igéje, melynek fenségét nemcsak a jámborok, bánom néha az istentelenek is tisztelik, mint a Bírák könyvében[1] Eglonról, a Moabiták királyáról föl van jegyezve. Isten igéjét pedig a legnagyobb méltatlansággal illeti, ki a szentirást igaz és valódi értelmétől eltérve az istentelenek tanai és tévelyeire alkalmazza; mely gonoszságra figyelmeztet bennünket az apostolok fejedelme ama szavakkal:[2] „Melyekben némelyeket nehéz megérteni, miket a tudatlanok és állhatatlanok meghamisitának, mint egyéb írásokat is, a magok veszedelmére”. Továbbá undok és piszkos mocskokkal szennyeztetik be a szentirás, midőn annak szavait és mondatait, melyeket teljes tiszteletben kell tartani, mindenféle világias dolgokra alkalmazzák az elvetemült emberek, t. i. bohóságokra, mesékre, hiábavalóságokra, hizelkedésekre, rágalmakra, jóslatokra, gunyiratok és más effélékre: mely gonoszságnak megfenyitését parancsolja a trienti szent zsinat.[3]
XXVIII. Hogyan vétkesnél, kik ínségeikben Istent segítségül nem hívják?
Továbbá valamint azok tisztelik az Istent, kik nyomoraikban segítsége és oltalmáért könyörögnek: úgy Istentől a köteles tiszteletet megtagadja az, ki őt segítségül nem hívja; az ilyeneket korholja Dávid, midőn mondja:[4] „Az Urat nem hítták segítségül: ott remegtek félelemmel, hol nem volt félelem”.
XXIX. Mindezen vétkek közt legsúlyosabb az Istennek és szentéinek káromlása.
De sokkal utálatosabb gonoszsággal terhelik magokat azok, kik Isten legszentebb nevét, melyet minden teremtménynek magasztalni s mindenek fölött dicsőíteni kell, mint az Istennel uralkodó szentek nevét is, tisztátalan és mocskos szájjal káromolni és átkozni merészelik: mely bűn oly iszonyatos és borzasztó, hogy néha szentirás, ha a káromlásról van szó, az „áldás” szót használja.[5]
