XV. A vádlottaknak, midőn a törvényes hatóság által kérdeztetnek, hazudni nem szabad.
A vádlottaktól és a gonosztevőktől pedig Isten megkívánja, hogy az igazat megvallják, midőn a törvénykezés szabálya szerint kérdezik őket. Mert azon megvallás nem egyéb, mint Isten dicsérete és dicsőségének bizonyítása és némi hirdetése, miként Józsué mondja, ki midőn Achant az igazságnak megvallására inté, így szólt:[1] „Fiam! adj dicsőséget Izrael Urának Istenének.”
XVI. Miben áll a tanuk kötelessége?
De mivel e parancs legfőképpen a tanukat illeti, a plébánosoknak ezekről is szorgalmasan kell beszélniük. Mert a parancs lényege az, hogy nemcsak tiltja a hamis tanúságot, hanem az igazságnak kimondását is parancsolja. Mert az emberi ügyekben igen jó szolgálatot tesz az igaz tanúvallomás, mivel számtalan dolog fordul elő, a melyeket mi nem tudhatunk, ha csak tanuk vallomásaiból meg nem ismerjük. Azért semmi sem szükségesebb, mint a tanúvallomások igazsága az oly dolgokban, a melyeket mi magunk nem tudunk, holott tudnunk kellene. Erre vonatkozik sz. Ágoston ama mondása:[2] „a ki az igazságot eltitkolja és a ki hazugságot szól, mindkettő vétkezik; az, mivel használni nem akar, ez, mivel ártani kíván.” Azonban néha szabad az igazságot elhallgatni, de a törvényszéken kívül; mert a törvényszék előtt, midőn a tanút a bíró törvényesen felszólítja, az igazat mindenesetre ki kell nyilvánítania. Itt azonban a tanuknak óvakodniuk kell, nehogy emlékezetükben nagyon elbizakodva, bizonyosnak állítsák azt, a mit bizonyosan nem tudnak. Hátra van, hogy szóljunk a védők és ügyvédekről, azután a vádlókról és végre a kereső felekről.
XVII. Hogyan teljesíthetik kötelességüket az ügyvédek és az ügyviselők?
Ezek segélyüket és védelmüket szükség idején ne tagadják meg az emberektől és a szűkölködőket ingyen védelmezzék: továbbá igazságtalan ügyek védelmezését fel ne vállalják, se a
