Trienti Káté/HARMADIK RÉSZ. III. FEJEZET.

← HARMADIK RÉSZ. II. FEJEZET.

Trienti Káté
szerző: Trienti Zsinat, fordító: Szombathelyi Papneveldében fennálló Szt. Ágoston Társulat tagjai
HARMADIK RÉSZ. III. FEJEZET.

HARMADIK RÉSZ. IV. FEJEZET. →

III. FEJEZET.

A második parancsról.

A te Urad Istened nevét hiába ne vegyed. ^[1]

I. Miért hozott Isten különös törvényt az Ő nevének tiszteletéről?

Jóllehet az isteni törvény első parancsában, melyben az foglaltatik, hogy Istent ájtatosan és szentül tiszteljük, ez a második szükségképen benne van, (mert a ki tiszteltetni akar, megkívánja, hogy őt legfőbb szóbeli tisztelettel illessük és az ellenkezőt tiltja; mit az Urnak Malakiásnál mondott ama szavai is világosan jelentenek:^[2] „A fiú tiszteli atyját és a szolga az ő urát; ha tehát én atya vagyok, hol az én tiszteletem ?” mindazáltal Isten a tárgy fontossága miatt az ő isteni és szentséges nevének tiszteletéről külön törvényt hozni s azt határozott és világos szavakkal elénk szabni akart.

II. Mily gondot kell a plébánosoknak e parancs megmagyarázására fordítaniok?

A miből mindenekelőtt maga a plébános beláthatja, hogy épen nem elég e dologról általánosságban szólani, hanem e tárgygyal huzamosabban szükséges foglalkoznia és mindazokat, a mik e fejtegetéshez tartoznak, érthetőleg, világosan és tüzetesen meg kell magyaráznia a híveknek. E gondosságot pedig módfelettinek nem kell tartani; mert vannak olyanok, kiket a hibák sötétsége annyira megvakít, hogy azt, kit az angyalok dicsőítenek, nem irtóznak káromolni. Mert az egyszer hozott törvény őket vissza nem riasztja, hogy Isten felségét minden nap, sőt majdnem minden órában és pillanatban a legszemtelenebbül kisebbíteni ne merészeljék. Mert ki nem tapasztalja, hogy mindent esküvéssel erősítenek? minden a gonosz kívánásoktól és átkozódásoktól visszhangzik? annyira, hogy alig van, a ki, akár valamit elad, akár vesz, vagy bármely ügyet intéz, esküvéssel nem élne és az Isten legszentebb nevével még a legcsekélyebb és haszontalan dologban is ezerszer vakmerően vissza ne élne. Annál nagyobb gondot és szorgalmat kell tehát a plébánosnak arra fordítania, hogy a híveket gyakran emlékeztesse, mily nagy és utálatos gonoszság ez.

III. Mit parancsol és mit tilt e második parancs?

E parancs magyarázatában először megjegyzendő, hogy azzal, a mit a törvény tilt, azok megparancsolása is egybe van kapcsolva, a miket az embereknek teljesíteniük kell. Mindkettőt pedig külön kell előadni: először ugyan az előadandók könnyebb kifejtése végett, mit parancsol a törvény; azután azt is, mit tilt. A miket parancsol, ezek: hogy Isten nevét tisztelni kell és arra szentül kell esküdni. Viszont, a miket tilt, ezek: hogy senki Isten nevét meg ne vesse, senki azt hiába ne vegye és arra akár hamisan, akár hiába, vagy vakmerően ne esküdjék.

IV. Mit értünk itt az Isten neve alatt?

Tehát azon részt illetőleg, melyben az van parancsolva, hogy Isten nevét tiszteljük, figyelmeztesse a plébános a híveket, hogy Isten neve alatt nem a betűket és szótagokat, vagy épen egyedül magát a puszta szót kell érteni, hanem meg kell fontolni, mit fejez ki azon szó, mely az egy természetű és három személyű Istenségnek mindenható és örökkévaló felségét jelenti. Ezekből pedig világosan kitűnik, hogy hiábavaló némely zsidók balhite, mely szerint Istennek leirt nevét kimondani nem merik, mintha ama négy betűben és nem az azok által kifejezett lényegben állana az istenség mivolta. Ámbár pedig egyes számban mondatik : „Isten nevét ne vedd”: ezt nem egy bizonyos névről, hanem mindannyiról kell érteni, melyek Istennek tulajdonittatnak; mert sok név adatott az Istennek, úgymint: mindenható Ur, seregek Ura, királyok királya, az erős és több ilyenek, melyek a szentirásban olvashatók, melyek mind egyenlő s ugyanazon tisztelettel bírnak. Továbbá ki kell fejteni, hogyan adjuk meg Isten nevének a köteles tiszteletet. Mert a keresztény népnek, mely Isten dicséretét szünet nélkül zengedezni tartozik, az üdvösségre leghasznosabb és legszükségesebb dolgot tudnia kell.

V. Mikor tiszteljük és becsüljük Isten nevét?

Noha sokféle módja van az isteni név dicséretének, mindazáltal mindannyinak lényege és súlya, azokban látszik összpontosulni, a melyekről ezennel szó lesz. Tehát először dicsérjük az Istent, midőn őt mindenki előtt bátran Istenünknek és Urunknak valljuk és Krisztust üdvünk szerzőjének ismerjük és hirdetjük is. Továbbá midőn Isten igéjét, melylyel az ő akaratát hirdetik, szentül és szorgalmasan hallgatjuk, róla folytonosan elmélkedünk, azt szorgalmatosai! tanuljuk vagy olvasás vagy hallgatás által, amint kinek — kinek személye vagy tiszte azt magával hozza s megengedi. Továbbá becsüljük és tiszteljük Isten nevét, midőn kötelességből és áhítatból Isten dicséretét zengjük és neki mindenekért, a jókért, mint a rosszakért benső hálát adunk. Mert igy szól a próféta:^[3] „Áldjad én lelkem az Urat és ne feledd el semmi adományát”. Es előttünk van Dávidnak igen sok zsoltára, melyekben Isten iránti kiváló áhítattal igen szépen énekli az ő isteni dicséreteit. Előttünk a béketürés ama csodálandó példája Jób, ki jóllehet igen nagy és iszonyú nyomorba esett, mindazáltal Istent csüggedetlen és törhetlen lélekkel dicsérni soha meg nem szűnt. Azért mi is, midőn lelki és testi kínok gyötörnek bennünket, midőn nyomorok és viszontagságoktól szorongattatunk, azonnal minden törekvésünket és lelki erőnket Isten dicséretére fordítsuk, Jóbbal mondván:^[4] „Áldassék az Ur neve”.

VI. Hogyan teljesíthetjük e parancsot még máskép is?

Nem kevésbbé tiszteljük Isten nevét, ha az ő segítségét bizalommal kérjük, hogy vagy szabadítson meg bennünket a bajoktól, vagy azok elviselésére állhatatosságot és erőt adjon. Mert ezt kívánja az Ur, mondván:^[5] „Hijj segítségül engem a szorongatás napján és megmentelek és tisztelni fogsz engem”; ily segítségül hívásnak sok más helyen is, főleg pedig a 16., 43. és 118-ik zsoltárban kitűnő példáit találjuk. Azonkívül tiszteletet tanúsítunk Isten neve iránt, midőn az igazság megerősítése végett Istenre hivatkozunk; e mód a fönebbiektől igen különbözik. Mert, a miket fönebb elszámláltunk, saját természetüknél fogva oly jók és kívánatosak, hogy az emberre nézve semmi boldogitóbb, semmi kívánatosabb nem lehet, mint ha azok serény teljesítésében magát éjjel nappal gyakorolja. „Áldom az Urat minden időben, úgymond Dávid,^[6] az ő dicsérete szájamban lesz mindenkoron”. De az esküvés, noha magában véve jó, mindazáltal gyakori használata épen nem dicsérendő.

VII. Miért nem helyeslendő az eskü gyakori használata?

E különbség oka pedig az, mivel az eskü csak azért rendeltetett, hogy az emberi gyarlóságnak legyen némi orvosszere és szükséges eszköze annak megerősítésére, a mit mondunk. Mert valamint a gyógyszer alkalmazása, hacsak nem szükséges, nem használ a testnek, gyakori használata pedig veszélyes is: épen úgy, hacsak fontos és igazságos ok nem kívánja, esküvel élni nem üdvös. Ha gyakrabban használjuk, nemcsak hogy nem használ, sőt inkább nagy kárt okoz. Azért igen jól tanítja aranyszájú szent János,^[7] hogy nem a világ kezdetén, hanem csak későbbi idejében, midőn a székében elterjedt gonoszság az egész földkerekséget elárasztotta és mi sem maradt saját helyén és rendjében, hanem a dolgok nagy zavarában minden össze-vissza keveredett és a mi minden rossz közt legnagyobb, az emberek majd mindnyájan a bálványok utálatos szolgálatára vetemedtek: végre akkor, tehát elég későn, vált az emberek közt szokássá az esküvés. Mert, miután az emberek ily nagy igazságtalansága és gonoszsága mellett senki sem volt könnyen rábírható, hogy szavoknak hitelt adjon, Istent hítták bizonyságul.

VIII. Miben áll az eskü lényege és mit tesz tulajdonképen esküdni?

Mivel pedig a parancs e részében főkép arra kell megtanítani a híveket, hogy az esküt jámborul és szentül kell használniok: azért először elő kell adni, hogy „esküdni” annyit tesz, mint Istent bizonyságul hívni, a szavak bármely alakjában és fogalmazásával történjék az. Mert: „Isten a tanúm”, vagy „Istenemre”, ugyanegyet tesznek. Az is esküvés, midőn erősítésül a teremtett dolgokra esküszünk, mint: Isten szent evangeliomára, a keresztre, a szentek ereklyéire és nevére s több effélékre. Ámde ezek magokban véve az eskünek nem szereznek valamely tekintélyt vagy erőt, hanem ezt maga az Isten eszközli, mert azon dolgokban az ő isteni fölségének fénye tündöklik. Miből következik, hogy az evangéliumra esküvők magára Istenre esküsznek, kinek igazsága az evangéliumban foglaltatik és kijelentetik; hasonlókép azok is Istenre esküsznek, kik a szenteket hívják bizonyságul, mert ezek Isten templomai, az evangéliumi igazságban hittek, azt nagy tiszteletben tartották és a pogányok s nemzetek közt székében elterjesztették.

IX. Azon esküformáról, mely átkozódás által történik.

Ugyanaz áll azon esküről, mely átkozódás által történik: milyen sz. Pál ama mondata:^[8] „Az Istent hívom bizonyságul az én lelkemre”: mert ezzel az ember Istennek, mint a hazugság megboszulójának ítélete alá veti magát. De azért nem tagadjuk, hogy ezen formák közöl némelyek úgy tekinthetők, mint a melyek eskü erejével nem bírnak; mindazáltal hasznos azokat, miket az esküről mondottunk, ezeknél is megtartani és ugyanazon szabály és zsinórmérték szerint intézni.

X. Hányféle az eskü?

Az eskünek két neme van: az egyik állító eskünek neveztetik ; t. i. midőn valamit a jelen vagy elmúlt dologról lelkiismeretesen erősítünk, mint az apostola Galatákhoz irt levelében:^[9] „íme Isten bizonyságom, hogy nem hazudom”. A másik pedig ígérő eskü, melyhez fenyegetések adatnak, a jövő időre vonatkozik, midőn bizonyosan Ígérjük és erősítjük, hogy valami úgy fog történni; ilyen Dávid esküje,^[10] ki feleségének Betsábenak „Urára Istenére” esküvén, megígérő, hogy annak fia Salamon tesz az ország örököse és fog az ő helyébe lépni.

XI. Hány kelléke van a törvényes eskünek?

Ámbár az eskühöz kétségkívül elég az Istent tanúul híni, mégis, hogy az helyes és szent legyen, sokkal több kívánatos, a miket gondosan meg kell magyarázni. Azokat pedig sz. Jeromos tanúsága szerint röviden elszámlálja Jeremiás, mondván:^[11] „És igy esküszöl: Él az Úr ! bizonyosságban és ítéletben és igazságban” s e szavakkal valóban röviden és összevontan mindazt egybefoglalta, a mi a tökéletes eskühöz szükséges, t. i. a bizonyosságot, ítéletet és igazságot.

XII. Mikor esküszünk bizonyosságban?

Az eskünél tehát első helyen áll a „bizonyosság”, t. i. hogy mind az, a mit állítunk, igaz legyen, mind pedig, a ki esküszik, azt olyannak tartsa s ne vakmerő, vagy alaptalan következtetés, hanem a legbizonyosabb érvek indítsák őt arra. Az eskü másik neme is, melylyel valamit Ígérünk, épen úgy megkívánja a bizonyosságot; mert a ki valamit ígér, késznek kell lennie arra, hogy annak idején azt valósággal teljesiti és Ígéretét beváltja. Mert istenfélő férfiú soha sem ígéri olyannak teljesítését, a miről azt véli, hogy Isten legszentebb törvényeivel és akaratával ellenkezik; hanem, a mit Ígérni és esküvel erősíteni szabad, ha megígérte, soha sem fogja megmásítani, hacsak talán az a dolog lényeges változtával olyanná nem lett, hogy már, ha szavát beváltani és ígéretét megtartani akarná, Isten haragját és megbántását vonná magára. Hogy bizonyosság szükséges az esküvésben, Dávid is bizonyítja ama szavaival:^[12] „Ki felebarátjának esküszik és nem csalja meg”.

XIII. Ki esküszik ítéletben és miért nem kell a gyermekektől esküt kívánni?

A második helyen áll az „ítélet”; mert az esküt nem vakmerően és meggondolatlanul, hanem megfontolva és meggondolva kell használni. Tehát a ki esküdni akar, mindenekelőtt jól gondolja meg, valljon a szükség kényszeriti-e őt rá, vagy nem; és az egész dolgot gondosan fontolja meg, ha olyan-e, hogy az eskü szükségesnek látszik. Azonkívül vegye tekintetbe az időt, figyeljen a helyre és sok egyebet, a mi a dologgal összefüggésben van, vegyen szemügyre: nem gyűlölet, nem szeretet, vagy valamely szenvedély, hanem egyedül a dolog fontossága és szüksége indítsa. Mert e megfontolás és gondos figyelés előre bocsátása nélkül az eskü bizonyára elhamarkodott és vakmerő lesz. Ilyen azok istentelen bizonyítása, kik a legjelentéktelenebb és haszontalan dolgokban minden ok és megfontolás nélkül, csak szokásból esküsznek. Ezt tapasztaljuk majd naponkint az eladók és vevőknél; mert azok, hogy minél drágábban adhassanak el, ezek pedig, hogy minél olcsóbban vehessenek, az árut esküvel vagy dicsérni vagy ócsárolni nem irtóznak. Mivel tehát ítélet és okosság is szükséges, a gyermekek pedig koruk miatt oly éles belátásra és különböztetésre nem képesek: azért rendelő szent Kornél^[13] pápa, hogy a gyermekektől felserdült koruk, vagyis 14-ik évük előtt eskü ne kivántassék.

XIV. Mikor esküszünk igazságban?

Utolsó az „igazság”, melyet főkép az ígéreteknél kívánunk meg; azért ha valaki valami igazságtalant és erkölcstelent ígér, az mind az esküvés által vétkezik, mind az ígéret betöltése által bűnt bűnre halmoz. Ilyen az evangéliumban Herodes király példája, ki könnyelmű esküjével lekötve, tánczoló leányának keresztelő szent János^[14] fejét táncza jutalmául adá. Ilyen volt a zsidók esküje is, kik, mint az Apostolok Cselekedeteiben^[15] olvassuk, megesküdtek, hogy addig mit sem ízlelnek, míg Pált meg nem ölik.

XV. Miből tudhatjuk meg főleg, hogy az eskü néha szabad?

Ezeknek ilyetén kifejtése után kétségtelen, hogy biztosan esküdhetik, a ki mindezeket megtartja és ezen föltételekkel, mint némi erődökkel körülveszi esküjét. Ezt okokkal is könnyű bebizonyítani. Mert „az Ur törvénye”, mely „hiba nélkül való”^[16] és szent, ezt parancsolja:^[17] „Féljed a te Uradat Istenedet és egyedül neki szolgálj és az ő nevére esküdjél”; és Dávidnál írva van:^[18] „Dicsértetni fognak mindnyájan, kik rája esküsznek”. Azonkívül a szentírás bizonyítja, hogy magok az egyház tényei, a legszentebb apostolok is éltek némelykor esküvel; amint kitűnik az apostol leveleiből. Sőt néha magok az angyalok is esküsznek; ugyanis szent János evangélista a Titkos Látások könyvében írja:^[19] hogy az angyal megesküdött arra, „ki él örökké”. S a mi több: maga az Isten az angyalok Ura is esküszik és az ó szövetségben Isten sok helyen Ígéreteit esküvel erősiti, mint Ábrahámnak^[20] és Dávidnak, ki Isten esküjéről feljegyző:^[21] „Megesküdött az Úr és nem bánja meg; te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint”.

XVI. Kimutatása annak, hogy a helyesen tett eskü dicséretre méltó.

Nem is nehéz belátni, miért dicséretre méltó az eskü, ha valaki az egész dolgot figyelmesen megfontolja és mind eredetét, mind czélját szemügyre veszi. Mert az eskü a hitből származik, melylyel az emberek Istent minden igazság szerzőjének hiszik, a ki sem nem csalatkozhatik, sem másokat meg nem csalhat; „kinek^[22] szemei előtt mindenek fedezetlenek és nyilvánvalók”; ki végre minden emberi dologról csodálandó gondviselésével intézkedik és a világot kormányozza. Tehát e hitte] felruházva hívják az emberek Istent az igazság tanújául, kinek hitelt nem adni istentelenség és gonoszság volna.

XVII. Az eskü czélja a perlekedések és czivakodások meg­ szüntetése.

A mi pedig czélját illeti, az eskü arra való és egyenesen arra czéloz, hogy az emberek igazságát és ártatlanságát bebizonyitsa, a perlekedések és czivakodásoknak véget vessen; mint az apostol is tanítja a zsidókhoz^[23] irt levelében.

XVIII. Mily tekintetben tiltotta meg Krisztus az esküt?

Ez állítással nem is ellenkeznek Üdvözítőnk ama szavai sz. Máténál:^[24] „Hallottátok, hogy mondatott a régieknek:, hamisan ne esküdjél; teljesítsd pedig az Urnák esküvéseidet. Én pedig mondom nektek, hogy teljességgel ne esküdjetek; sem az égre, mert Istennek királyiszéke; sem a földre, mert az ő lábai zsámolya; sem Jeruzsálemre, mert nagy király városa; fejedre se esküdjél, mert egy hajszálat sem változtathatsz fejérré vagy feketévé. Legyen pedig a ti beszédetek: úgy úgy, nem nem; valami pedig ezeknél több, az a gonosztól vagyon”. Mert nem lehet azt állítani, hogy e szavakkal az eskü általában és közönségesen kárhoztattatnék. miután már fönnebb láttuk, hogy maga az Ur és az apostolok többször esküdtek; hanem a zsidók ferde ítéletét akará az Úr megczáfolni, kik elhitették magokkal, hogy az esküvésben a hazugságon kívül mit sem kell kerülni. Azért a legcsekélyebb és jelentéktelenebb dolgokban mind magok igen gyakran esküdtek, mind másoktól esküt kívántak. E szokást korholja és rosszalja Üdvözítőnk és tanítja, hogy az eskütől teljességgel tartózkodni kell, hacsak a szükség nem kívánja.

XIX. Mily értelemben mondd Krisztus, hogy, a mi az igazság egyszerű állításánál több, a gonosztól vagyon.

Az eskü az emberi gyarlóság miatt rendeltetett és valóban a gonosztól származik: mivel vagy az esküvőnek áll hatatlanságát, vagy annak makacsságát jelenti, ki miatt esküszünk, a ki máskép rá nem bírható, hogy higyjen. Mindazáltal a szükséges eskü mentséget érdemel. Mert midőn Üdvözítőnk mondja:^[25] „Legyen a ti beszédetek: úgy, úgy: nem, nem”: e szólásformával eléggé kijelenti, hogy az eskü használatát a mindennapi és csekély dolgokban tiltja. Azért főkép arra int bennünket az Ur, hogy ne legyünk szerfelett hajlandók és készek az esküvésre: és ezt szorgalmasan kell tanítani és a nép emlékezetébe vésni. Mert mind a szentirás tekintélye, mind a szent atyák bizonyításai szerint az esküvés túlságos megszokásából számtalan rossz származik. Bölcs Sirák könyvében írva vagyon:^[26] „Szád ne szokjék esküvésre, mert sokan elesnek azáltal”. Ismét: „A sokat esküvő férfiú gonoszsággal telik meg és nem távozik el házától a csapás”. Sokat olvashatunk e tárgyról sz. Vazul^[27] és szent Ágostonnak a hazugság ellen irt könyveiben. Eddig szó volt a parancsoltakról, most pedig a tiltottakról szóljunk.

XX. Miért oly nagy bűn a hamis és vakmerő esküvés?

Isten nevét hiába venni tilos ; mert nyilvánvaló, hogy súlyos bűnnel terheli magát, a ki nem megfontolva, hanem meggondolatlanul esküszik. Hogy pedig ez igen súlyos vétek, azon szavak is bizonyítják: „Istenednek nevét hiába ne vegyed”; mintha okát adná, miért oly vétkes és istentelen e gonoszság; t. i. azért, mivel annak felsége kisebbittetik, kit Istenünknek és Urunknak vallunk. Tehát ezen törvény tiltja, hogy az emberek hamisan esküdjenek. Mert a ki oly nagy gonoszságtól, hogy Istenre hamisan hivatkozzék, vissza nem retten, az Isten ellen iszonyú méltatlanságot követ el; mivel őt vagy tudatlansággal bélyegzi, midőn azt véli, hogy ő valamely dolog igazságát nem ismeri, vagy épen gonoszságot és rossz indulatot tulajdonit neki, mint ki a hazugságot tanúskodásával kész volna megerősíteni.

XXI. Hogyan esküsznek hamisan, a kik esküvel igaznak bizonyítják, a mi igaz?

Nemcsak az esküszik hamisan, a ki esküvel igaznak állítja, miről tudja, hogy nem igaz, hanem az is, ki esküvel igaznak állítja azt, a mi magában véve igaz, de ő hamisnak tartja. Ugyanis mert a hazugság azért hazugság, mivel abban a megismerés- és benső meggyőződéssel ellenkező dolog mondatik ki: világos, hogy az ilyen valóban hazudik és hamisan esküszik.

XXII. Miképen vétkezik az, a ki esküvel bizonyítja a hamisat, a mit igaznak vél?

Hasonlókép hamisan esküszik az, a ki arra esküszik, a mit igaznak vél, de a mi valósággal még sem igaz, ha tehetsége szerint minden gondot és szorgalmat nem használt fel az egész dolog megismerésére és kipuhatolására. Mert jóllehet az ő beszéde meggyőződésével megegyezik, mégis e parancs ellen vétkezik.

XXIII. Hogyan vétkezik, a ki nem teljesíti, a mit esküvel, vagy fogadással ígért?

Ugyanazon bűn részese az is, a ki magát valaminek teljesítésére esküvel kötelezi, holott annak teljesítése vagy nem volt szándékában, vagy, ha volt is, azt, a mit megígért, tettleg nem teljesíti. Ez áll azokról is, kik nem tartják meg azt, mire Isten előtt magukat fogadással kötelezték.

XXIV. Hogyan vétkezik, a ki halálos bűnre, vagy az evangéliumi tanácsok ellen esküvel kötelezi magát?

E parancs ellen vétkezik továbbá, a ki nem igazságban esküszik, mely az eskü három kellékének egyike. Azért a ki esküvel valamely halálos bűn elkövetésére, p. o. gyilkosságra kötelezi magát, vétkezik e parancs ellen, habár komolyan és őszintén szól és esküjében meg van a bizonyosság, mint első kellék. Ezekhez kell számítani az eskü azon nemeit, melyek némi megvetésből erednek, midőn valaki esküszik, hogy nem fogja követni az evangéliumi tanácsokat, melyek a nőtlenségre és szegénységre ösztönöznek : mert jóllehet senki sem tartozik azokat szükségkép követni, de ha valaki megesküszik, hogy e tanácsoknak engedelmeskedni nem akar, az esküvése által az isteni tanácsokat megveti és megsérti.

XXV. Vétkezik, a ki alaptalan gyanítás után indulva esküszik.

Azonkívül megsérti e törvényt és az „ítélet” ellen vétkezik, ki arra esküszik, a mi bizonyos és a mit ő olyannak is tart, de némi alapnélküli és távolról vett gyanítás által indíttatva; mert, noha ily eskünél meg van a bizonyosság, mindazáltal némileg hamisság is lappang benne; mert a ki ily meggondolatlanul esküszik, a hamis esküvés nagy veszélyében forog.

XXVI. A ki hamis istenekre esküszik, halálosan vétkezik.

Hamisan esküszik továbbá, a ki hamis istenekre esküszik. Mert mi ellenkezőbb az igazsággal, mint a hazug és költött istenekre igaz Isten gyanánt hivatkozni?

XXVII. A ki Isten igéjét vagy félremagyarázva, vagy hiábavalóságra használva tiszteletlenséggel illeti, vétkezik.

Mivel pedig a szentirás, midőn a hamis esküt tiltja, igy szól:^[28] „Meg ne szentségtelenítsd a te Istened nevét”, tiltja a hanyagságot, melyet kerülni kell mindazokban, melyek iránt ezen parancs tekintélyéből tisztelettel tartozunk: milyen az Isten igéje, melynek fenségét nemcsak a jámborok, bánom néha az istentelenek is tisztelik, mint a Bírák könyvében^[29] Eglonról, a Moabiták királyáról föl van jegyezve. Isten igéjét pedig a legnagyobb méltatlansággal illeti, ki a szentirást igaz és valódi értelmétől eltérve az istentelenek tanai és tévelyeire alkalmazza; mely gonoszságra figyelmeztet bennünket az apostolok fejedelme ama szavakkal:^[30] „Melyekben némelyeket nehéz megérteni, miket a tudatlanok és állhatatlanok meghamisitának, mint egyéb írásokat is, a magok veszedelmére”. Továbbá undok és piszkos mocskokkal szennyeztetik be a szentirás, midőn annak szavait és mondatait, melyeket teljes tiszteletben kell tartani, mindenféle világias dolgokra alkalmazzák az elvetemült emberek, t. i. bohóságokra, mesékre, hiábavalóságokra, hizelkedésekre, rágalmakra, jóslatokra, gunyiratok és más effélékre: mely gonoszságnak megfenyitését parancsolja a trienti szent zsinat.^[31]

XXVIII. Hogyan vétkesnél, kik ínségeikben Istent segítségül nem hívják?

Továbbá valamint azok tisztelik az Istent, kik nyomoraikban segítsége és oltalmáért könyörögnek: úgy Istentől a köteles tiszteletet megtagadja az, ki őt segítségül nem hívja; az ilyeneket korholja Dávid, midőn mondja:^[32] „Az Urat nem hítták segítségül: ott remegtek félelemmel, hol nem volt félelem”.

XXIX. Mindezen vétkek közt legsúlyosabb az Istennek és szentéinek káromlása.

De sokkal utálatosabb gonoszsággal terhelik magokat azok, kik Isten legszentebb nevét, melyet minden teremtménynek magasztalni s mindenek fölött dicsőíteni kell, mint az Istennel uralkodó szentek nevét is, tisztátalan és mocskos szájjal káromolni és átkozni merészelik: mely bűn oly iszonyatos és borzasztó, hogy néha szentirás, ha a káromlásról van szó, az „áldás” szót használja.^[33]

XXX. Miért függesztették e parancshoz némely fenyegetések?

Mivel pedig a büntetés és bünhődés félelme a vétkezési szabadságot erősen fékezni szokta: azért a plébános, hogy az embereket jobban megindítsa és őket e parancs megtartására könnyebben rábírja, annak második részét és mintegy függelékét gondosan magyarázza meg; mert:^[34] „Az Ur nem tartja ártatlannak azt, ki Ura Istene nevét hiába veszi”. Es pedig először mutassa meg, hogy igen fontos okból történt, hogy ezen parancshoz fenyegetések kapcsoltattak; mert ebből mind a bűn nagyságát, mind Istennek kegyességét megismerhetjük, ki, mivel az emberek vesztében nem gyönyörködik, nehogy haragját és neheztelését vonjuk magunkra, ezen üdvös fenyegetésekkel ijeszt bennünket, hogy igy inkább jóakaratát, mint haragját tapasztaljuk. Ezt sürgesse a lelkipásztor s minden igyekezetét arra fordítsa, hogy a nép a bűn nagyságát megismerje s azt szívből megutálja és annak kerülésében nagyobb gondot s óvatosságot tanúsítson. Mutassa meg azonkívül, mennyire hajlandók az emberek e bűn elkövetésére, úgy, hogy nem lett volna elég a törvényt hozni, ha fenyegetések is nem adattak volna hozzá. Mert majdnem hihetetlen, mily nagy haszonnal jár ennek meggondolása; mivel valamint semmi sem ártalmasabb a gondatlan lelki biztosságnál: úgy saját gyengeségünk ismerete igen sokat használ. Azután azt is fejtse ki, hogy Isten nem szabott meghatározott büntetést; hanem csak általában fenyegetődzik, hogy, a ki e bűnt elköveti, büntetlenül nem fog maradni. Azért kell, hogy azon különféle büntetések, melyek bennünket naponkint sújtanak, e bűnre emlékeztessenek bennünket. Mert ezekből könnyen következtethetünk arra, hogy az emberek azért süllyednek a legnagyobb nyomorba, mivel e parancsnak nem engedelmeskednek. Miket szem előtt tartván, valószínű, hogy jövőben óvatosabbak lesznek. Azért a hívek szent félelemmel eltelve, egész buzgalommal kerüljék ezen bűnt; mert ha az utolsó ítéletkor minden haszontalan szóért számot kell adni,^[35] mit mondjunk a legsúlyosabb bűnökről, melyek az isteni névnek nagy megvetését foglalják magokban.

1. Móz. II. K. 20, 7.
2. Malak. 1, 6.
3. Zsolt. 2, 2.
4. Job. 1, 21.
5. Zsolt. 49, 15.
6. Zsolt. 33, 2.
7. Ar. sz. Ján. 2. hom.
8. II. Kor. I, 23.
9. Gal. 1, 20.
10. Kir. III. K. 1, 30.
11. Jer. 4, 2.
12. Zsolt. 14, 4.
13. Korn. páp. 16. f. XXII. 5. kérd.
14. Márk. 6.
15. Apost. Csel. 23, 12.
16. Zsolt. 18, 8.
17. Móz. V. K. 6, 13.
18. Zsolt. 62, 12.
19. Sz. Ján. Jel. 10, 6.
20. Zsid. 6, 17.
21. Zsolt. 109, 4.
22. Zsid. 4, 13.
23. Zsid. 6, 16.
24. Mát. 5, 33-37.
25. Mát. 5, 37.
26. Sirák fia K. 23, 9. 12.
27. Sz. Vazul. 14. zsoltr. besz.
28. Móz. III. K. 19, 12.
29. Bírák. 3. 20.
30. II. Pét. 3, 16.
31. Trient. zsin. 4. ül. a sz. könyv. kiad. és haszn.
32. Zsolt. 13, 5.
33. Kir. III. K. 21, 13. Job. 1, 11. 2, 9.
34. Móz. II. K. 10, 7.
35. Mát. 12, 36.