az Urat minden időben, úgymond Dávid,[1] az ő dicsérete szájamban lesz mindenkoron”. De az esküvés, noha magában véve jó, mindazáltal gyakori használata épen nem dicsérendő.
VII. Miért nem helyeslendő az eskü gyakori használata?
E különbség oka pedig az, mivel az eskü csak azért rendeltetett, hogy az emberi gyarlóságnak legyen némi orvosszere és szükséges eszköze annak megerősítésére, a mit mondunk. Mert valamint a gyógyszer alkalmazása, hacsak nem szükséges, nem használ a testnek, gyakori használata pedig veszélyes is: épen úgy, hacsak fontos és igazságos ok nem kívánja, esküvel élni nem üdvös. Ha gyakrabban használjuk, nemcsak hogy nem használ, sőt inkább nagy kárt okoz. Azért igen jól tanítja aranyszájú szent János,[2] hogy nem a világ kezdetén, hanem csak későbbi idejében, midőn a székében elterjedt gonoszság az egész földkerekséget elárasztotta és mi sem maradt saját helyén és rendjében, hanem a dolgok nagy zavarában minden össze-vissza keveredett és a mi minden rossz közt legnagyobb, az emberek majd mindnyájan a bálványok utálatos szolgálatára vetemedtek: végre akkor, tehát elég későn, vált az emberek közt szokássá az esküvés. Mert, miután az emberek ily nagy igazságtalansága és gonoszsága mellett senki sem volt könnyen rábírható, hogy szavoknak hitelt adjon, Istent hítták bizonyságul.
VIII. Miben áll az eskü lényege és mit tesz tulajdonképen esküdni?
Mivel pedig a parancs e részében főkép arra kell megtanítani a híveket, hogy az esküt jámborul és szentül kell használniok: azért először elő kell adni, hogy „esküdni” annyit tesz, mint Istent bizonyságul hívni, a szavak bármely alakjában és fogalmazásával történjék az. Mert: „Isten a tanúm”, vagy „Istenemre”, ugyanegyet tesznek. Az is esküvés, midőn erősítésül a teremtett dolgokra esküszünk, mint: Isten szent evangeliomára, a keresztre, a szentek ereklyéire és nevére s több effélékre. Ámde ezek magokban véve az eskünek nem szereznek valamely tekintélyt vagy erőt, hanem ezt maga az Isten eszközli, mert
