Trienti Káté/ELSŐ RÉSZ. XIII. FEJEZET.

← ELSŐ RÉSZ. XII. FEJEZET.

Trienti Káté
szerző: Trienti Zsinat, fordító: Szombathelyi Papneveldében fennálló Szt. Ágoston Társulat tagjai
ELSŐ RÉSZ. XIII. FEJEZET.

MÁSODIK RÉSZ. I. FEJEZET. →

XIII. FEJEZET.

A tizenkettedik ágazatról.

Örök életet.

I. Miért van e hitágazat a legutolsó helyen és mennyire hasznos ezt a népnek gyakrabban megmagyarázni.

A sz. apostolok, a mi vezéreink, a hitvallást, melyben hitünk összege foglaltatik, az örök életről szóló ágazattal akarták bezárni és befejezni, mind azért, mivel a test föltámadása után a híveknek nem kell egyebet várniok az örök élet jutalmánál; mind pedig azért, hogy ama tökéletes és minden javakkal elárasztott boldogság szüntelen szemünk előtt lebegjen és megtanuljuk, hogy elménket és minden gondolatunkat arra irányozzuk. Miért is a plébánosok a hívek oktatásakor soha se mulaszszák el az örök élet jutalmainak előterjesztése által ezek kedélyét feltüzelni, hogy bármit, még a legsúlyosabb megpróbáltatásokat is, mikről azt tanították, hogy a keresztény névért el kell viselni, könnyűnek, sőt kellemesnek tartsanak és az Isten iránti engedelmességre hajlandóbbak és készebbekké váljanak.

II. Mit jelent itt az örök élet?

De mivel e szavakban, melyek itt boldogságunk kifejezésére használvák, igen sok titok rejlik, azokat úgy kell megmagyarázni, hogy, a mennyire kinek-kinek felfogása engedi, mindnyájan megérthessék. Figyelmeztetni kell tehát a híveket, hogy e szavak „örök életet”, nem annyira az élet örökké tartósságát, melyben az ördögök és a gonosz emberek is részesülnek, hanem inkább az örökké tartósságban ama boldogságot jelenti, mely az üdvözöltek óhaját betölti. így érté ezt ama törvénytudó is,^[1] ki Urunk Üdvözítőnktől az evangéliumban kérdezte, mit kelljen cselekednie, hogy az örök életet elnyerje; mintha azt mondta volna: miket kelt cselekednem, hogy ama helyre, hol tökéletes boldogságot lehet élvezni, eljussak? Ezen értelemben veszi ezen szavakat a szentirás, mint sok helyen látható.

III. Miért nevezzük ama legfőbb boldogságot örök életnek?

Ama legfőbb boldogságot leginkább azért nevezzük igy, nehogy valaki azt gondolja, hogy az testi és múlandó dolgokban áll, melyek örökké tartók nem lehetnek. Mert maga e szó boldogság nem fejezhette ki eléggé azt, a miről szó van, főképp minthogy voltak némely álbölcseségtől fölfuvalkodott emberek, kik a legfőbb jót azon dolgokban helyezék, melyek érzékek alá esnek. Mert ezek elenyésznek és megszűnnek, a boldogság pedig nincs az idő korlátái között, sőt inkább e földiek távol vannak az igazi boldogságtól, melytől legmesszebb távozik az, a ki a világ szeretetén s vágyain csügg. Mert írva van:^[2] „Ne szeressétek e világot, sem azokat, mik e világban vannak. A ki e világot szereti, nincs abban az Atyának szeretete”; és alább: „E világ elmúlik és az ő kívánsága”. A plébánosok tehát gondosan törekedjenek ezeket a hívek elméjébe vésni, hogy a mulandókat megvessék és belássák, hogy ez életben, hol nem polgárok, hanem jövevények^[3] vagyunk, a boldogságot el nem érhetjük. Jóllehet már itt is joggal mondhatjuk magunkat boldogoknak a reménység által, ha „lemondván^[4] az istentelenségről és a világi kívánságokról, józanul, igazán és ájtatosan élünk e világon, várván a boldog reménységet és a nagy Isten a mi Üdvözítő Jézus Krisztusunk dicsőségének eljövetelét”. Mivel ezeket igen sokan, kik^[5] önmagukat bölcseknek tartották, nem értették és azt gondolták, hogy a boldogságot ez életben kell keresniük, esztelenekké lettek és a legnagyobb nyomorra jutottak. De ezenkívül e szó jelentéséből „örök életet” azt is megtanuljuk, hogy az egyszer elnyert boldogság soha sem veszthető el, mint némelyek hibásan vélekedtek. A boldogság ugyanis minden javak összege, minden rossz vegyítéke nélkül s mivel az ember vágyait egészen betölti, szükségképen az örök életben áll; mert lehetetlen a boldognak forrón nem kívánnia, hogy ama jókat, miket már elnyert, örökké élvezhesse. Azért ha e bírás állandó és biztos nem volna, szükségképen a félelem igen nagy gyötrelmei szorongatnák.

IV. Az örök boldogság sem szóval, sem emberi észszél fél nem fogható.

Hogy mily nagy lesz az üdvözöltek boldogsága, kik a mennyei hazában élnek s hogy azt csak is ők s kívülök senki más föl nem foghatja, eléggé bizonyítják magok a szavak, midőn boldog életről szólunk. Mert ha valamely dolog jelelésére oly szót használunk, mely sok mással közös: könnyen belátjuk, hogy nincs rá szó, mely azon dolgot teljesen kifejezné. Mivel tehát a boldogságot oly szavakkal fejezzük ki, melyek épen úgy illenek a boldogokra, mint mindenkire, kik örökké élnek: ez nekünk érvül szolgálhat arra, hogy valami fensőbb és jelesebb dolog az, hogysem annak értelmét tulajdon névvel teljesen kifejezhetnék. Mert habár a szentirás ezen mennyei boldogság jelelésére igen sok más szót is használ, milyenek: Isten-, Krisztus-, mennyek országa, paradicsom, szent város, uj Jerusalem, az Atyának háza: mindazonáltal világos, hogy azok egyike sem elégséges az ő nagyságának kifejezésére. Miért is a plébánosok e helyen kínálkozó alkalmat el ne szalaszszák, hogy a híveket ama nagy jutalmakkal, melyek az örök elet elnevezéssel jelöltetnek, a jámborság, igazság és a keresztény egély minden kötelmeire buzdítsák. Mindenki tudja, hogy az életet a legnagyobb jók közé szoktuk számítani, miket a természettől veszünk. Már pedig ezen jó alatt leginkább a boldogságot értjük, midőn örök életről szólunk. Ha e silány és ínséges életnél, mely annyi és oly különféle nyomoroknak van alá vetve, hogy igazabban halálnak lenne mondható, mit sem szeretünk inkább s mi sem lehet sem kedvesebb, sem kellemesebb: mily hévvel, mily erőfeszítéssel kell akkor amaz örök életet keresnünk, melyben minden rossz nélkül, minden jónak tökéletes és teljes voltát együtt találjuk fel? Mert a szent atyák tanítása szerint az örök élet boldogsága minden bajtól való mentességben és minden jónak elnyerésében áll. A bajokat illetőleg elég világosak a sz. írás bizonyítékai; mert írva van a Jelenések könyvében:^[6] „Nem éheznek és nem szomjuhoznak többé, a nap sem éri őket, sem valami hőség”; és ismét:^[7] „És letöröl Isten minden könyhullatást az ő szemeikről és halál többé nem leszen, sem bánat, sem jajgatás, sem fájdalom nem lesz többé; mert az előbbiek elmúltak”. A boldogok dicsősége pedig mérhetlen és a tartós öröm és gyönyörök nemei megszámlálhatlanok lesznek. Mivel tehát ezen dicsőség nagyságát elménk föl nem foghatja, sem szivünk semmiképen nem érezheti, szükséges, hogy mi abba, az Urnak örömébe^[8] menjünk, hogy azzal elárasztatván szivünk vágyát teljesen betöltsük.

V. Minő javakat fonnak különösen élvezni a boldogultak?

Jóllehet pedig, mint szent Ágoston^[9] írja, úgy látszik, hogy könnyebb megszámlálni a roszakat, miktől mentek leszünk, mint a jókat és gyönyöröket, miket élvezni fogunk: mégis azon kell lennünk, hogy mindazt, a mi a híveket ama legfőbb boldogság elnyerésének vágyára buzdíthatja, röviden és világosan megmagyarázzuk. Mindenekelőtt azonban ama megkülönböztetést kell tennünk, melyet tekintélyes egyházi íróktól vettünk; azok t. i. kétféle javakat különböztetnek meg, melyeknek egyike a boldogság lényegéhez tartozik, másika a boldogság következménye. Azért érthetőség végett azokat lényeges, ezeket pedig mellékes javaknak nevezték.

VI. Miben áll az örök boldogság lényeges és főoka?

A teljes boldogság pedig, melyet közönségesen lényegesnek nevezünk abban áll, hogy Istent látjuk, szépségében gyönyörködünk, ki minden jóság és tökéletesség forrása és kezdete. „Ez pedig az örök élet, mondja Krisztus Urunk,^[10] hogy megismerjenek téged, egyedül igaz Istent, és a kit küldöttel, Jézus Krisztust”; e mondatot akarja magyarázni szent János, midőn mondja:^[11] „Szerelmesim ! most Isten fiai vagyunk, de még nincs kijelentve, milyenek leszünk. Tudjuk azonban, midőn ő meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá. Mert látni fogjuk őt, amint vagyon”. Mert kifejezi, hogy a boldogság kettőből áll: egyrészt hogy Istent látni fogjuk, a milyen természetében és lényegében másrészt pedig, hogy mintegy istenek leszünk. Mivel, a kik Istennel élnek, habár tulajdon lényegüket megtartják is, mindazonáltal bizonyos csodálandó és majdnem isteni alakot öltenek fel. úgy hogy inkább istenek, mint embereknek látszanak.

VII. Hogyan öltik fel a boldogok Isten képét és némileg természetét?

Hogy pedig miért történik ez igy, kiviláglik abból, mivel minden egyes dolog vagy az ő lényege vagy hasonlata és képe által ismerhető meg. De mivel Istenhez semmi sem hasonló annyira, hogy e hasonlóság segélyével annak tökéletes ismeretére juthatnánk: következik, hogy az ő természetét és lényegét senki sem láthatja,, hacsak ugyanezen isteni lényeg velünk össze nem köti magát. És ezt jelentik az apostolnak ama szavai:^[12] „Most tükör által homályban látunk, akkor pedig sziliről színre.” Mert midőn mondja: „homályban”, sz. Ágoston^[13] ezt az Isten megismerésére használt hasonlatról magyarázza. Mit sz. Dénes^[14] is nyíltan bizonyít, midőn azt állítja, hogy az alábbvalók hasonlatosságából nem lehet a felebbvalókét megismerni. Mert valamely testi dolog hasonlatosságából nem lehet a testnélkülinek lényegét és minőségét megismerni, minthogy a dolgok hasonlatosságai szükségkép kevésbé anyagiak s inkább szellemiek, mint magok a tárgyak, melyeknek képét viselik, mint ezt minden ismereteinknél könnyen tapasztaljuk. Mivel pedig lehetetlen, hogy valamely teremtett dolog hasonlatossága szinte oly tiszta és szellemi legyen, mint maga az Isten: következik, hogy az isteni lényeget semmiféle hasonlatosságból sem lehet teljesen megismernünk. Ehhez járul az is, hogy minden teremtett tárgy tökéletességének bizonyos határai vannak. Az Isten ellenben végtelen és semmi teremtett lény hasonlatossága az ő mérhetlenségét meg nem közelítheti. Azért az isteni valóság megismerésének azon egyetlen módja marad, hogy az magát velünk összekapcsolja és értelmünket rendkívüli módon felemelje s úgy bennünket természete mivoltának szemlélésére alkalmasakká tegyen.

VIII. A boldogokat a dicsőség fénye megvilágositja és Isten látását mindnyájunknak teljes reménynyel kell várnunk.

Ezt pedig a dicsőség fénye által fogjuk elérni, mivel ama fénytől megvilágítva, Istent az „igaz világosságot^[15] az ő világosságával látjuk”. Mert a boldogok Istent mindig színről színre fogják szemlélni és ezen mindenek közt legnagyobb és legfelségesebb adománynál fogva az isteni lényeg részeseivé lévén, valódi és teljes boldogságot élveznek; melyet nekünk is hinnünk kell, mint azt az Atyák hitvallása meghatározza, hogy mi azt Isten jóságából csalhatlanul reméljük; azt mondja ugyanis: „Várom a holtak föltámadását és a jövő örök életet”.

IX. Hasonlatban fejezzük ki, hogy a boldogságban az ember az Istennel mikép egyesül.

Valóban isteniek ezek és sem szóval ki nem fejezhetők, sem gondolattal fel nem foghatók. Azonban e boldogságnak némi képét láthatjuk azokban is, a mik érzékeink alá esnek. Mert valamint a vas tűzbe vettetvén izzó lesz és habár lényege nem változik, mégis valami másnak, tudniillik tűznek, látszik: szintúgy azok is, kik ama mennyei dicsőség részeseivé lettek, Isten szeretetétől lángolván úgy lesznek áthatva, hogy, habár nem szűnnek meg azok lenni, a mik, mégis azt mondhatjuk, hogy sokkal inkább fognak különbözni azoktól, kik ez életben vannak, mint az izzó vas attól, mely a tűz hevétől áthatva nincsen. Ha tehát a dolgot röviden egybefoglaljuk: ama legfőbb és tökéletes boldogságot, melyet lényegesnek nevezünk, Isten bírásában kell helyeznünk. Mert mi hiányozhatik a tökéletes boldogságból annak, ki a legjobb és legtökéletesb Istent bírja?

X. Melyek ama mellékes jók, melyekkel a boldogok bővelkedni fognak?

Ahhoz azonban még némely, minden boldogulttal közös ékességek is fognak járulni, melyek, minthogy az emberi ész előtt kevésbé ismeretlenek, kedélyünket hathasóbban is indítják s buzdítják. Ilyenek azok, melyekről az apostol szól a Rómaiakhoz írván:^[16] „Dicsőség pedig és tisztesség és béke minden jót cselekvőnek; mert dicsőséget csakugyan élvezni fognak a boldogok s pedig nem csupán azt, melyről azt állítottuk, hogy lényeges vagy annak természetével leginkább egybekapcsolt boldogság: hanem azt is, mely azon tiszta és világos tudásban áll, melylyel mindegyik a másiknak kitűnő és jeles méltóságáról fog bírni. Továbbá mily nagy lesz azon tisztelet, melyet nekik Isten adni fog, midőn többé nem Isten szolgáinak, hanem barátainak,^[17] testvéreinek és fiainak hivatnak! Azért Üdvözitőnk legszeretetteljesebb és legmegtisztelőbb szavakkal igy fogja szólítani választottait:^[18] „Jöjjetek Atyámnak áldottál! bírjátok a nektek készített országot”; hogy méltán kiálthatunk fel:^[19] „Igen tiszteletre méltók a te barátid, Isten!” Sőt Krisztus Urunk dicséretekkel is fogja őket mennyei Atyja és az ő angyalai előtt elhalmozni. Azonfelül ha a természetes és minden emberrel közös vágygyal óhajtjuk, hogy a bölcs férfiak bennünket tiszteljenek, mivel őket erényünk legjobb tanúinak tekintjük: mennyire fog növekedni a boldogok dicsősége az által, hogy egyik a másik iránt legnagyobb tisztelettel fog viseltetni.

XI. Mennyi jóval fognak a boldogok amaz örök hazában bővelkedni.

Nem volna vége az örömök elszámlálásának, melyekkel a boldogok dicsősége tetézve leend s azokat még elképzelnünk sem lehet. De arról legyenek meggyőződve a hívek, hogy mindazok, a mik nekünk ez életben kedvesek vagy kellemesek, akár az elme tudáskörébe, akár a test tökéletes alkatához tartozzanak, azokkal mind bővelkedni fog az égiek boldog élete; jóllehet az az apostol szerint valami fensőbb módon, „melyet^[20] szem nem látott, fül nem hallott, sem az ember szivébe fel nem hatott”, fog történni. Mert a test, mely azelőtt durva és anyagi volt, miután mennyben, letéve a halandóságot, szellemivé lett, többé semmi élelemre nem szorul; a lélek pedig a dicsőség örök élvezése által, melylyel ama nagy vendégség szerzője „odamenvén^[21] szolgál nekik”, a legnagyobb gyönyörrel fog eltelni. A becses ruhák vagy a test királyi ékei után pedig ki vágyódhatnék, midőn ezekre semmi szükség nem leend s mindnyájan halhatatlansággal s fénynyel övezve és az örök dicsőség koronájával lesznek ékesítve? Ha pedig az emberi boldogsághoz kényelmes és fényes lakhely birtoka is tartozik: mit lehet magánál a mennynél, mely Isten dicsőségétől mindenünnen ragyog, nagyobbat és magasztosabbat gondolni? Azért a látnok, midőn ama lakhely szépségét szemei elé állitá és ama boldog lakhelybe eljutni felette kivánkozék, igy szól:^[22] „Mily kellemesek a te hajlékaid, erők Ura! kívánkozik és eped lelkem az Ur tornáczai után, szivem és testem örvendeznek az élő Istenben”. És hogy ez legyen a hívek érzelme, ez mindenek közös kívánsága, a plébánosnak nemcsak forrón óhajtani, de egész buzgalommal törekednie is kell erre.

XII. A boldogok nem részesülnek ugyanazon jutalmakban.

Mert „Atyám házában, úgymond az Ur,^[23] sok lakóhely vagyon”, melyekben ki-ki amint érdemli, kisebb nagyobb jutalomban lóg részesülni. Mert^[24] „a ki szűkén vet, szűkén is arat és a ki áldással vet, áldással is arat”. Miért is a híveket nemcsak buzdítani kell ama boldogságra, hanem ezen boldogság elnyerésének legbiztosabb módjára is gyakrabban kell őket figyelmeztetni, hogy a hit és szeretetheti bővelkedve, az imádságban és a szentségek üdvös fölvételében állhatatosak lévén, embertársaik iránt a jótékonyság minden cselekedeteit gyakorolják. Mert igy Isten irgalmassága által, ki ama boldog dicsőséget az őt szeretőknek készítette, egykor teljesülni fog az, mit a látnok jövendölt:^[25] „És az én népem a béke szépségében fog lakni és a biztosság hajlékaiban és bőséges nyugalomban”.

1. Luk. 18, 18.
2. I. Ján. 2, 15. 17.
3. I. Pét. 2, 11.
4. Titk. 2, 12. köv.
5. Rom. 1, 22.
6. Titk. Jel. 7, 16.
7. Titk. Jel. 21, 4.
8. Mát. 25, 21.
9. 127. Beszéd.
10. Ján. 17, 3.
11. I. Ján. 3, 2.
12. I. Kor. 13, 12.
13. A Szenthár. 15, 9.
14. Az isteni névr. 1. f.
15. Zsolt. 35, 10.
16. Rom. 2, 10.
17. Ján. 15, 14. és 20, 17. Rom. 8, 14.
18. Mát. 25, 34.
19. Zsolt. 138, 17.
20. I. Kor. 2, 9.
21. Luk. 17, 37.
22. Zsolt. 83, 2.
23. Ján. 14, 2.
24. II. Kor. 9, 6.
25. Iz. 32, 18.