eljutni felette kivánkozék, igy szól:[1] „Mily kellemesek a te hajlékaid, erők Ura! kívánkozik és eped lelkem az Ur tornáczai után, szivem és testem örvendeznek az élő Istenben”. És hogy ez legyen a hívek érzelme, ez mindenek közös kívánsága, a plébánosnak nemcsak forrón óhajtani, de egész buzgalommal törekednie is kell erre.
XII. A boldogok nem részesülnek ugyanazon jutalmakban.
Mert „Atyám házában, úgymond az Ur,[2] sok lakóhely vagyon”, melyekben ki-ki amint érdemli, kisebb nagyobb jutalomban lóg részesülni. Mert[3] „a ki szűkén vet, szűkén is arat és a ki áldással vet, áldással is arat”. Miért is a híveket nemcsak buzdítani kell ama boldogságra, hanem ezen boldogság elnyerésének legbiztosabb módjára is gyakrabban kell őket figyelmeztetni, hogy a hit és szeretetheti bővelkedve, az imádságban és a szentségek üdvös fölvételében állhatatosak lévén, embertársaik iránt a jótékonyság minden cselekedeteit gyakorolják. Mert igy Isten irgalmassága által, ki ama boldog dicsőséget az őt szeretőknek készítette, egykor teljesülni fog az, mit a látnok jövendölt:[4] „És az én népem a béke szépségében fog lakni és a biztosság hajlékaiban és bőséges nyugalomban”.
