Atyával saját vére által s a ki, „miután az örök váltságot megszerezte,”[1] bemenvén egyszer a szentélybe, érettünk közbenjárni meg nem szűnik: abból mindazáltal semmikép sem következik, hogy a szentek pártfogását kérni nem szabad. Mert, ha a szentek segedelmével nem szabad élni azért, mivel Jézus Krisztus az egyedüli pártfogónk: soha sem tette volna az apostol,[2] hogy az élő atyafiak imáival oly nagy buzgalommal kívánjon Istennél segittetni: mert az élők könyörgései a közbenjáró Krisztusnak dicsőségét és méltóságát nem kevésbbé csökkentenék, mint a mennyei szentek esedezése.
XV. Hogyan bizonyítható az ereklyék hatása s minő erővel és hathatóssággal vannak azok felruházva?
De kit nem győznek meg mind a tiszteletről, mellyel a szentek iránt tartozunk, mind a pártfogásról, melyet érettünk gyakorolnak, az ő sírjaiknál történt csodák, a vakok, bénák, sánták vagy bármely tagjaikban hibásoknak meggyógyulása, a holtaknak feltámasztása, az ördögök kiűzetése az emberekből? melyekről szent Ambrus és Ágoston, – leghitelesebb tanuk, – nem, mint hallottakról, mint sokan, nem, mint olvasottakról, mint igen sok nagy tekintélyű férfi, hanem mint látottakról tesznek bizonyságot irataikban. Röviden: ha a szentek ruhái, kendői, árnyéka, mig ők ez életben voltak, a betegségeket megszüntették s a testi erőt visszaadták: ki merné tagadni, hogy Isten a szenteknek hamvai, csontjai s egyéb maradványai által mindezeket csodálatosan műveli? Kitűnt ez ama holttest példájából, mely, miután esetleg Elizeus[3] sírjába került, azonnal újra feléledt, mihelyt annak testével érintkezésbe jött.
XVI. A következő szavak nem külön, hanem az előbbiekkel együtt egy parancsot képeznek.
A mi pedig következik: „Faragott képet ne csinálj magadnak, se valami hasonlatosságot arról, a mi ott fenn az égben, vagy itt lenn a földön, vagy a vizekben vagyon a föld alatt. Ne imádjad azokat, se ne tiszteljed; mert én vagyok a te Urad
