uj szövetségi papok méltósága minden egyebekét fölülmúlja. Mert a hatalom, mely nekik a mi Urunk teste- és vérének megáldása- és föláldozására, továbbá a bűnök megbocsátására adatott, az emberi észt s értelmet is fölülhaladja, úgy, hogy semmi hozzá hasonlót és vele egyenlőt nem lehet találni e földön.
III. Kik tartatnak a papságra és az egyházi tisztekre Istentől hivatottaknak?
Valamint az Üdvözitőt az Atya, az apostolokat és tanítványokat Krisztus Urunk küldötte, az egész világra: úgy naponkint küldetnek a papok ugyanazon hatalommal felruházva:[1] „A szentek teljes kiképzésére, a szolgálat munkájára Krisztus testének épülésére.” Azért e nagy tiszt terhét meggondolatlanul senkire sem kell tenni, hanem csak azokra, kik azt feddhetlen élet, tudomány, vallásosság és bölcseség által el tudják viselni. Ne is vegye senki magának e tisztet, hanem „a ki[2] Istentől hivatik, mint Áron.” Istentől hívottaknak pedig azokat mondjuk, kik az egyház törvényes szolgáitól hivatnak: mert kétségkívül azokat, a kik ezen tisztbe elbizakodva lépnek és betolakodnak, értette az Ur, midőn azt mondá:[3] „Nem küldém a prófétákat és ők futának;” ily embereknél szerencsétlenebb és nyomorultabb, Isten egyházára veszélyesebb semmi sem lehet.
IV. Kik lépnek hívatlanul a szent rendbe és nem az ajtón az egyházba?
Mivel minden véghezviendő tettben sok függ attól, minő czélt tűzött valaki maga elé, (mert, ha a legjobb czél van kitűzve, minden helyesen fog menni): azért azokat, a kik a szent rendeket akarják fölvenni, mindenekelőtt arra kell inteni, hogy semmit, a mi e nagy czélhoz méltatlan, magok elé ne tűzzenek; és ezt annál szorgalmasabban kell tárgyalni, minél súlyosabban szoktak a hívek napjainkban vétkezni. Mert némelyek oly czélból lépnek ezen életpályára, hogy az élelmükre és ruházatukra szükségeseket megszerezzék, úgy, hogy — amint sokszor láthatjuk — a nyereségen kívül semmi mást sem keresnek a papságban, épen úgy, mint mások akármely mocskos mesterségben. Mert ámbár az
