s e szavakkal valóban röviden és összevontan mindazt egybefoglalta, a mi a tökéletes eskühöz szükséges, t. i. a bizonyosságot, ítéletet és igazságot.
XII. Mikor esküszünk bizonyosságban?
Az eskünél tehát első helyen áll a „bizonyosság”, t. i. hogy mind az, a mit állítunk, igaz legyen, mind pedig, a ki esküszik, azt olyannak tartsa s ne vakmerő, vagy alaptalan következtetés, hanem a legbizonyosabb érvek indítsák őt arra. Az eskü másik neme is, melylyel valamit Ígérünk, épen úgy megkívánja a bizonyosságot; mert a ki valamit ígér, késznek kell lennie arra, hogy annak idején azt valósággal teljesiti és Ígéretét beváltja. Mert istenfélő férfiú soha sem ígéri olyannak teljesítését, a miről azt véli, hogy Isten legszentebb törvényeivel és akaratával ellenkezik; hanem, a mit Ígérni és esküvel erősíteni szabad, ha megígérte, soha sem fogja megmásítani, hacsak talán az a dolog lényeges változtával olyanná nem lett, hogy már, ha szavát beváltani és ígéretét megtartani akarná, Isten haragját és megbántását vonná magára. Hogy bizonyosság szükséges az esküvésben, Dávid is bizonyítja ama szavaival:[1] „Ki felebarátjának esküszik és nem csalja meg”.
XIII. Ki esküszik ítéletben és miért nem kell a gyermekektől esküt kívánni?
A második helyen áll az „ítélet”; mert az esküt nem vakmerően és meggondolatlanul, hanem megfontolva és meggondolva kell használni. Tehát a ki esküdni akar, mindenekelőtt jól gondolja meg, valljon a szükség kényszeriti-e őt rá, vagy nem; és az egész dolgot gondosan fontolja meg, ha olyan-e, hogy az eskü szükségesnek látszik. Azonkívül vegye tekintetbe az időt, figyeljen a helyre és sok egyebet, a mi a dologgal összefüggésben van, vegyen szemügyre: nem gyűlölet, nem szeretet, vagy valamely szenvedély, hanem egyedül a dolog fontossága és szüksége indítsa. Mert e megfontolás és gondos figyelés előre bocsátása nélkül az eskü bizonyára elhamarkodott és vakmerő lesz. Ilyen azok istentelen bizonyítása, kik a legjelentéktelenebb
- ↑ Zsolt. 14, 4.
