szavakkal mentegetik magokat és a hazugságot az okosaknak példájával védelmezik, a kiknek, mint mondják, szokásuk annak idején hazudni. Mondja ezeknek azt – s ez tagadhatatlan, – hogy[1] a test okossága halál. Intse a hallgatókat, hogy bajaik és szorongattatásaikban bízzanak Istenben s a hazudozás fortélyához ne folyamodjanak. Mert a kik ily mentő eszközhöz folyamodnak, azok nyíltan kijelentik, hogy inkább bíznak saját okosságukban, sem hogy Isten gondviselésébe helyezzék reményüket. A kik hazugságuk okát azokra hárítják, a kiktől a hazugság által megcsalattak: ezeket oktatni kell, hogy az embernek nem szabad bosszút állania,[2] sem a rosszért rosszal űzetnie, hanem inkább a rosszat jóval kell meggyőznie: s ha szabad volna is az ily visszafizetés, mindazáltal senkinek sincs javára saját kárával bosszút állani: már pedig a legnagyobb kár az, a melyet a hazugság által vallunk. Azokat, a kik az emberi természet gyengeségét és gyarlóságát hozzák fel, figyelmeztetni kell ama kötelességre, hogy isteni segélyért könyörögjenek és az emberi természet gyöngeségének ne engedjenek. Kik a szokást vetik ellen, azokat inteni kell arra, hogy, ha a hazugságot megszokták, iparkodjanak, hogy igazmondók legyenek, főleg mivel azok, a kik gyakorlatból és szokásból vétkeznek, súlyosabb bűnt követnek el, mint mások.
XXII. Mások hazugsága miatt nem kell hazudni.
Mivel vannak, a kik mentségül másokra hivatkoznak, a kikről azt állítják, hogy többnyire hazudnak és hamisan esküsznek, azokat oly módon kell ama véleményükről leszoktatni, hogy a rosszakat nem utánozni, hanem feddeni és javítani kell: ha pedig magunk is hazudunk, más feddésére és javítására szavunknak csekély hatása van. Másokat, a kik azzal védik magokat, hogy igazat szólva gyakran kárt vallottak, így czáfolják meg a lelkipásztorok: hogy ez nem mentség, hanem vád, minthogy a keresztény embernek kötelessége bárminő kárt vallani inkább, mint hazudni.
XXIII. Sem tréfából, sem haszonból nem szabad hazudni.
Még két osztálya van azoknak, a kik hazugságaikat mentehetik;
