Trienti Káté/NEGYEDIK RÉSZ. XVII. FEJEZET.
szerző: Trienti Zsinat, fordító: Szombathelyi Papneveldében fennálló Szt. Ágoston Társulat tagjai
NEGYEDIK RÉSZ. XVII. FEJEZET.
XVII. FEJEZET.
Az Úr imádságának „Amen” záradékáról.
I. Mily jelentése és haszna van e szócskának?
E szócskát szent Jeromos[1] Máté evangéliumának magyarázatában az Úr imádsága pecsétjének nevezi; amint valóban az is. Azért, valamint előbb figyelmeztettük a híveket, hogy készüljenek elő, mielőtt az Úr imádságához fognak: úgy most szükségesnek tartjuk, hogy megismerjék az ima záradékának és végének okát és jelentését is. Mert nehezebb az imádságot ájtatosan végezni, mint jól kezdeni. Tudja tehát a hívő nép, hogy sok és bőséges a haszon, melyet az Úr imádságának záradékából nyerünk: de mindannyi között legbőségesebb és örvendetesebb haszon azoknak megnyerése, a miket kértünk; mint fönebb eléggé kifejtettük. Az imának ezen utolsó része által pedig nemcsak azt nyerjük meg, hogy imádságunk meghallgatatik, hanem némi nagyobbakat és magasztosabbakat is, mintsem szavakkal ki lehetne fejezni.
II. Micsoda jók háramlanak az emberekre az imádságból?
Minthogy az emberek az imádság által Istennel beszélgetnek, mint sz. Cyprián[2] mondja, az isteni Fölség kimagyarázhatlan módon közelebb van az imádkozóhoz, mint a többihez, kit azonfelül különös adományokkal ékesít, úgy, hogy, a kik az Istent buzgón kérik, némileg összehasonlíthatók a tűzhöz közelítőkkel, kik, ha fáznak, fölmelegülnek, ha melegük van, izzadnak: úgy azok, Istenhez járulván, az áhítat és hit mértéke szerint buzgóbbakká válnak; mert lelkük Isten dicsőségére buzdul, értelmük csodálandóképpen megvilágosíttatik s így isteni adományokkal tetéztetnek. Mert a szentírásban áll:[3] „Megelőzted őt az édesség áldásaival.” Például szolgál mindenkinek ama nagy Mózes,[4] ki, az Istennel való összejövetel- és beszélgetéstől visszatérvén, némi isteni fénynyel tündöklött, úgy, hogy Izrael fiai szemeibe és arczára nem nézhetének. Valóban, kik oly nagy buzgósággal imádkoznak, Isten jóságát és fenségét csodálatosan [ 529 ]élvezik. „Reggel eléd állok, így szól a próféta,[5] és nézek, mert nem vagy te gonoszságot kedvelő Isten.” Minél inkább tudják ezeket az emberek, annál nagyobb tisztelettel és áhítattal dicsőítik Istent, annál örvendetesebben érzik is, mily kedves az Úr és mily igazán boldogok mind, kik benne bíznak s ama tündöklő világosságtól körülvéve átlátják, mily parányi az ő alacsonyságuk és mily nagy az Isten fensége. Mert szent Ágoston[6] szabálya szerint: „Ha ismerlek téged, ismerem magamat.” Azért saját erejükben nem bízván, egészen Isten jóságára hagyják magokat, épen nem kételkedvén, hogy az őket amaz atyai és csodálatos szeretettel átölelvén, bőségesen megad nekik mindent, ami az életre és üdvösségre szükséges: azért szívvel érezhető, imádságban kifejezhető legnagyobb hálával fordulnak Istenhez, mint a nagy Dávidról olvassuk, ki, midőn így imádkozott:[7] „Szabadíts meg engem minden üldözőimtől és ments meg engem,” így fejezé be: „Hálát adok az Urnák az ő igazsága szerint és zengeni fogok a felséges Ur nevének.”
III. Miképp történik, hogy a szentek imájokat félelemmel kezdve, örvendezéssel fejezik be?
Számtalanok a szenteknek olyan imádságai, melyeknek kezdete félelemmel teljes, befejezése pedig jó reménynyel és örömmel áradozik; de e nemben csodálatosan kitűnnek magának Dávidnak imái. Mert midőn félelemtől zaklattatva így kezde imádkozni:[8] „Sokan támadnak ellenem, sokan mondják lelkemnek: nincs neki szabadulása az Istenben;” megerősíttetve sörömmel eltelve nem sokára utána tevé:[9] „Nem félek az engem környező nép ezreitől.” Más zsoltárban ismét, miután nyomorúságát megsiratta, végre, Istenben bízva, hihetetlenül örvend az örökké tartó boldogság reményével:[10] „De e miatt, – úgymond, – békességben alszom és megnyugszom.” Mit mondjunk ahhoz:[11] „Uram! ne feddj meg engem busulásodban és haragodban ne dorgálj meg engem.” Elképzelhető, mily reszketés és félelem közt mondá a próféta ezeket. Ellenben mily bizalomteljes és örvendező lélekkel a következőket:[12] „Távozzatok tőlem, – úgymond, – mindnyájan, kik gonoszságot cselekesztek; mert meghallgatta az Úr [ 530 ]sírásom szavait.” Midőn pedig Saul haragjától s bosszújától félt, mily alázatosan és töredelmesen esedezett Isten segedelméért:[13] „Isten! a te nevedben szabadíts meg engem, és a te erődben ítélj meg engem;” és mégis ugyanazon zsoltárban vidáman és bizalommal hozzátevé:[14] „íme; az Isten segít engem és az Úr oltalmazója lelkemnek.” A ki tehát az imához folyamodik, hittel és reménynyel vértezve járuljon atyjához, az Istenhez s legkevésbé se kétkedjék, hogy, a mire szüksége van, megnyerheti.
IV. Mily értelemben használtatik itt végül az „Amen” szócska és a misében annak kimondása miért tartatik fönn a papnak?
Az Úr imádságának ezen utolsó szavában „Amen” úgy szólván némi magvai foglaltatnak azon okoknak és gondolatoknak, melyekről szólottunk. Ugyanis oly gyakori volt az Üdvözítő ajkain e zsidó szó, miképp tetszett a Szentléleknek, hogy Isten egyházában föntartassék; mely szónak némileg ez az értelme: „Tudd meg, hogy imád meghallgattatott;” mert olyforma értelme van, mintha Isten válaszolna és jó reménynyel bocsátaná el azt, ki, a mit kíván, imádságával megnyerte. Ezen értelmezést megerősítette Isten egyházának folytonos szokása, mely a szent miseáldozatban, midőn az Úr imádsága mondatik, nem az oltárszolgákra; – kiknek e szavakat: „szabadíts meg a gonosztól,” mondaniok kell, – bízta az „Amen” szócska kimondását, hanem magának az áldozópapnak tartotta fenn, ki, mint tolmács, Isten és az emberek között, felel a népnek, hogy Isten az imát meghallgatta.
V. Miért mondja az „Ament” más imádságokban az oltárszolga, ebben pedig az áldozópap?
De e szokás nem közös minden imával, minthogy t. i. a többiben a szolgák tiszte „Ament” felelni; hanem az Úr imádságának tulajdon sajátsága. Mert más imákban csak beleegyezést és óhajtást jelent; ebben felelet, hogy Isten az imádkozó kérését meghallgatta.
VI. Az „Amen” szó különféleképpen magyaráztatik.
Az „Amen” szót különféleképpen magyarázzák. A hetven [ 531 ]magyarázó „legyen”-nel fordította; mások: „igazán”; Aquila: „híven” szóval fejezte ki; de mindegy, akár így, akár úgy fordítsuk. csak a mondott értelemben vegyük, mely szerint az áldozópap erősítését jelenti, hogy megadatott, a miért könyörögtünk; mely értelem mellett tanúskodik az apostol a Korintusiakhoz írván:[15] „Mert Isten valamennyi ígérete „úgy” van őbenne; azért is mondunk ő általa „Áment” Istennek a mi dicsőségünkre.” E szócska, melyben az eddig tett kérések némi megerősítése foglaltatik, hozzánk is van alkalmazva; mivel figyelmesekké tesz, midőn imádkozunk; mert gyakran megtörténik, hogy imádkozás közben különféle gondolatoktól zavartatva szórakozottakká válunk. De e szócskával legnagyobb buzgósággal kérjük, hogy minden meglegyen, az az: megadassák, a miket előbb kértünk; vagy inkább, belátván, hogy már mindent megnyertünk s az isteni segítség jelenvaló hatását érezvén, a prófétával zengjük:[16] „íme! az Isten segít engem és az Úr oltalmazója lelkemnek.” Nem is lehet kételkedni, hogy Isten ne hajoljon az ő fiának nevére és azon szóra, mellyel ő igen gyakran élt, ki, – mint az apostol mondja,[17] – mindenkor „meghallgattatott az ő hódolatáért.”