségének ne engedjenek. Kik a szokást vetik ellen, azokat inteni kell arra, hogy, ha a hazugságot megszokták, iparkodjanak, hogy igazmondók legyenek, főleg mivel azok, a kik gyakorlatból és szokásból vétkeznek, súlyosabb bűnt követnek el, mint mások.

XXII. Mások hazugsága miatt nem kell hazudni.

Mivel vannak, a kik mentségül másokra hivatkoznak, a kikről azt állítják, hogy többnyire hazudnak és hamisan esküsznek, azokat oly módon kell ama véleményükről leszoktatni, hogy a rosszakat nem utánozni, hanem feddeni és javítani kell: ha pedig magunk is hazudunk, más feddésére és javítására szavunknak csekély hatása van. Másokat, a kik azzal védik magokat, hogy igazat szólva gyakran kárt vallottak, így czáfolják meg a lelkipásztorok: hogy ez nem mentség, hanem vád, minthogy a keresztény embernek kötelessége bárminő kárt vallani inkább, mint hazudni.

XXIII. Sem tréfából, sem haszonból nem szabad hazudni.

Még két osztálya van azoknak, a kik hazugságaikat mentehetik; azoké, a kik azt mondják, hogy tréfából és azoké, a kik érdekből hazudnak, mint, a kik sem venni, sem eladni jól nem tudnak a nélkül, ha csak hazugsággal nem élnek. Mindkét osztálybelieket hibájukról le kell szoktatni. És pedig az elsőket vissza lehet tartani e bűntől, ha bebizonyítjuk nekik, hogy e nemben a vétkezésre való hajlamot növeli a hazugság gyakorisága, s egyszersmind szívükre kell kötni, hogy minden haszontalan szóról számot kell adniok;^[34] az utóbbiakat pedig keményebben is meg kell dorgálni, a kik mentegetődzésükkel épen önmagukat vádolják, midőn kimutatják, hogy előttük épen nincs hitele és tekintélye Isten ama szavainak:^[35] „Keressétek először az Isten országát és az ő igazságát, és ezek mind hozzáadatnak nektek.”

1. Móz. II, K. 20, 16.
2. Jak. 3, 2. 5.
3. 115. zsolt. 11.
4. Efez. 4, 15.
5. Mát. 18, 16.
6. Luk. 10, 29. és k.
7. Sz. Ágost. Isten városár. k. 20. f.
8. Sz. Ágost. Crescent, a hazugságr. 12. és k. f.
9. I. Kor. 15, 15.
10. Móz. III. K. 19, 11.
11. 5. zsolt. 7.
12. 100. zsolt. 5.
13. Jak. 4, 11.
14. Eszt. 13.
15. Sz. Jerom. 52. 1.
16. Sz. Bern. Jenő pápáh. 2. 13.
17. Móz. III. K. 19, 16.
18. Iz. 5, 20.
19. 140. zsolt. 5.
20. Kir. I. K. 18, 17.
21. Mát. 22, 16.
22. Ef. 4, 25.
23. Rom. 14, 4.
24. Apost. Csel. 16, 37.
25. Móz. V. K. 1, 16. 17.
26. Joz. 7, 19.
27. Sz. Ágost 80. f. XI. I. 3. kérd.
28. Ján. 8, 44.
29. Példab. K. 6, 16. és k.
30. Jak. 3, 9.
31. 14. zsolt. 1, 3.
32. Rom. 8, 6.
33. Rom. 12, 19. 21.
34. Mát. 12, 36.
35. Mát. 6, 23.