Trienti Káté/MÁSODIK RÉSZ. VII. FEJEZET.

← MÁSODIK RÉSZ. VI. FEJEZET.

Trienti Káté
szerző: Trienti Zsinat, fordító: Szombathelyi Papneveldében fennálló Szt. Ágoston Társulat tagjai
MÁSODIK RÉSZ. VII. FEJEZET.

MÁSODIK RÉSZ. VIII. FEJEZET. →

VII. FEJEZET.

Az egyházirend szentségéről.

I. Miért szükséges, hogy a lelkipásztorok az egyházirendről szóló tant a népnek szorgalmasan megmagyarázzák?

Ha valaki a többi szentség természetét és mivoltát szorgalmasan vizsgálja, könnyen be fogja látni, hogy azok mind úgy függnek az egyházi rendtől, hogy nélküle vagy épen nem lehet azokat létesíteni s kiszolgáltatni, vagy minden ünnepélyes díszt, vallásos szertartást és tiszteletet nélkülöznek. Szükséges azért, hogy a lelkipásztorok a szentségekről szólván, az egyházirend szentségének tárgyalását is szorosabb kötelességüknek tartsák. Mert ama fejtegetés igen hasznos lesz mindenekelőtt nekik magoknak, azután másoknak, a kik egyházi életre lépnek, végre a híveknek is. Önmagoknak; mert e tárgy kifejtésével foglalkozva hathatósan ösztönöztetnek a kegyelem felélesztésére, melyet e szentségben nyertek: másoknak, kik az Úr örökségébe hivattak, részint, hogy ugyanazon jámbor igyekezettől lelkesüljenek, részint pedig, hogy azon dolgok ismeretét megszerezzék, melyekkel ellátva könnyebben utat készíthetnek magoknak a magasabb fokokra: a többi híveknek pedig, először, hogy megtanulják, mily tiszteletre érdemesek az egyház szolgái, azután, mivel sokszor megtörténik, hogy sokan vannak jelen, a kik még kiskorú fiaikat előre egyházi szolgálatra szánták, vagy a kik magok önkéntes elhatározásból akarják azon életnemet választani; már pedig illő, hogy ezek ismerjék azokat, a mik ez életpályához főkép tartoznak.

II. A papi rend minden földi méltóságnál fenségesebb.

Mindenekelőtt figyelmeztetni kell a híveket, mily nagy ezen intézmény jelessége s fönsége, ha legfőbb fokát, a papságot tekintjük. Mert miután a püspökök és áldozárok az Istennek mintegy tolmácsai s hírnökei, kik az ő nevében a földön Isten törvényére és erkölcsi parancsaira oktatják az embereket és magának Istennek személyét képviselik: világos, hogy az ő foglalkozásuknál magasztosaidat gondolni sem lehet; azért méltán neveztetnek nemcsak angyaloknak, hanem isteneknek is, mivel a halhatatlan Istennek erejét és felségét képviselik. Jóllehet pedig minden időben legnagyobb méltósággal bírtak, mindazáltal az uj szövetségi papok méltósága minden egyebekét fölülmúlja. Mert a hatalom, mely nekik a mi Urunk teste- és vérének megáldása- és föláldozására, továbbá a bűnök megbocsátására adatott, az emberi észt s értelmet is fölülhaladja, úgy, hogy semmi hozzá hasonlót és vele egyenlőt nem lehet találni e földön.

III. Kik tartatnak a papságra és az egyházi tisztekre Istentől hivatottaknak?

Valamint az Üdvözitőt az Atya, az apostolokat és tanítványokat Krisztus Urunk küldötte, az egész világra: úgy naponkint küldetnek a papok ugyanazon hatalommal felruházva:^[1] „A szentek teljes kiképzésére, a szolgálat munkájára Krisztus testének épülésére.” Azért e nagy tiszt terhét meggondolatlanul senkire sem kell tenni, hanem csak azokra, kik azt feddhetlen élet, tudomány, vallásosság és bölcseség által el tudják viselni. Ne is vegye senki magának e tisztet, hanem „a ki^[2] Istentől hivatik, mint Áron.” Istentől hívottaknak pedig azokat mondjuk, kik az egyház törvényes szolgáitól hivatnak: mert kétségkívül azokat, a kik ezen tisztbe elbizakodva lépnek és betolakodnak, értette az Ur, midőn azt mondá:^[3] „Nem küldém a prófétákat és ők futának;” ily embereknél szerencsétlenebb és nyomorultabb, Isten egyházára veszélyesebb semmi sem lehet.

IV. Kik lépnek hívatlanul a szent rendbe és nem az ajtón az egyházba?

Mivel minden véghezviendő tettben sok függ attól, minő czélt tűzött valaki maga elé, (mert, ha a legjobb czél van kitűzve, minden helyesen fog menni): azért azokat, a kik a szent rendeket akarják fölvenni, mindenekelőtt arra kell inteni, hogy semmit, a mi e nagy czélhoz méltatlan, magok elé ne tűzzenek; és ezt annál szorgalmasabban kell tárgyalni, minél súlyosabban szoktak a hívek napjainkban vétkezni. Mert némelyek oly czélból lépnek ezen életpályára, hogy az élelmükre és ruházatukra szükségeseket megszerezzék, úgy, hogy — amint sokszor láthatjuk — a nyereségen kívül semmi mást sem keresnek a papságban, épen úgy, mint mások akármely mocskos mesterségben. Mert ámbár az apostol szavai^[4] szerint maga a természet és Isten törvénye kivánja, hogy, a ki az oltárnak szolgál, az oltárról éljen: mindazáltal haszonért és nyereségért járulni az oltárhoz a legnagyobb szentségtörés, áfásokat a tisztelet és nagyravágyás vezet a papi rendbe; ismét mások azért akarnak fölszenteltetni, hogy kincsekben bővelkedjenek. A mi kitűnik abból, hogy, hacsak valamely gazdag egyházi javadalmat nem nyernek, az egyházi rendre nem is gondolnak. Ezek azok, kiket az Üdvözítő béreseknek nevez,^[5] és kikről Ezekiel azt mondja:^[6] „Önönmagokat legeltetik, nem a nyájat:” kiknek szemtelensége és gazsága nemcsak a papi rendre vet nagy homályt, úgy, hogy a hívek már nem is képzelhetnek valami utálatra és megvetésre méltóbbat: hanem azt is okozza, hogy magok nem nyernek mást a papságból, mint dudás az apostoli tisztből, mely örök kárhozatot hozott rá. Ellenben méltán mondhatjuk, hogy az ajtón lépnek az egyházba, kik Istentől törvényesen hivatva az egyházi tiszteket egyedül azért vállalják magukra, hogy Isten dicsőségét előmozdítsák.

V. Micsoda tekintetben kell más embereket fölülmúlniok s közülük kitűnniük azoknak, kik magokat a szent rendek által az egyháznak szentelték ?

Mindamellett ezt nem úgy kell venni, mintha ezen törvény nem szólna mindenkinek egyformán. Mert az emberek azért teremtettek, hogy Istent tiszteljék, mit különösen azon híveknek kell teljes szivükből, teljes lelkükből s minden erejükből tenniük, kik a keresztség kegyelmében részesültek. Azonban a kik az egyházi rendet fül akarják venni, kell, hogy feltegyék magokban, hogy nemcsak mindenben Isten dicsőségét fogják keresni, (mert ez mindenkinek, különösen pedig a híveknek közös kötelességük:) hanem hogy bizonyos egyházi tisztre alkalmazva, azt szentségben és igazságban teljesítsék. Mert valamint a hadseregben minden katona hódol a hadvezér parancsának, mindazáltal közöttük egyik százados, másik hadnagy, mások más tisztségeket viselnek: úgy, ámbár mindenkinek teljes erejéből kell jámborságra és ártatlanságra törekednie, miáltal Isten legjobban tiszteltetik, mégis azoknak, kik az egyházi rendbe föl vannak véve, az egyházban némely tiszteket és ténykedéseket kell teljesíteniük. Mert a szent áldozatot magokért és másokért bemutatják, Isten törvényét fejtegetik s annak készséggel s örömmel való megtartására intik és oktatják a híveket; a Krisztus Urunk által rendelt szentségeket, melyek minden kegyelmet megszereznek és növelnek, kiszolgáltatják: szóval a legnagyobb s legfölségesebb tisztet gyakorolják. Ezek kifejtése után fogjon a plébános azok magyarázásához, melyek e szentségnek sajátai, hogy a hívek, kik az egyházi rendbe felvétetni kívánnak, megtanulják. minemű tisztségre hivatnak és mily nagy hatalom adatott Istentől az egyházunk és szolgáinak.

VI. Hányféle az egyházi hatalom?

Kétféle: úgymint rendi s a joghatósági hatalom. A rendi hatalom Krisztus Urunk valóságos testére vonatkozik a legméltóságosabb Oltáriszentségben. A joghatósági hatalom pedig egészen Krisztus titokteljes testére vonatkozik. Mert ehhez tartozik a keresztény népet kormányozni, oktatni és az örökké tartó mennyei boldogságra vezetni.

VII. Mire terjed ki a rendi hatalom?

A rendi hatalom nemcsak az Oltáriszentség létesítésének hatalmát és erejét foglalja magában, hanem a hívek lelkét annak vételére előkészíti és méltókká teszi s mindazokat összesíti, a mik bármikép az oltáriszentséghez tartoznak. Erre nézve több bizonyítékot lehet felhozni a szentirásból, de a legjelesebb s legnyomatékosabbak azok, melyeket sz. Jánosnál^[7] és szent Máténál^[8] olvasunk. Krisztus Urunk ugyanis igy szól: „Amint engem küldött az Atya, én is küldelek titeket. Vegyétek a Szentlelket; a kiknek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak nekik; és a kiknek megtartjátok, meg vannak tartva;” és: „Bizony mondom nektek, a miket megkötöztök a földön, meg lesznek kötve mennyben is; és a miket feloldoztok a földön, föl lesznek oldva mennyben is.” Ezen helyek a lelkipásztoroktól a sz. atyák tanítása s tekintélye szerint kifejtetve, az igazságot legfényesebb világosságba fogják helyezni.

VIII. Krisztus papsága a természet törvénye, sőt a Mózes törvénye szerinti papságnál is fönségesebb.

E hatalom pedig végtelenül felülhaladja azt, mely a természet törvényében a szent dolgok kezelésére adatott némely embereknek. Mert azon kornak is, mely az Írott törvényt megelőzte, szükségképpen kellett papsággal s lelki hatalommal bírnia, mintán tudva van. hogy törvénynyel bírt, Mert az apostol^[9] tanúsága szerint e kettő úgy össze van forrva, hogy az egyik megváltoztával a másiknak is szükségképen meg kell változnia. Minthogy tehát az emberek természeti ösztönüknél fogva belátták, hogy az Istent tisztelni kell: önként következett, hogy minden államban voltak, kik az áldozatok és az isteni tisztelet végzésére rendeltettek, kiknek hatalma lelkinek neveztetek. E hatalom Izrael népénél sem hiányzott; mely jóllehet méltóságra nézve felülhaladta azt, mellyel a papok a természet törvényében voltak felruházva: mindazáltal az evangéliumi törvény lelki hatalmánál sokkal alsóbb rendűnek tartandó. Mert ez mennyei és az angyalok minden erejét túlhaladja: nem is a mózesi papságtól, hanem Jézus Krisztustól veszi eredetét:^[10] „ki min Áron szerint volt pap, hanem Melkizedek rende szerint.” Mert az, ki legfőbb hatalommal birt a kegyelmek osztogatására s a bűnök megbocsátására, ezen hatalmat, ámbár hatásra nézve korlátozva s a szentségekhez kötve, egyházának hagyta; azért annak gyakorlására bizonyos kiszolgálók rendeltettek és ünnepélyes szertartással felszenteltettek; és ezen felszentelés egyházirend szentségének vagy papszentelésnek mondatik.

IX. Mi az egyházirend és miért neveztetik az egyházi tisztség egyházirendnek?

A szent atyák azért használták e szót, melynek igen tág értelipe van. hogy ezzel Isten szolgáinak méltóságát és fönségét fejezzék ki. Mert ezen szó rend, ha tulajdon értelmét és jelentését veszszük, felsőbb és alsóbb dolgok elhelyezését jelenti, melyek közt ez által oly viszony jön létre, hogy egyik a másikra vonatkozik. Minthogy tehát e tisztségben sok fok és különféle foglalkozás vagyon s minden határozottan el van osztva és helyezve, helyesen és találóan neveztetett rendnek.

X. Az egyházirend valóságos szentség.

Hogy pedig az egyházirend az egyház többi szentségei közé tartozik, a trienti sz. zsinat a már többször megemlített okkal erősiti meg; mert mivel a szentség szent dolognak jele, az pedig, a mi ezen fölszentelésben külsőképen történik, azon kegyelmet és hatalmat jelenti, mely annak adatik, a ki fölszenteltetik: nyilván következik, hogy az egyházirend igazán és tulajdonképen szentségnek mondandó: azért a püspök, midőn a fölszentelendőnek a kelyhet nyújtja a borral és vizzel, s a tányérkát a kenyérrel, azt mondja: „Vedd az áldozat bemutatásának hatalmát Mely szavakkal az egyház folytonos tanítása szerint hatalom adatik, hogy, ha meg van a szükséges anyag, az Oltáriszentséget létesíthessük és jelleg nyomatik a lélekre, a mellyel kegyelem van összekapcsolva, hogy ama tisztet rendesen és törvényszerűen teljesíthessük, a mit e szavakkal fejez ki az apostol:^[11] „Intlek, hogy gerjeszd föl az Isten malasztját, mely benned vagyon az én kezeimnek rátétele által. Mert nem adta nekünk Isten a félelemnek, hanem az erőnek, szeretetnek és józanságnak lelkét.”

XI. Miért van az egyházban több rende a kiszolgáltatóknak?

Mivel, hogy a sz. zsinat^[12] szavaival éljünk, ez a magasztos papi szolgálat isteni dolog, azért, hogy minél méltóbban és nagyobb tisztelettel lehessen gyakorolni, illő volt, hogy az egyház rendezettebb intézkedése szerint több különböző rendje legyen a kiszolgáltatóknak, kik az áldozópapi hivatalban szolgáljanak és pedig úgy rendezve, hogy, a kik a hajkoronával már megjeleltek, a kisebb rendek által emelkedjenek a nagyobbakra.

XII. Hány rendfokozata van az egyházi szolgáknak és hogyan vannak közönségesen felosztva?

Meg kell magyarázni, hogy a rendek száma hót, mint a kath. egyház mindig tanította: neveik pedig ezek: ajtónálló, olvasó, ördögűző, gyertyavivő, alszerpap, szerpap, áldozár. Hogy pedig a szolgák ezen száma helyesen van igy meghatározva, kitűnik azon teendőkből, melyek a szent miseáldozathoz és az oltáriszentség végzéséhez vagy kiszolgáltatásához, a miért főkép rendeltettek, szükségeseknek látszanak. Ezek közöl némelyek nagyobb, vagy szent, mások pedig kisebb rendeknek mondatnak. A nagyobb vagy szent rendek: az áldozópapság, szerpap- és alszerpapság: a kisebbek közé ezek soroztainak: gyertyavivők, ördögűzők, olvasók és ajtónállók; ezekről egyenkint fogunk röviden szólald, hogy a lelkipásztoroknak forrásuk legyen, melyből főkép azokat oktassák, kikről tudják, hogy valamely rendet fel fognak kapni.

XIII. Mit jelent a pilis (hajkorona) és a klerikus nevezet?

El kell kezdeni pedig a papi tonsura feladásán és elő kell adni, hogy az némi előkészület a rendek fölvételére. Mert valamint a keresztségre az ördögűzés, a házasságra pedig az eljegyzés által szoktak előkészíttetni az emberek: úgy, midőn a hajkorona által Istennek szenteltetnek, mintegy út nyílik nekik az egyházirend szentségére. Mert kijelentetik, hogy milyennek kell lennie annak, a ki a sz. rendeket föl akarja venni; mivel a „klerikus” nevezet, melyet akkor kap először, abból származott, hogy az Ur lesz ezentúl része és öröksége, hasonlólag azokhoz, kik Izrael népéből az isteni tiszteletre voltak rendelve: kiknek az Úr megtiltotta, hogy részt kapjanak az ígéret földén, midőn igy szól:^[13] „Én vagyok a te részed és örökséged”. Ámbár ez minden hívőnek szól, mégis kiválólag azokra illik, kik magokat Isten szolgálatára szentelték.

XIV. Miért jeleltetnek meg a klerikusok fejökön kör-alakú koronával?

A haj pedig megnyiretik kör alakjára s hasonlatosságára, melyet mindig kell viselni és, amint valaki azután felsőbb rendfokozatra lép, a kör-alakot szélesebbre kell nyírni. Hogy pedig ez az apostolok hagyományából származik, az egyház tanítja, mert e haj kinyirásának szokásáról említést tesznek areopagi Dénes, Ágoston, Jeromos, ősrégi és nagy tekintélyű atyák. Mondják, hogy először az apostolok fejedelme hozta be ezen szokást azon tövisekből fönt korona emlékére, melyet Üdvözítőnk fejére tettek, hogy így, a mit a gonoszok Krisztus meggyalázására és kínzására gondoltak ki, azzal az apostolok az ő díszére és dicsőségére éljenek s egyszersmind kijelentsék, hogy az egyház szolgáinak arra kell törekedniük, hogy Krisztus Urunk képét s alakját mindenben viseljék. Ámbár némelyek azt állítják, hogy ezen jel a királyi méltóságot jelenti, mely kiváltképen megilleti azokat, kik az Úr szolgálatára hivattak. Mert hogy az, a mit Péter apostol a hívekről mond:^[14] „Ti választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok”, kiválólag s tulajdonképeni értelemben az egyházi szolgákra vonatkozik, könnyen érthető; ámbár vannak, kik azt állítják, hogy a kör alakja, mely minden alaknál tökéletesebb, vagy a klerikusoktól fölvállalt tökéletesebb eletet jelenti, vagy a földi dolgok megvetését és a léleknek minden emberi gondtól való mentességét fejezi ki, minthogy a hajat, mint valami fölöslegeset a testen, lenyirják.

XV. Mi az ajtónállók foglalkozása?

A hajkorona felvétele után első fokozat az ajtónállóság. Tiszté a templom ajtaját s kulcsait őrizni és a bemenettől azokat eltávolítani, kiknek abba belépni meg volt tiltva. A sz. miseáldozatnál is szolgált, hogy vigyázzon, nehogy valaki kelleténél közelebb lépjen az oltárhoz és az isteni tiszteletet végző papot zavarja. Más hivatalok is voltak reábizva, mint azon szertartásokból is kitűnik, melyeket a fölszentelésénél szoktak használni. Mert a püspök, átadván annak, kit ajtóőrré akar tenni, az oltárról vett kulcsokat, igy szól: „ügy cselekedjél, mint kinek számot kell adnia Istennek azokról, miket e kulcsokkal fölzárnak”. Hogy pedig ezen rendnek az ős egyházban nagy volt a méltósága, kitűnik abból, a mi napjainkban van szokásban az egyházban. Mert a kincstárnoki hivatal, mely azonos a kincstár őrzésével, mely az ajtóőrökhöz tartozott, maiglan is az előkelőbb egyházi foglalkozások közé számittatik.

XVI. Mi a kötelessége az egyházban az olvasónak?

A rend második fokozata az olvasó hivatala. Kötelessége a templomban az ó és uj szövetségi könyveket tiszta és érthető szóval olvasni: különösen pedig azokat, melyeket éjjeli zsoltározás alkalmával szoktak olvasni. Kötelessége volt még a híveket Krisztus vallásának elemeire oktatni. Azért a püspök a felszenteléskor a nép jelenlétében átadván neki azon könyvet, melyben azok foglaltatnak, a mik e hivatalra vonatkoznak.azt mondja: „Vedd és buzgólkodjál Isten igéjeért és részed leend, ha tisztedet híven és hasznosan betöltendőd, azokkal, kik Isten igéjét jól kezelték kezdet óta”.

XVII. Mi a teendőjük az ördögűzőknek?

A harmadik az ördögűzők rendje, kiknek hatalom adatott arra, hogy az Úr nevét segítségül hívják azok fölött, kiket a tisztátalan lelkek megszállottak: azért a püspök fölavatásukkor átnyújtja nekik a könyvet, mely az ördögűzéseket tartalmazza, ezen szavakkal: „Vedd át és vésd emlékezetedbe és legyen hatalmad kezeidet rajok tenni a megszállottakra, mind a megkereszteltekre, mind a hitujonczokra”.

XVIII. Mik a gyertyavivők kötelességei?

Azok közt, melyek kisebb s nem szent rendeknek neveztetnek, negyedik és utolsó a gyertyavivők rendje. Kötelességük a nagyobbrendü egyház-szolgákat, az alszerpapokat és szerpapokat az oltárnál való szolgálatban kisérni és segítségükre lenni. Azonkívül a gyertyát viszik és tartják a szent mise alatt, különösen pedig, mikor az evangélium olvastatik; innen gyertyavivőknek is mondatnak. Midőn pedig felszenteltetnek, a püspök ezen szertartásokat szokta használni. Legelőször hathatósan intvén őket kötelességökre, átnyújt nekik egyenkint egy-egy gyertyát, mondván: „Vedd át e gyertyatartót a gyertyával és tudd, hogy te fogadtattál föl az Úr nevében az egyház világitó szereinek meggyujtására”. Azután pedig az üres edénykéket, melyekből az áldozatnál a bor és viz kiszolgáltatik, nyújtván át nekik, igy szól: „Vedd át ez edénykéket bor és viz szolgáltatására, mely Krisztus vérének szentsége lesz az Ur nevében”.

XIX. Mi az alszerpapnak tisztje s mily szertartások használtatnak fölszentélésében?

Ezen kisebb s nem szent rendek, melyekről eddig szóltunk, törvényszerű ut nyílik a nagyobb és szent rendekre való felemeltetéshez. Ezek első fokán az alszerpap áll: kinek kötelessége, mint már neve mutatja, a szerpapnak az oltárnál szolgálni; ugyanis a sz. miseáldozathoz szükséges szent ruhákat, edényeket, kenyeret és bort neki kell előkészítenie. Ma a püspöknek és áldozópapnak vizet nyújt, mikor kezét mossa a sz. misében. A sz. leczkét is, a mit régente a szerpap tett, az alszerpap olvassa és tanúként szolgál a mise alatt és vigyáz, nehogy valaki a miséző papot zavarja. Ezeket, a mik az alszerpapnak tisztéhez tartoznak, azon ünnepélyes szertartásokból lehet megérteni, melyek fölszenteltetésében előfordulnak. A püspök ugyanis mindenekelőtt figyelmezteti az ezen rendhez kötött örökös önmegtartóztatási törvényre s kijelenti, hogy senki az alszerpapság rendére nem bocsátható, hacsak ezen kötelezettséget önkényt el nem fogadja; azután, a litánia ünnepélyes elmondása után, előszámlálja s megmagyarázza az alszerpapnak kötelmeit és tisztjét. Ezek végeztével mindenik fölszentelendő a püspöktől a kelyhet s a szentelt tányérkát kapja, a főesperestől pedig, hogy tudja, hogy ő a szerpapnak hivatalában segédje, a borral és vízzel telt edénykéket a medenczével és kendővel együtt a kezek megtöltésére; miközben a püspök ezeket mondja: „Lássátok, mily tisztség ruháztatik rátok; azért intlek titeket, hogy úgy viseljétek magatokat, hogy Istennek tetszhessetek”. Ehhez járulnak még más imák. Végre, miután a püspök az alszerpapot a szent öltönyökkel földiszité, melyek mindenikénél különös igék és szertartások használtatnak, átadja neki a sz. leczkék könyvét igy szólván: „Vedd a sz. leczkék könyvét s legyen hatalmad azokat az Isten sz. egyházában fölolvasni mind az élőkért, mind a holtakért”.

XX. Mi a szerpap tiszte?

A szent rendek második fokán a szerpap áll, kinek tiszte szélesebb körű és mindenkor szentebbnek tartatott; mert az ő kötelessége a püspököt folyton követni, a beszéd alatt mellette állani s őt vagy az áldozópapot, midőn miséz vagy más szentségeket kiszolgáltat, segíteni és a szent miseáldozat alatt az evangéliumot fölolvasni. Régente pedig gyakran figyelmeztette a híveket, hogy a misére vigyázzanak; és a mely egyházakban szokásban volt az úrvacsorát két szin alatt venni, az Ur szent vérét kiszolgáltatta. Azonkívül a szerpapra volt bízva az egyházi javak kiosztása is, hogy kinek-kinek a szükséges élelmeket kiadja. A szerpaphoz — mint a püspök szeméhez — tartozik még, hogy felügyeljen a városban, kik élnek jámbor és vallásos, kik ellenkező életet, kik járnak el annak idején a misére és sz. beszédre s kik nem, hogy miután a püspököt mindezekről értesítette, az mindenkit vagy külön buzdíthasson és inthessen, vagy nyilván feddhessen, korholhasson, amint üdvösebbnek ítéli. A hitujonczok neveit is neki kell felolvasnia és azokat, kik az egyházirendbe avatandók, a püspök elé állítania. Szabad neki ezeken kívül a püspök és az áldozár távollétében az evangéliumot megmagyarázni, de nem emelt helyről, hogy mindenki megértse, hogy ez neki tulajdon tisztéhez nem tartozik.

XXI. Kiket kell a szerpapságra választani?

Hogy mily nagy szorgalmat kell arra fordítani, nehogy méltatlan jusson az egyházirend eme fokára, megmutatta az apostol, midőn Timoteushoz irt levelében^[15] a „diakónusának magaviseletét, feddhetlenségét és erényességét fejtegeti. Ugyanezt eléggé jelentik a szertartások s ünnepélyességek, melyekkel a püspök őt fölszenteli. Ugyanis több és buzgóbb imákkal él a püspök a szerpap, mint az alszerpap fölszentelésénél s más öltönynyel díszíti föl. Ezenkívül rá teszi kezeit. Ugyanezt gyakorolták, amint olvassuk, az apostolok^[16] is, midőn az első szerpapokat rendelték. Végre átadja neki a misekönyvet ezen szavakkal: „Vedd a hatalmat az evangéliumnak Isten egyházában való fölolvasására mind az élőkért, mind a holtakért az Ur nevében”.

XXII. Mily nagy az áldozópapságnak méltósága?

A harmadik és minden sz. rendnek legfőbb foka az áldozópapság. A kik erre érdemesittettek, azokat a régi atyák kétfélekép szokták nevezni; néha t. i. presbytereknek — a mi görögül „öreget” jelent, nemcsak a kor érettsége miatt, a mi ezen rendre igen szükséges, hanem még inkább a komolyság, tudomány és bölcseség miatt: mert, amint írva van:^[17] „az öregség tiszteletre méltó, nem a hosszú idővel jár, sem az esztendők számával, hanem az ember értelme az ősz haj és az élemedett kor a hibanélküli élet”. Néha pedig áldozópapoknak nevezik, részint azért, mivel istennek vannak szentelve, részint, mivel hivatásuk, hogy a szentségeket kiszolgáltassák és a szent s isteni dolgokat kezeljék.

XXIII. Hányféle mind az új, mind az ó törvénybeli papság?

Azonban mivel a szentirásban kettős papságról van szó, egy belső és egy külsőről: azért a kettő között különbséget kell tenni, hogy a lelkipásztorok megmagyarázhassák, melyikről van itt szó. A mi tehát a belső papságot illeti, a hívek mindnyájan, mintán meg vannak keresztelve, papoknak mondatnak, kiváltképen pedig az igazak, kik Isten lelkét bírják és az isteni malaszt ajándéka által Jézus Krisztusnak, a legfőbb papnak élő tagjaivá lettek: mert ezek szeretettől lángoló hittel szivük oltárán lelki áldozatokat matatnak he Istennek: melyekhez mindazon jó és erényes cselekedet tartozik, melyeket Isten dicsőségére végeznek; azért olvassak a titkos jelenések könyvében:^[18] „Krisztus megmosott bűneinktől az ő vére által és minket királysággá és papokká tett Istennek és az ő atyjának”. Ez értelemben mondja az apostolok fejedelme:^[19] „Ti is mint élő kövek, épüljetek föl rajta lelki házal, szent papságul lelki áldozatok bemutatására, melyek kedvesek Isten előtt Jézus Krisztus állal”. És sz. Pál buzdít bennünket:^[20] „Adjátok elő a ti testeteket élő, szent s Istennek kedves áldozatul s igy a ti, szolgálatotok okos legyen”. Dávid is igy szólt már hajdan:^[21] „Áldozat Istennek a kesergő lélek; a töredelmes és alázatos szivet, oh Istenem! nem veted meg”. Hogy ezek mind a belső papságra vonatkoznak, könnyű átlátni. A külső papság pedig nem a hívők összeségének, hanem bizonyos férfiaknak tiszte, kik a törvényes kézrátétel és a sz. egyház ünnepélyes szertartásai szerint beiktatva s Istennek szenteltetve, valamely sajátlagos és szent szolgálatra rendeltetnek. A papság ezen megkülönböztetése az ó szövetségben is föltalálható: mert, fölebb láttuk, hogy Dávid a belsőről szólott; a külsőt illetőleg pedig mindenki tudhatja, mily sok parancsot adott az Úr Mózesnek és Áronnak. Azonfelül az egész Levi nemzetséget a templom szolgálatára rendelte s törvényileg megtiltotta, hogy más törzsbeli ama tisztségbe ne tolakodjék. Azért Oziás^[22] király, mivel a papi hivatalt bitorolta, az Úrtól bélpoklossággal büntettetvén kevélységéért és szentségtöréséért súlyosan lakolt. Mivel tehát a papság ugyanazon megkülönböztetését az evangéliumi törvényben is föl lehet találni, azért értésükre kell adni a hiveknek, hogy itt a külső papságról van szó, mely bizonyos embereknek adatott; mert csak ez tartozik az egyházirend szentségéhez.

XXIV. Mi az áldozópapoknak tulajdonképeni foglalkozása?

Tehát az áldozópapnak tiszte, hogy Istennek áldozatot mutasson be s a szentségeket kiszolgáltassa, amint a fölszentelési szertartásokból kitűnik. A püspök t. i. midőn valakit áldozópappá szentel, először kezeit minden jelenlevő áldozópappal együtt ráteszi, azután vállaira illesztvén a stólát, azt mellén keresztbe teszi; miáltal kijelentetik, hogy a pap erőt nyer a magasból, hogy Krisztus Urunk keresztjét s Isten törvényének kellemes igáját elviselhesse s azt nemcsak szóval, hanem szent és erényes életpéldájával is magyarázhassa. Azután kezeit megkenvén sz. olajjal, átnyújtja a kelyhet borral s a tányérkát a kenyérrel, mondván: „Vedd a hatalmat Istennek áldozatot bemutatni és misét felajánlani mind az élőkért, mind a holtakért”. Szertartásokkal és szavakkal Isten és az emberek között szószólóvá és közbenjáróvá rendeltetik, a mit az áldozópap kiváló foglalkozásának kell tartani. Végre kezeit ismét fejére tevén, azt mondja: „Vedd a Szentlelket, a kiknek megbocsátod bűneiket, meg lesznek bocsátva; s a kiknek megtartod, meg lesznek tartva” és átadja neki azon mennyei hatalmat a bűnök megbocsátására és megtartására, melyet az Ur tanítványainak adott. Ezek tehát az áldozópapi rend sajátlagos kiváltképeni tisztjei.

XXV. Ámbár egy az áldozópapi rend, mindazáltal nem egy az áldozópapok fokozata.

Ámbár csak egy az áldozópapi rend, mindazáltal több méltósági s hatalmi foka van. Az első azoké, kik egyszerűen áldozópapoknak hivatnak, kiknek teendőit fejtegettük. A második a püspököké, kik egyes püspökségek élén állanak, hogy nemcsak az egyház többi szolgáit, hanem a hiveket is igazgassák s azok üdvéről legnagyobb éberséggel és szorgalommal gondoskodjanak. Azért a sz. írásban sokszor juhok pásztorainak neveztetnek, kiknek hivatalát s kötelességét leírja sz. Pál az Efezusiakhoz^[23] tartott beszédében, mint az Apostolok Cselekedeteiben olvassuk. Péter,^[24] az apostolok fejedelme is hagyott hátra a püspökök hivataláról szóló szabályt, mely szerint, ha a püspökök kötelességeiket teljesitik, kétségkívül jó pásztorok lesznek s olyanoknak fognak tartatni is. De a püspökök „főpapoknak” is neveztetnek, a pogányoktól kölcsönzött névvel, kik papi fejedelmeiket főpapoknak szokták nevezni. A harmadik az érsekek fokozata, kik több püspök fölött állanak és metropolitáknak is neveztetnek, mivel azon városok főpapjai, a melyek mintegy azon tartomány anyáinak tekinthetők. Azért magasabb ranggal s terjedelmesebb hatalommal bírnak, mint a püspökök, jóllehet a rendre nézve a püspököktől nem különböznek. A negyedik fokon állanak a pátriárkák, vagyis az első s legfőbb atyák. Hajdan az egész egyházban a római pápán kívül csak négy pátriárka volt, de méltóságra nézve nem voltak mind egyenlők; mert a konstantinápolyi, ámbár mindannyinál későbben emeltetett ezen méltóságra, mindazáltal a birodalom tekintélyessége miatt kiválóbb helyet foglalt el. Ezután következett az alexandriai, kinek egyházát az apostolok főnökének parancsára Márk evangélista alapította. Harmadik az antiokiai, hol először Péter székelt. Az utolsó helyen állott a jeruzsálemi, mely egyházat Jakab, Krisztus rokona igazgatott. Mindezeken kívül a kath. egyház mindig tisztelte a római pápát, kit alexandriai Cyrill az efezusi zsinaton fő püspöknek, az egész földkerekség atyjának s pátriárkájának nevezett. Minthogy t. i. Péternek az apostolok fejedelmének székén ül, ki, mint tudva van, azon egész haláláig ült: azért benne a méltóság legmagasabb fokát és a joghatóság teljét ismeri el, melyet nem zsinati vagy más emberi intézményekből, hanem Istentől nyert. Ugyanazért minden hívőnek, püspöknek s a többi főpapnak, bármily hivatallal s hatalommal legyenek felruházva, atyja és kormányzója, az összes egyháznak feje, mint Péter utódja, Jézus Krisztus valóságos és törvényes helyettese. Ezek szerint tanítsák a lelkipásztorok, hogy mik az egyházi rendek és fokozatok kiváló hivatalai és tisztségei és hogy ki ezen szentség kiszolgáltatója.

XXVI. Ki törvényes kiszolgáltatója az egyházirend szentségének?

Bizonyos, hogy annak kiszolgáltatása a püspököt illeti, a mit a sz. írás tekintélyével, kétségtelen hagyománynyal, az összes sz. atyák tanúságával, a zsinatok határozataival, az egyház gyakorlatával s szokásával igen könnyű lesz bebizonyítani. Jóllehet némely apátnak meg van engedve, a kisebb és nem szent rendeket néha föladni, mindazáltal senki sem kételkedhetik, hogy ez a püspöknek tulajdon tiszte: kinek egyedül szabad feladni a többi rendeket, melyek nagyobbaknak s szenteknek neveztetnek és kívüle senkinek. Mert alszerpapokat, szerpapokat s áldozárokat egyedül a püspök szentel; püspökök pedig, az apostolok hagyománya szerint, mely az egyházban mindig megőriztetett, három püspöktől szenteltetnek fel.

XXVII. Miért kívántatik az egyházi rendekre fölavatandókban kitűnő jámborság?

Most annak kifejtése következik, hogy kik alkalmasak ezen szentségre, különösen pedig az áldozárságra és azokban főkép mik kívántainak meg. Ebből ugyanis könnyű lesz meghatározni, mire kell vigyázni a többi rendek föladásánál, mindeniknek tiszte és méltósága szerint. Hogy pedig ezen szentség körül a legnagyobb gondosság szükséges, kitűnik onnan, mert a többi szentség azok megszenteltetésére és hasznára nyújt malasztot, kik azokban részesülnek, de a kik a szent rendéket felveszik, azért nyerik a mennyei kegyelmet, hogy az ő szolgálatukkal az egyházról és igy minden ember üdvéről gondoskodva legyen; miből azután megérthetjük, miért történnek a fölszentelések csak meghatározott napokon, melyeken az egyház legrégibb szokása szerint ünnepélyes böjtök vannak parancsolva, hogy t. i. a hivő nép ájtatos és sz. imákkal a szent dolgok oly kezelőit nyerje Istentől, kik ily fönséges tiszt hatalmának helyes és az egyház hasznára való kezelésére alkalmatosak legyenek.

XXVIII. Mily erkölcsi és életfeddhetlenség kívántatik a fölszentelendőben?

Mindenekelőtt tehát igen szükséges, hogy azt, a ki áldozópappá szenteltetik, erkölcsös és feddhetlen élete ajánlja, nemcsak azért, mivel, ha valamely halálos vétekben akarja vagy engedi magát fölszenteltetni, uj és pedig igen nagy bűnnel terheli lelkét; hanem azért is, mivel az erény és ártatlanság világával kell mások előtt járnia. Azért fejtsék ki a lelkipásztorok, mit parancsol az apostol Titusnak és Timoteusnak^[25] s egyszersmind jelentsék ki, hogy azon testi hibák, melyek miatt valaki az ó törvényben Isten parancsa szerint az oltár szolgálatából kizáratott, az uj törvényben főkép a lelki hibákról értendők. Azért azt látjuk, hogy az egyházban azon szent szokás tartatik meg, mely szerint a felszentelendők arra törekesznek, hogy előbb a penitencziatartás szentségében lelkiismeretüket megtisztítsák.

XXIX. Minő és mily nagy tudomány kívántatik az áldozárban?

Azonfelül a papban nemcsak azon ismeretet kell megkívánni, mely a szentségek kezelésére és kiszolgáltatására szükséges, hanem a sz. irás ismeretével is bírnia kell annyira, hogy a népet a keresztény hit titkaira s Isten törvényének parancsaira tanítani, az erényre és jámborságra buzdítani s a bűnöktől elvonni képes legyen. Az áldozárnak ugyanis kettős tiszte van; az egyik, hogy a gondjára bízott népet az üdvösségre szükséges dolgokban és intézményekben oktassa. Mert Malakiás tanúskodása^[26] szerint: „A pap ajkai őrzik a tudományt, a törvényt az ő szájából kérdezik, mert ő a seregek Urának angyala”. Ha tehát ezek közöl az elsőnek kellőleg eleget tehet középszerű tudományossággal bírva: a másik bizonyára nem valami közönséges, hanem inkább kitűnő tudományt kíván; ámbár minden papban egyaránt nem kívántatik meg a titkos dolgoknak legalaposabb tudománya, hanem a minő a fölvállalt kötelességnek és tisztnek teljesítésére kinek kinek elégséges.

XXX. Kiket kell az áldozópapság méltóságából kizárni?

Gyermekeknek pedig továbbá őrjöngőknek vagy eszelősöknek, mivel az ész használatával nem bírnak, ezen szentséget nem kell föladni, ámbár hinnünk kell, hogy, ha ilyeneknek adatnék is föl, a szentség jellege lelkükre nyomatnék. Hogy pedig mily életkort kell minden egyes rendnél bevárni, könnyen meg lehet tudni a trienti sz. zsinat^[27] határozataiból. Kivétetnek a szolgák is: mert azt, ki nem önálló, hanem másnak hatalma alatt van, nem kell Isten szolgálatára szentelni. Törvényszerütlenek továbbá a vérontók és gyilkosok: mert ezeket az egyház törvénye az egyházirendből kizárja. Továbbá a bármiképpen törvénytelen származásnak és mindazok, kik törvényes házasságból nem származtak. Mert illő, hogy azokban, kik a szent szolgálatra választatnak, semmi olyas ne találtassák, a mi miatt mások előtt megvetésre vagy lenézésre méltóknak látszassanak. Végre azokat is el kell utasítani, kik valamely jelentékeny testi hiba miatt idomtalanok vagy bénák, mert ezen rútság és fogyatkozás megütközést is szül és a szentségek kiszolgáltatását is szükségképen akadályozza.

XXXI. Melyek e szentség fő hatásai?

Mindezek kifejtése után hátra van, hogy a lelkipásztorok ezen szentség hatásait adják elő. Jóllehet az egyházirend szentsége, mint fönebb mondottuk, főképen az egyház javára és díszére szolgál mégis bizonyos, hogy a fölszenteltnek lelkében is a megszentelés malasztját eszközli, mely által alkalmassá és képessé lesz tisztének kellő teljesítésére s a szentségek kiszolgáltatására: mint a keresztség kegyelme által is mindenki alkalmassá lesz a többi szentségek fölvételére. Világos továbbá, hogy ezen szentségben más kegyelem is adatik, t. i. azon kitűnő hatalom, mely a legméltóságosabb oltáriszentségre vonatkozik: az áldozópapban ugyan teljes és tökéletes, mint ki egyedül létesítheti az oltáriszentséget: a többi alsóbb rendű szolgákban pedig kisebb vagy nagyobb, amint kiki szolgálatánál fogva többé vagy kevésbbé közelit az oltárhoz. Ezen hatalom lelki jellegnek mondatik, mivel a fölszenteltek bizonyos, lelkükbe nyomott belső jellel a többi hívektől megkülönböztettetnek és Isten szolgálatára avattatnak föl; úgy látszik, hogy erre czéloz az apostol, midőn Timoteushoz igy ir:^[28] „Ne hanyagold el a kegyelmet, mely benned vagyon, mely neked adatott a prófétálás által az egyházi szolgák kézföltétele által”. És másutt:^[29] „Intlek, hogy gerjeszd föl az Isten malasztját, mely benned vagyon az én kezeimnek rádtétele által”. Ez elég az egyházirend szentségéről; mert csak a főbb fejezeteket akartuk a lelkipásztorok elé terjeszteni, melyek anyagul szolgáljanak a hívek tanításában s a keresztény jámborságra való vezetésében.

1. Ef. 4, 12.
2. Zsid. 5, 4.
3. Jerem. 23. 21.
4. I. Kor. 9, 13.
5. Ján. 10, 13.
6. Ezek. 34, 2. 3.
7. Ján. 20, 21—23.
8. Mát. 18, 18.
9. Zsid. 7, 12.
10. Zsid. 7, 11.
11. II. Tim. 1, 6. 7.
12. Trient. zsin. 23. ül. az egyházir. 2. f.
13. Móz. IV. K. 18. 20.
14. I. Pét. 2, 9.
15. Tim. I. 3, 8—10.
16. Apost. Cs. 6, 6.
17. Bölcs. 4, 8, 9.
18. Sz. Ján. Jel. 1. 5. 6.
19. Pét. I. 2, 5.
20. Rom. 12, 1. s. k.
21. Zsolt. 50, 19.
22. Krón. II. 26, 19.
23. Apost. Csel. 20, 28.
24. Péter. 1. 5, 2.
25. Tit. 1. — I. Tini. 3.
26. Malak. 2, 7.
27. Trient. zsin. 23. ül. 12. f. a ref.
28. I. Tim. 4, 14.
29. II. Tim. 1, 6.