az igazsághoz szabjuk. E kötelességre az apostol eme szavakkal inti az Efezusiakat:[1] „Igazságot cselekedvén a szeretetben, mindenütt növekedjünk abban”.
III. Mit tilt különösen e parancs?
E parancs első részének az az értelme, hogy jóllehet a hamis tanúság mindazt jelenti, a mit másokról – legyen az akár jó, akár rossz, – komolyan állítunk, akár a törvényszék előtt, akár azon kívül: mégis főleg ama tanúskodást tiltja, a mely a törvényszék előtt hamisan, esküvel erősítve történik. A tanú ugyanis Istenre esküszik s épen azért annak, aki így tanúskodik és Isten nevére hivatkozik, szava legnagyobb hitellel és nyomatókkal bír. Mivel tehát e bizonyságtétel káros, azért kiválóképen tilos: mert a megesketett tanukat, hacsak törvényes kifogások által ki nem záratnak, vagy gonoszságuk és istentelenségük nem nyilvánvaló, még maga a bíró sem vetheti vissza, főleg mivel az isteni törvény parancsolja,[2] hogy „két vagy három tanú vallomásán álljon az egész dolog”. De, hogy a hívek e parancsot teljesen értsék, ki kell fejteni, mit jelent e szó „felebarát”, a ki ellen hamis tanúságot tenni egyáltalán nem szabad.
IV. Mit jelent itt a „felebarát” szó?
Felebarátunk pedig, mint Krisztus Urunk tanításából[3] ki lehet venni, mindaz, a ki segélyünkre szorul, akár rokon, akár idegen, akár hazánkfia, akár külföldi, akár barátunk, akár ellenségünk legyen; mert nem kell azt gondolni, hogy az ellenségek ellen szabad hamis tanúságot tenni; hisz az Ur Isten parancsolja, hogy őket szeressük. Sőt, mivel kiki önmagának némiképp felebarátja (proximus), senkinek sem szabad önmaga ellen hamis tanúságot tenni; s a kik ezt teszik, önmagukra a szégyen és gyalázat bélyegét sütvén, mind magokat, mind az egyházat, a melynek tagjai, megsértik éppúgy, mint azok, a kik magokat megölik, ártanak a társadalomnak. Mert szent Ágostonnál[4] olvassuk: „Csak a fonák felfogásnak vélhették, hogy nincs megtiltva bárkinek önmaga ellen hamis tanúságot tenni, mivel a parancsban
