Trienti Káté/HARMADIK RÉSZ. II. FEJEZET.

← HARMADIK RÉSZ. I. FEJEZET.

Trienti Káté szerző: Trienti Zsinat, fordító: Szombathelyi Papneveldében fennálló Szt. Ágoston Társulat tagjai HARMADIK RÉSZ. II. FEJEZET.

HARMADIK RÉSZ. III. FEJEZET. →

II. FEJEZET.

Az első parancsról.

„Én vagyok a te Urad Istened, ki téged kihoztalak Egyiptom földéről, a szolgaság házából.”

I. Mit jelent e bevezetés és miféle titkok foglaltatnak benne?

A plébános azon legyen tehát, s a mennyire lehet, törekedjék arra, hogy a hivő nép mindenkor emlékezetében tartsa e szavakat: „Én vagyok a te Urad, Istened,” melyekből megértsék, hogy törvényhozójok maga a teremtő, a kitől mind teremtettek, mind fenn tartatnak, és méltán mondják:^[1] „Ő az Ur a mi Istenünk, és mi az ő legelőjének népe vagyunk, s kezének juhai.” E szavakra való éber és gyakori megemlékezés oly erővel bir, hogy a híveket a törvény tiszteletére készebbekké teszi, s a bűntől távol tartja. A mi pedig következik: „ki téged kihoztalak Egyiptom földéről, a szolgaság házából,” ámbár csak az Egyiptomiak uralmától megszabadított zsidókra látszik illeni: mindazáltal, ha az egész üdvrendszer benső mivoltát tekintjük, sokkal inkább a keresztényekre vonatkozik, kik nem az egyiptomi szolgaságból, hanem a bűnnek országa,^[2] s a sötétség hatalmából ragadtattak ki Istentől, és szeretett fiának országába vitettek át. E jótéteménynek nagyságát szemlélvén Jeremiás megjövendölé:^[3] „Íme eljőnek a napok, úgy mond az Ur, és nem mondják többé: Él az Ur! ki Israel fiait kihozta az éjszaki földről, és minden egyéb földről, melyekre kivetettem őket: mert visszahozom saját földükre, melyet atyáiknak adtam. Ime én sok halászt küldök, úgymond az Ur, és ki halásszák őket,” s igy tovább. Mert a legkegyelmesebb atya az ő Fia által a fiakat, kik szétszórva voltak egybegyüjté, hogy már nem mint a bűnnek, hanem mint az igazságnak szolgái, „szolgáljunk^[4] neki szentségben és igazságban őelőtte minden napjainkban.”

II. Mily hatással Ítéli a hívekre lennie a tizparancs bevezetésének?

Azért a hívek minden kísértet ellen paizsul használják az apostolnak^[5] ama mondását: „A kik már meghaltunk a bűnnek, mikép éljünk mégis abban?” már nem vagyunk magunkéi, hanem azéi, ki érettünk meghalt s feltámadott; ő a mi Urunk Istenünk, a ki tulajdon vérével szerzett meg magának bennünket; hogyan vétkezhetünk Urunk Istenünk ellen, s feszíthetjük őt újra keresztre? Azért mint igazán szabadok, és pedig azzal a szabadsággal, mellyel Krisztus szabadított meg minket, amint^[6] tagjainkat az igazságtalanság szolgálatára adtuk, úgy adjuk azokat most az igazság szolgálatába, a megszentelésre.

„Idegen Isteneid ne legyenek énelöttem.”

III. Mit parancsol és tilt ezen első parancs?

Tanítsa a plébános, hogy a tízparancsolatban első helyen állanak azok, a mik Istenre, a második helyen pedig azok, a mik felebarátunkra vonatkoznak; mert azoknak, a miket felebarátunknak teszünk, indoka az Isten: mert felebarátunkat úgy szeretjük Isten parancsa szerint, ha Istenért szeretjük: azok pedig az első táblán vannak megírva. Mutassa ki továbbá, hogy az idézett szavak kettős parancsot foglalnak magokban: az egyik parancsoló, a másik tiltó. Mert midőn mondatik: „Idegen Isteneid ne legyenek énelőttem,” azon értelemben van vele összekapcsolva: Engem mint igaz Istent tisztelj, idegen Isteneknek tiszteletet ne tulajdoníts.

IV. Miként foglaltatik e parancsban a hit, remény és a szeretet?

Az elsőben pedig a hit, remény és szeretet parancsa foglaltatik. Mert midőn az Istent állandónak, változhatatlannak, mindig ugyanannak mondjuk, őt helyesen minden csalárdság nélkül hűségesnek valljuk; miért is az ő Ígéreteibe hízva teljes hitet és tekintélyt kell neki tulajdonítanunk. A ki pedig az ő mindenhatóságát, kegyességét és jótékonyságra való készségét és hajlandóságát meggondolja: teheti-e, hogy minden reményét őbenne ne helyezze? S ha jóságának és szeretetének reánk árasztott gazdagságát vizsgálja, lehet-e őt nem szeretnie? Innét ama bevezetés, innét a befejezés, melylyel Isten, valamit meghagyva s parancsolva, él a sz. írásban: „Én vagyok az Ur.”

V. Megmagyaráztatik e törvény, a mennyiben nemleges.

A parancs második része pedig ez: „Idegen Isteneid ne legyenek énelőttem;” mely beszédmóddal a törvényhozó nem azért élt. mintha ezen értelein a parancs igenlegességéből eléggé ki nem tűnt volna, ily módon: „Engem tisztelj mint egy Istent;” mert ha Isten, csak egy; hanem azoknak vaksága miatt, kik hajdan magokat az igaz Isten tisztelőinek vallották, mégis több Istent tiszteltek; milyenek magok a zsidók között is igen sokan voltak, a kik, miként Illés szemökre veté,^[7] „kétfelé sántikáltak;” mint a Szamariaiak is tettek, kik Israel Istenét is, meg a pogányok isteneit is tisztelték.

VI. Miként kell e parancsot mindannyi közt legfőbbnek tartani.

Ezeket kifejtvén hozzá kell adni, hogy e parancs valamennyi között első s legnagyobb, nemcsak rendre, hanem ok, méltóság és jelességre is. Mert Istent részünkről végtelenül nagyobb szeretet és tekintély illeti meg, mint bármely urat vagy királyt. Ő teremtett bennünket, ő tart fen, ő táplál minket anyáink méhében, a honnan e világra jöttünk; ő nyújtja nekünk az életre s táplálásra szükségeseket.

VII. Kik szegik meg főkép e parancsot?

Vétkeznek pedig e parancs ellen mindazok, a kik hit-, remény- és szeretettel nem bírnak; kiknek vétke igen nagy körre terjed. Mert ezek közé tartoznak, a kik eretnekségbe esnek, kik nem hiszik azokat, a miket az anyaszentegyház, hogy higyjük, élőnkbe ad: kik az álmoknak, madárjóslatoknak s más hiábavalóságoknak hitelt adnak; kik üdvösségük reményét elvetik s az Isten jóságában nem bíznak: kik csak a gazdagságban, testi egészségük és erejükben bíznak: a miket bővebben kifejtettek azok, kik a bűnökről és gonoszságokról írtak.

VIII. E parancscsal nem ellenkezik azon tisztelet, melylyel az egyház bevett szokása szerint a szenteket tiszteljük.

Azonban e parancs magyarázatában azt is tüzetesen ki kell fejteni, hogy a szenteknek, angyaloknak s ama boldog lelkeknek, kik a mennyei dicsőségben örvendeznek, tisztelete és segítségül hívása, vagy testeik és hamvaiknak tisztelete is, mely a katholikus egyházban mindig szokásban volt, e törvénynyel nem ellenkezik. Mert ki volna oly esztelen, hogy, mivel a király tiltja, nehogy valaki magát királynak adja ki, vagy hogy királyi tiszteletet s hódolatot fogadjon el, ebből azt következtetné, hogy a király az ő tisztviselőit tiszteltétől nem akarja? Mert, ámbár a keresztényekről azt mondják, hogy az ó szövetségi szentek példája szerint, az angyalokat imádják, mindazáltal nem azon tiszteletet adják neki, melyet Istennek tulajdonitnak. Ha olvassuk, hogy néha az angyalok ellenezték, hogy őket tiszteljék az emberek, világos, hogy ezt azért tették, mivel nem akarták, hogy azon módon tiszteljék őket, a milyen egyedül Istent illet meg.

IX. Megmutatja a szentírás, hogyan szabad a szent angyalokat tisztelni.

Mert ugyanazon Szentlélek, ki azt, mondja:^[8] „Egyedül Istennek tisztelet és dicsőség,” parancsolta, hogy szüleinket és az öregeket tiszteljük. A szent férfiak is, kik egy Istent tiszteltek, mégis „a királyokat,” miként a szentirásban van. „imádták,” az az: leborulva tisztelték. „Ha a királyokat, kik által Isten a világot kormányozza, ily nagy tisztelettel illetjük: az angyaloknak, kiket Isten az ő szolgáivá választott s kiket nemcsak egyházának, hanem a többi dolgoknak kormányzásában is használ, s kiknek segítsége naponkint a legnagyobb lelki és testi veszélyektől őriz meg bennünket, habár nem látjuk is őket, nem kell-e annál nagyobb tiszteletet adnunk, minél inkább felülmúlják ama boldog lelkek méltóságra nézve magokat a királyokat? Ehhez járul a szeretet, melylyel irántunk viseltetnek, melytől ösztönöztetve azon tartományokért, melyek reájuk bízattak, mint a szentirásból kitetszik, esedeznek; és hogy ezt azokért is teszik, kiknek őrangyalai, kétséget sem szenved; mert könyörgéseinket, könyeinket Istennek bemutatják. Azért tanitá az Úr az evangéliumban, hogy meg nem kell botránykoztatni a kisdedeket, „mert angyalaik mennyekben mindenkor látják Atyáin arczát, ki mennyekben vagyon.”^[9]

X. A szentirás is bizonyítja, hogy a szent angyalokat segítségül kell hívni.

Segítségül kell hivni őket, részint mivel Istent szüntelen látják, részint, mivel üdvünk reájok hízott oltalmát örömmel teljesítik. E segítségül hívásról vannak szentirási bizonyítékok. Jákob^[10] ugyanis az angyalt, kivel küzdött, kéri, sőt kényszeríti is, hogy áldja meg őt: mert kimondja, hogy addig el nem bocsátja, mig áldását nem veszi; s ezt nemcsak attól kívánta, a kit látott, hanem attól is, kit épen nem látott, midőn így szólott:^[11] „Az angyal, ki engem minden gonosztól megszabadított, áldja meg e gyermekeket.”

XI. A szentek segítségül hívása s ereklyéik tisztelete Isten tiszteletével nem ellenkezik.

Ezekből az is kitűnik, hogy az Urban elhunyt szenteknek tisztelete, segítségül hívása, ereklyéiknek és hamvaiknak tiszteletben tartása által Isten dicsősége nemcsak nem kisebbedik, hanem annál jobban növekszik, minél inkább ébreszti, erősíti és serkenti az emberek reményét a szentek követésére; s e tiszteletet a nicaeai második, a gangrai és a trienti zsinatok, valamint római pápák tekintélye megerősitik.

XII. Mily okokra kell főkép alapítani a szentek segítségül hívását?

Hogy pedig a plébános ezen igazság elleneit megczáfolni képes legyen: olvassa leginkább szent Jeromost Vigilantins ellen és damaskusi szent Jánost, kiknek bizonyításához járul, a mi fő, az apostoloktól vett s az Isten egyházában mindenkor megtartott s megőrzött szokás; ki kívánna e tekintetben erősebb és fényesebb érvet a szentirásnál, mely a szentek dicséretét csodálatosan magasztalja? Mert némely szentről fönséges dicséreteket olvasunk.^[12] Kiknek dicséreteit midőn a Szentírás magasztalja, hogyan tagadnák meg tőlük különös tiszteletüket az emberek? Sőt még azért is kell őket tisztelni és segítségül hívni, mivel az emberek üdvéért szünet nélkül esedeznek s Isten az ő érdemök s kedvökért velünk sok jót tesz. Mert „ha üröm van mennyben egy megtérő bűnös fölött,”^[13] nemde segíteni fogják a mennyei lakók a vezeklőket is? nemde, ha őket kérjük, a bűnök bocsánatát is megnyerik számunkra és Isten kegyelmét is kieszközlik?

XIII. Bizonyos, hogy a szentek segítségül hívása nem az isteni segítség iránt való bizalmatlanságból s a hit gyengeségéből származik.

Ha valaki a szentek pártfogását fölöslegesnek mondaná, mint némelyek mondják is, hogy Isten pártfogás nélkül is meghallgatja kéréseinket: ez istentelen állítást könnyű megczáfolni szent Ágoston^[14] azon mondásával, hogy Isten sokat nem ad meg közbenjáró és esedező segítsége és szolgálata nélkül. Ezt erősítik Abimeleknek^[15] és^[16] Jób barátainak jeles példái, kiknek bűneit csak Ábrahám és Jób könyörgésére bocsátó meg Isten. Ha pedig azt is felhoznák, hogy a hit hiányára és gyengeségére mutat, ha mi a szenteket szószólókul és pártfogókul használjuk: mit fognak felelni a százados^[17] példájára, ki különös dicséretet nyert hitéért az Úrtól, holott a zsidók véneit az Üdvözitőhöz küldő, hogy tőle beteg szolgájának meggyógyitását kiesdekeljék.

XIV. A szentek segítségül hívása nem ellenkezik azon tannal, mely szerint Krisztus az egyedüli közbenjáró.

Azért midőn azt valljuk, hogy egy a közbenjáró, Krisztus Urunk, a ki t. i. egyedül engesztelt ki bennünket a mennyei Atyával saját vére által s a ki, „miután az örök váltságot megszerezte,”^[18] bemenvén egyszer a szentélybe, érettünk közbenjárni meg nem szűnik: abból mindazáltal semmikép sem következik, hogy a szentek pártfogását kérni nem szabad. Mert, ha a szentek segedelmével nem szabad élni azért, mivel Jézus Krisztus az egyedüli pártfogónk: soha sem tette volna az apostol,^[19] hogy az élő atyafiak imáival oly nagy buzgalommal kívánjon Istennél segittetni: mert az élők könyörgései a közbenjáró Krisztusnak dicsőségét és méltóságát nem kevésbbé csökkentenék, mint a mennyei szentek esedezése.

XV. Hogyan bizonyítható az ereklyék hatása s minő erővel és hathatóssággal vannak azok felruházva?

De kit nem győznek meg mind a tiszteletről, mellyel a szentek iránt tartozunk, mind a pártfogásról, melyet érettünk gyakorolnak, az ő sírjaiknál történt csodák, a vakok, bénák, sánták vagy bármely tagjaikban hibásoknak meggyógyulása, a holtaknak feltámasztása, az ördögök kiűzetése az emberekből? melyekről szent Ambrus és Ágoston, – leghitelesebb tanuk, – nem, mint hallottakról, mint sokan, nem, mint olvasottakról, mint igen sok nagy tekintélyű férfi, hanem mint látottakról tesznek bizonyságot irataikban. Röviden: ha a szentek ruhái, kendői, árnyéka, mig ők ez életben voltak, a betegségeket megszüntették s a testi erőt visszaadták: ki merné tagadni, hogy Isten a szenteknek hamvai, csontjai s egyéb maradványai által mindezeket csodálatosan műveli? Kitűnt ez ama holttest példájából, mely, miután esetleg Elizeus^[20] sírjába került, azonnal újra feléledt, mihelyt annak testével érintkezésbe jött.

XVI. A következő szavak nem külön, hanem az előbbiekkel együtt egy parancsot képeznek.

A mi pedig következik: „Faragott képet ne csinálj magadnak, se valami hasonlatosságot arról, a mi ott fenn az égben, vagy itt lenn a földön, vagy a vizekben vagyon a föld alatt. Ne imádjad azokat, se ne tiszteljed; mert én vagyok a te Urad Istened, erős, boszuálló, megbüntetvén az atyák gonoszságát fiaikban”, stb. ezt némelyek más parancsnak vették és a két utolsó mondatot egy parancsnak gondolták; de szent Ágoston^[21] az utóbbi szavakat elválasztotta, azokról azt állitá, hogy az első parancshoz tartoznak: mely nézetet, minthogy az egyházban általános, készséggel elfogadjuk. Jóllehet önkényt szembe tűnik az igazi ok, mely szerint illő volt, hogy mindenkinek jutalma és büntetése az első parancshoz kapcsoltassék.

XVII. E parancscsal nem ellenkezik a képeknek az egyházban bevett használata.

Ne is vélje senki, hogy ezen parancs a festés, faragás vagy vésés művészetét egészen tiltja; mert a szentirásban olvassuk, hogy Isten meghagyásából készültek a Kerubok^[22] s a réz kígyó^[23] képei és alakjai. Tehát úgy kell magyaráznunk, hogy a képek azért tiltattak el, nehogy az azon ábrázolt alakokat, mint isteneket tiszteljék és ez által Isten tisztelete rövidséget szenvedjen.

XVIII. Hogyan sérthető meg főképen Isten a képek tisztélete által?

Kétségtelen, hogy e parancsot illetőleg Istennek fölsége főleg kétfélekép igen megsérthető: először, ha a bálványokat és képeket Isten gyanánt tiszteljük, vagy, ha azt hiszi valaki, hogy azokban valamely istenség vagy erő van, mely miatt azokat tisztelni kell, vagy, hogy tőlük valamit kérjünk, vagy, hogy a képekbe bizalmat helyezzünk, mint hajdan a pogányok tettek, kik reményüket a bálványokba helyezők, mit a szentirás mindenütt megró; másodszor, ha valaki az istenség alakját valamely művészet által előállítani törekszik, mintha testi szemeinkkel látni, vagy színekkel és alakokkal ábrázolni lehetne. „Istent”, miként damaskusi szent János^[24] mondja: „a ki láthatlan, kinek teste nincs, ki határokkal körül nem vehető, sem semminemű alakkal le nem ábrázolható, ki fejezhetné ki?” A mit bővebben kifejt a niceai második zsinat. Jelesen mondja tehát az apostol, hogy „a halhatatlan Isten dicsőségét^[25] a halandó ember, sőt a madarak, négylábúak és csuszó-mászók képmásával cserélték föl; mert mindezeket Isten gyanánt tisztelték, midőn képeiket fölállították. Azért a zsidók, kik a borjú alakja előtt kiáltozák:^[26] „Ezek a te isteneid, Israel, kik téged kihoztak Egyiptom földéről”, bálványimádóknak neveztettek, mivel „dicsőségüket^[27] a szénaevő borjú hasonmásával felcserélték”.

XIX. Mi az értelme a parancs ezen utolsó részének?

Midőn az Ur az idegen intenek tiszteletét megtiltotta, hogy a bálványozást egészen eltörölje, az istenség képének érczből öntését, vagy bármely anyagból való készítését eltiltotta; erről szól Izaiás,^[28] a midőn azt mondja: „Kihez teszitek hasonlóvá az Istent, vagy micsoda képmást állitatok neki?” Hogy pedig e parancsnak ez az értelme, a szent atyák iratain kivid, kik ezt igy magyarázzák, miként a hetedik zsinat kijelentette, eléggé kitetszik Mózes V. könyvének^[29] azon szavaiból, midőn Mózes a népet a bálványimádástól elvonni akarja és szól: „Nem láttatok semmi hasonlatosságot az napon, melyen nektek az Ur szólott Hóreben a tűz közepéből”. A mit azért mondott a legbővebb törvényhozó, nehogy valamely hiba által tévútra vezettetve, az istenség alakját készítsék s az Isten iránt való köteles tiszteletet teremtménynek tulajdonítsák.

XX. E parancsot nem szegik meg, a kik a Szentháromság személyeit ábrázolják.

Mindazáltal nem kell gondolni, hogy a vallás s az Isten törvénye ellen vétkezik, a ki a Szentháromság valamely személyét, kik mind az ó, mind az uj szövetségben megjelentek, bizonyos jelekkel ábrázolja; mert senki sem oly tudatlan, hogy azt higyje, hogy ama kép az istenséget kifejezi; hanem fejtse ki a lelkipásztor, hogy azok némely tulajdonságot vagy cselekményt jelölnek, melyeket Istennek tulajdonítunk, például, midőn Dánielnél^[30] „az ős öreg trónon ülve festetik, ki előtt a könyvek felnyittatának”, ez Isten örökkévalóságát s végtelen bölcsességét jelenti. melylyel az embereknek minden gondolatát és cselekedetét látja, hogy azokról ítéletet hozzon.

XXI. Hogyan rajzolják az angyalokat?

Az angyalok emberi alakban és szárnyakkal festetnek, hogy megértsék a hívek, mily szeretettel viseltetnek az emberi nem iránt s mily készek az Ur parancsainak teljesítésére. „Mert mindnyájan^[31] szolgáló lelkek, szolgálatra küldetnek azokért, a kik az üdvösség örökségét elnyerik”.

XXII. A galambról, melynek alakjában festik a Szentlélek Ur Istent.

Hogy „a galambnak alakja s a tüzes nyelvek” az evangéliumban s Apostolok Cselekedeteiben a Szentléleknek minő tulajdonságait jelentik, sokkal ismeretesebb, semhogy azt bővebben kellene megmagyarázni.

XXIII. Krisztusnak s a szenteknek képeit ábrázolni és tisztelni kell.

Mivel Krisztus Urunk, az ő szentségen és legtisztább anyja és a többi szentek emberi természettel fölruházva emberi alakkal bírtak: képeiknek rajzolása és tisztelete nemcsak megtiltva nem volt e parancs által, hanem még szent és a hálás szív legbiztosabb jelének is tartatott mindenkor; a mit nemcsak az apostoli kor emlékei, hanem az egyetemes zsinatok és oly sok szent tudós atya egyértelmű iratai is erősítenek.

XXIV. Miben áll a képeknek törvényszerű használata az egyházban?

Azután magyarázza meg a plebános, hogy nemcsak szabad az egyházban képeket tartani s azok iránt tiszteletet és hódolatot tanúsítani, mivel az irántuk mutatott tisztelet a képben ábrázoltra háramlik: hanem egyszersmind jelentse ki, hogy ez a híveknek legnagyobb javára mai napig szokásban volt, miként damaskusi sz. Jánosnak a képekről irt könyvéből s a hetedik egyetemes, vagyis a második niceai zsinatból kitűnik. Minthogy azonban az emberi nemnek ellensége cseleivel és ármánykodásaival még a legszentebb intézményt is megrontani törekszik, ha netalán a nép, e tárgyat illetőleg, némi hibát követett volna el, a plebános a trienti zsinat határozatát követve iparkodjék, a mennyire tőle telik, azt jóvá tenni és adandó alkalommal magyarázza meg a népnek magát a határozatot;^[32] továbbá a tudatlanokat s a kik a képeknek valódi jelentését nem ismerik, tanítsa meg, hogy a képek rendeltetése a két szövetség történetének megismerése s emlékének gyakori fölujítása, hogy az isteni jótétemények emlékezete által fölserkentve, Isten tiszteletére s szeretetére élénkebben felbuzduljunk. Végre mutassa, meg, hogy a szentek képei a templomokban is azért függesztetnek ki, hogy őket tiszteljük és példájok által indíttatva az ő életüket és erkölcseiket utánozzuk.

„Én vagyok a te Urad Istened, erős, boszuálló, megbüntetvén az atyák gonoszságát fiaikban harmad és negyed iziglen azoknál, kik engem gyűlölnek; és irgalmasságot cselekedvén ezeriglen azokkal, kik engem szeretnek és megtartják parancsaimat.”^[33]

XXV. E függelék nem csupán az első parancshoz tartozik.

E parancs utolsó részében két dolgot kell szorgalmasan kifejteni; az első az, hogy, habár az első parancs megszegésének legsúlyosabb bűne és az embereknek annak elkövetésére való hajlandósága miatt helyesen adatik elő itt a büntetés: mindazáltal minden parancsnak közös függeléke az; mert minden törvény a büntetés és jutalom által buzdítja az embereket a parancsok megtartására. Innen vannak Istennek ama gyakori és számos ígéretei a szentirásban. Ugyanis, hogy az ó szövetségnek majdnem megszámlálhatatlan bizonyítékait mellőzzük, az evangéliumban írva van:^[34] „Ha az életre be akarsz menni, tartsd meg a parancsolatokat”; és másutt:^[35] „A ki Atyám akaratját cselekszi, ki mennyekben vagyon, az megyen mennyeknek országába”; továbbá:^[36] „Minden fa, mely jó gyümölcsöt nem terem, kivágatik és tűzre vettetik”; ismét:^[37] „A ki atyjafiára haragszik, méltó az ítéletre”: még másutt:^[38] „Ha pedig meg nem bocsátatok az embereknek, a ti Atyátok sem bocsátja meg nektek bűneiteket”.

XXVI. Egyenlőkép kell-e a megszegőkre itt szabott büntetéseket a testieknek és tökéleteseknek szivökre kötni?

A második az, hogy egészen máskép kell a tökéleteseket, máskép a testieket e függelékre tanítani. Mert a tökéleteseknek, kiket Isten Lelke vezet s neki készséges és vidám lélekkel engedelmeskednek, a legörvendetesebb üzenet gyanánt és az isteni akarat irántok való jó hajlamának nagy bizonyítékául szolgál: mert abban fölismerik az irántuk legszeretetteljesebb Istennek gondoskodását, ki az embereket majd jutalmakkal, majd büntetésekkel az ő tiszteletére és imádására úgy szólván kényszeríti: fölismerik irántuk való végtelen kegyességét, ki nekik parancsolni és az ő közremunkálásukkal az isteni név dicsőítésére élni akar; de nemcsak felismerik, hanem erősen reményük is, hogy, midőn parancsolja, a mit akar, erőt is adand parancsainak teljesithetésére. Ellenben a testiekre nézve, kik a szolgaság lelkétől még nem szabadultak meg és inkább a büntetésektől való félelem miatt, mint az erény szüreteiéből tartózkodnak a bűntől, azon függelék értelme terhes és keserű. Azért jámbor intésekkel bátorítani és a törvény teljesítésére mintegy kézen fogva kell őket vezetni. Ezeket tartsa a plébános szemei előtt, mikor valamely parancs magyarázására alkalom nyílik.

XXVII. Miről kell e szavaknál: „Én erős Isten vagyok” elmélkedni?

Mind a testieknél, mind a lelkieknél főkép kettőt kell mintegy ösztönzésül használni, a mik ép ezen függelékben vannak és az embereket leginkább serkentik. Mert, midőn az Istent „erősnek” mondjuk, ezt azért kell gondosabban kifejteni, mivel a testi ember, kit az isteni fenyegetés félelme kevésbbé indít meg, gyakran különféle módokat gondol ki, hogy azok szerint Isten haragját kikerülhesse és a kiszabott büntetést elkerülhesse; a ki pedig szilárdan áll meggyőződésében, hogy az Isten erős, az a nagy Dáviddal azt mondja:^[39] „Hová menjek a te lelked elől? és hová fussak színed elől?” Amaz az isteni ígéretekben néha kételkedik és az ellenség erejét oly nagynak hiszi, hogy magát az ellenállásra képtelennek véli. Ellenben a szilárd és rendithetlen hit mit sem tétováz, mivel az isteni erőn és segítségen alapszik, hanem az embereket fölemeli és megerősíti; mert igy szól:^[40] „Az Ur világosságom és szabadulásom, kitől féljek?”

XXVIII. Mit jelent, midőn Isten magát bosszúállónak is mondja?

A másik ösztönző eszköz pedig maga az isteni boszuállás. Az emberek ugyanis néha azt gondolják, hogy Isten az emberi dolgokkal nem törődik, még azzal sem, megtartjuk-e törvényét, vagy elhanyagoljuk. Ebből rendetlen élet származik. Midőn pedig Istent bosszúállónak hisszük, ennek meggondolása könnyen kötelességeink határai közt tart bennünket.

XXIX. Minemű boszuállás tulajdonítandó Istennek?

A boszuállás pedig, melyet Istennek tulajdonítunk, nem lelki felháborodást jelent, hanem azon isteni szeretetet és kegyességet. melynél fogva a lelket nem engedi magától büntetlenül elszakadni; a kik pedig tőle elpártolnak, azokat elveszti. Tehát az Isten bosszúállása az ő legnyugodtabb és legtisztább igazsága, melylyel a hamis vélemények és gonosz kívánságok által megvesztegetett lelket elveti és az Istennel való egyesüléstől, mint házasságtörőt elmozdítja. De Istennek ezen boszuállását a legkellemesebbnek és legédesebbnek tapasztaljuk épen akkor, midőn ezen boszuállásból tűnik ki legfőbb és megfoghatlan jóindulata irántunk. Mert az emberek között sem forróbb szeretet nincs, sem nagyobb és bensőbb egyesülés, mint azok között, kiket házasság köt össze. Hogy mily nagyon szeret bennünket Isten, kimutatja, midőn magát gyakran jegyeshez, vagy férjhez hasonlítván, boszuállónak nevezi. Azért tanítsa e helyen a plébános, hogy az embereknek annyira kell az Isten tisztelete és imádásáért buzogniok, hogy inkább buzgólkodóknak lehessen őket méltán mondani, mint szeretőknek, annak példája szerint, ki önmagáról mondja:^[41] „Buzgósággal buzgólkodtam a seregek Ura Istenéért”; sőt magát Krisztust kövessék, kiről írva van:^[42] „A buzgóság házadért megemészt engem”.

XXX. Mi az értelme az itt kifejezett fenyegetésnek?

A fenyegetés értelme úgy magyarázandó, hogy Isten nem fogja büntetlenül hagyni a bűnösöket, hanem vagy mint atya megfenyíti, vagy mint biró keményen és szigorúan megbünteti őket. Mózes egy más helyen erre utal és mondja:^[43] „És tudjad, hogy a te Urad Istened az erős és hiv Isten, ki megőrzi a szövetséget és az irgalmat az őt szeretőknek és azoknak, kik megtartják parancsait, ezer iziglen; és megfizet mindjárt az őt gyűlölőknek”; és Józsue:^[44] „Nem szolgálhattok, úgymond, az Urnak; mert az Isten szent és erős boszuálló és meg nem engedi bűneiteket és vétkeiteket. Ha az Urat elhagyjátok és idegen Isteneknek szolgáltok, elfordul és megsanyargat titeket és elveszt”.

XXXI. Hogyan bünteti meg Isten az atyák gonoszságát fiaikban harmad és negyed iziglen?

A népet pedig figyelmeztetni kell, hogy a fenyegetés büntetése kiteljed az istentelenek és gonosztevők harmad és negyed izére; nem mintha az utódok elődeik bűneiért mindig lakolnának, hanem, habár azok és fiaik büntetlenül maradnak is, Isten haragját és büntetését minden utódjok kikerülni nem fogja. Amint Joziás királylyal történt.^[45] Isten ugyanis ennek kitűnő jámborságáért megkegyelmezett és megengedte, hogy békében szálljon ősei sírjába, hogy ne lássa a bekövetkező idők sanyaruságait, melyek nagyatyja, Manaszszes istentelensége miatt következtek Judára és Jeruzsálemre: de halála után utódait elérte az Isten büntetése,^[46] úgy, hogy még Joziás fiainak sem kegyelmezett.

XXXII. Miképen egyeznek e szavak Ezekiel szavaival?

Hogy pedig a törvény eme szavai nem ellenkeznek a próféta ama mondatával:^[47] „A mely lélek vétkezik, az hal meg”, világosan mutatja sz. Gergely tekintélye,^[48] minden más régi sz. atyával megegyezőleg; ő ugyanis mondja: „A ki gonosz atyja istentelenségeit utánozza, annak gonoszságában is részes; a ki pedig atyja gonoszságát nem utánozza, annak bűne nem fog neki beszámíttatni”. A miből következik, hogy a gonosz apának gonosz fia nemcsak saját bűneiért, melyeket hozzá adott, hanem atyja bűneiért is lakol, midőn atyja vétkeit, melyekért tudja, hogy Isten haragszik, még saját gonoszságával sem irtózik szaporítani. Mert igazságos, hogy a ki a szigorú bíró alatt a gonosz atyának nyomdokit követni nem fél, kényszerittessék a jelen életben a gonosz atya bűneiért is bűnhődni. Azután említse meg a plébános, mennyire felülmúlja Isten igazságát az ő jósága és irgalmassága. Haragszik Isten harmad negyed izig, könyörületességét pedig az ezeredikre is kiterjeszti.

XXXIII. Az isteni parancsok mely megszegői tartatnak Isten gyűlölőinek?

Azáltal pedig, hogy az mondatik : „Azoknál, kik engem gyűlölnek”, a bűn nagysága jelentetik. Mert mi gonoszabb és utálatosabb, mint magát a legfőbb jóságot, a legfőbb igazságot gyűlölni? Ez pedig minden bűnösre illik; mivel, valamint az, „ki^[49] az Isten törvényeit tudja és azokat megtartja, Istent szereti;” úgy arról, ki az Ur törvényét megveti és parancsait meg nem tartja, méltán elmondhatni, hogy Istent gyűlöli.

XXXIV. Mit jelent ez: „irgalmasságot cselekedvén azokkal, kik engem szeretnék”?

E zármondat pedig: „és azokkal, kik engem szeretnek”, a törvény megtartásának módját és okát tanítja; mert kell, hogy azok, kik Isten törvényét megtartják, ugyanazon szeretet és készséges odaadás által, melylyel Isten iránt viseltetnek, indíttassanak iránta engedelmességre: a mik ezentúl minden egyes parancsnál meg fognak említtetni.

1. 94. zsolt. 7.
2. Kolosz. 1, 13.
3. Jer. 16, 14 és köv.
4. Luk. 1, 74. 75.
5. Róm. 6. 2.
6. Róm. 6, 19.
7. Kir. III. K. 18, 21.
8. I. Tim. 1, 17.
9. Mát. 18, 10.
10. Móz. I. K. 32, 26.
11. Móz. I. K. 48. 16.
12. Jézus Sirák fia könyv. 44—50.
13. Luk. 15, 7.
14. Sz. Ágost. 149. kérd. Móz. II. K. f.
15. Móz. I. K. 20, 17.
16. Job. 42, 8.
17. Mát. 8, 10.
18. Zsid. 9, 12. és 7, 25.
19. Róm. 15, 30. Efez. 3, 18. 19. I. Tessz. 5, 25. és II. Tessz 3, 1. 2.
20. Kir. IV. K. 13, 21.
21. Sz. Ágost. 71. kérd. Móz. II. K. f.
22. Kir. III. K. 6, 23.
23. Móz. IV. K. 21, 9.
24. Dam. sz. Ján. 4. k. az igaz. hitr. 16. f.
25. Rom. 1, 23.
26. Móz. II. K. 32, 8.
27. 105. zsolt. 20.
28. Izai. 40. 18.
29. Móz. V. K. 4, 15.
30. Dán. 7, 9. 10.
31. Zsid. 1, 14.
32. Trient. zsin. 25. ül. a szent, seg. hiv.
33. Móz. II. K. 20, 5.
34. Mát. 19, 17.
35. Mát. 7, 21.
36. Ugyanott. 3, 10.
37. Ugyanott. 5, 22.
38. Ugyanott. 6, 15.
39. 138. zsolt. 7.
40. 26. zsolt. 1.
41. Kir. III. K. 19, 14.
42. Zsolt. 68, 10. Ján. 2, 17.
43. Móz. V. K. 7, 9.
44. Jozs. 24, 19. 20.
45. Kron. II. K. 34.
46. Kir. IV. K, 23, 26.
47. Ezek. 18, 4.
48. Sz. Gerg. erköl. K. 15, 21.
49. Ján. 14, 21.