Trienti Káté/ELSŐ RÉSZ. VI. FEJEZET.

← ELSŐ RÉSZ. V. FEJEZET.

Trienti Káté
szerző: Trienti Zsinat, fordító: Szombathelyi Papneveldében fennálló Szt. Ágoston Társulat tagjai
ELSŐ RÉSZ. VI. FEJEZET.

ELSŐ RÉSZ. VII. FEJEZET. →

VI. FEJEZET.

Az ötödik ágazatról.

Szálla alá poklokra, harmadnapon halottaiból föltámada.

I. Hogyan értendő ez ágazat első része?

Igen hasznos ugyan ismerni a mi Urunk Jézus Krisztus eltemettetésének dicsőségét: azonban fontosabb a hivő népre nézve ismerni ama fényes diadalokat, melyeket a sátán legyőzése és a pokol tornáczának kiürítése által vívott ki; ezekről és a feltámadásról együtt kell szólnunk. Jóllehet ez különválva is helyesen tárgyalható, mi mégis a sz. atyák példáját követve, helyénvalónak találtuk, hogy a poklokra való alászállással összekapcsoljuk. Ez ágazat első részében tehát elénk terjesztetik, hogy higyjük, hogy Krisztus halálakor az ő lelke a poklokra szállt alá és ott maradt mindaddig, mig teste a sírban volt. E szavakkal pedig egyszersmind valljuk, hogy Krisztusnak ugyanazon személye akkor a pokoltornáczaban is volt s a sírban is feküdt. Midőn pedig ezt mondjuk, senki sem csudálkozhatik; mivel, mint már ismételve említettük, ámbár a lélek a testtől elvált, mindazáltal az istenség sem a lélektől, sem a testtől el nem vált soha.

II. Mit kell itt a „pokol” szó alatt érteni?

Mivel azonban ezen ágazat megmagyarázására legtöbb világot áraszthat, ha a plébános előbb előadja, mit kell e helyen a pokol szó alatt érteni, meg kell említenie, hogy a „pokol” e helyen nem sirt jelent, mint némelyek ép oly istentelenül, mint tudatlanul vélték. Mert a fönnebbi ágazatban megtanultuk, hogy Krisztus Urunk eltemettetett; miért ismételték volna tehát a szent apostolok a hit közlésében ugyanazt más és pedig homályosabb kifejezéssel? Hanem a pokol szó azon elrejtett helyeket jelenti, melyekben azon lelkek tartatnak, kik a mennyei boldogságot el nem nyerték. így használták e szót sok helyen a sz. iratok is. Mert az apostolnál olvassuk:^[1] hogy a „Jézus” nevére minden térd meghajol, a mennyeieké, a földieké, a földalattiaké”, (pokolbelieké) és az Apostolok Cselekedeteiben sz. Péter bizonyítja:^[2] hogy Krisztus Urunk feltámadott, „feloldoztatván a pokol fájdalmaiból”.

III. Hány olyan hely van, hol a boldogságból lázárt lelkek ahalál után tartatnak?

De ezen tartózkodási helyek nem mind egy és ugyanazon neműek. Mert van egy felette rettenetes és sötét börtön, hol az elkárhozottak lelkei a tisztátalan lelkekkel együtt örök és olthatlan lángtól gyötörtetnek, a mely gehennának, mélységnek és igazi értelemben pokolnak neveztetik. Ezenkívül van a tisztitó tűz, melyben a jámborok lelkei meghatározott időig kinzatván, megtisztittatnak, hogy megnyíljék számukra az örök hazába vezető ut, hová semmi fertőztetett be nem megy. Es pedig e tannak igazságáról, melyről a szent zsinatok kijelentik, hogy azt mind a sz. irás bizonyítékai, mind az apostoli hagyomány megerősítik, annál szorgalmasabban és gyakrabban kell a plébánosnak értekeznie, minthogy oly időket élünk, melyekben az emberek az igaz tant nem akarják elfogadni. Végre a tartózkodási helyeknek harmadik neme az, melybe a szentek lelkei Krisztus eljövetele előtt befogadtattak és a hol minden fájdalomérzet nélkül, a megváltás boldog reményétől tápláltatva, békében tartózkodtak. Tehát ezen jámborok lelkeit, kik Ábrahám kebelében az Üdvözítőt várták, szabaditá meg Krisztus Urunk, midőn a poklokra alászállott.

IV. Krisztusnak lelke nemcsak hatalmilag, hanem valóban alászállt a poklokra.

Nem kell azonban azt gondolni, hogy úgy szállt alá a poklokra, mintha csak az ő hatalma és ereje jutott volna oda, nem pedig lelke is; hanem mindenesetre hinnünk kell, hogy maga az ő lelke valósággal és jelenlétileg alászállt a poklokra, a mit bizonyít Dávidnak ama dönthetlen tanúsága:^[3] „Lelkemet nem hagyod pokolban”.

V. Krisztus méltóságát a pokolba való alászállás nem kisebbíté.

De jóllehet Krisztus alászállt a poklokra, ez az ő legfőbb hatalmából nem vont le semmit; és az ő szentségének fényét sem szennyezte be semmi folttal, sőt e cselekedete által inkább a legvilágosabban bebizonyult, hogy igaz mindaz, a mit az ő szentsége felől hirdettetett és hogy ő Isten Fia, amint ezt azelőtt annyi csodával is megmutatta. Mit könnyen meg fogunk érteni, ha összehasonlítjuk azon okokat, melyek miatt Krisztus és a melyek miatt más emberek mentek azon helyre. Mert a többiek mindnyájan foglyokként szálltak alá: Ő pedig „a halottak közé^[4] mint szabad” és győző szállt alá a gonosz lelkek elűzésére, kik amazokat bűneik miatt bezárva és megkötözve tárták. Ezenkívül a többiek mind, kik alászálltak, részint a legkeserűbb büntetésekkel gyütörtetének, részint pedig, ámbár egyéb fájdalmat nem éreztek, mindazáltal az Isten látásától megfosztva és a várt boldog megdicsőülés reményével későbbi időre utasítva, szenvedtek. Krisztus Urunk pedig leszállt, nem, hogy valamit szenvedjen, hanem hogy a szenteket és igazakat azon fogság szomorú terhétől megszabadítsa és őket szenvedésének gyümölcsében részesítse. Azért tehát, hogy a poklokra leszállt, méltósága és hatalma épen semmit sem kisebbedett.

VI. Miért akart Krisztus a poklokra alászállani?

Ezek kifejtése után elő kell adni, hogy Krisztus Urunk azért szállt alá a poklokra, hogy a gonosz szellemeket martalékaiktól megfosztván, a börtönből kiszabadított sz. atyákat és a többi jámborokat magával a mennybe felvigye; mit csodálatosan és a legnagyobb dicsőséggel teljesített. Mert az ő tekintete tüstént a legtisztább világot árasztotta a foglyokra és az ő lelkeiket mérhetlen gyönyör és örömmel töltötte be, kiket a várva várt boldogságban is, mely az Isten látásában áll, részesített. Mi által teljesült az, mit a latornak e szavakkal Ígért:^[5] „Ma velem leszesz a paradicsomban11. A jámboroknak e megszabadítását Ozeás jóval előbb ilyképen jövendölte meg:^[6] „Halálod leszek óh halál! Fullánkod leszek óh pokol!” Ezt jelenté Zakariás próféta is, midőn monda:^[7] „Te is a szövetség vére által bocsátód ki foglyaidat a veremből, melyben nincs viz”. Végre ugyanezt fejezte ki az apostol e szavakkal:^[8] „Lefegyverezvén a fejedelemségeket és hatalmasságokat, bátran körülhordozá őket, diadalmaskodván rajtok önmaga által”. De hogy e titok nagy jelentőségét jobban felfoghassuk, gyakran meg kell emlékeznünk arról, hogy nemcsak azon jámbor emberek nyerték el az ő szenvedése által az üdvösséget, kik Urunk eljövetele után születtek, hanem mindazok, kik őt Ádám óta megelőzték, mind kik a világ végéig lesznek. Tehát a mennynek kapui, mielőtt ö meghalt és feltámadott, senkinek sem nyíltak meg soha; hanem a jámborok lelkei, elköltözvén az élők közöl, vagy Ábrahám kebelébe vitettek, vagy pedig, kiknek valamit letörölniük s leróniok kelle, mint most is történik azokkal, a tisztitóhely tüze által tisztultak meg. Ezen­kívül még azon okból szállt alá Krisztus Urunk a poklokra, hogy ott is, miként a mennyben és a földön, kinyilatkoztassa erejét és hatalmát, szóval: „hogy^[9] az ő nevére minden térd meghajoljon, a mennyeieké, a földieké és a földalattiaké”. Nem csodálandó és bámulandó-e ebben az Isten legfőbb jósága az emberi nem iránt, ki értünk nemcsak a legkeserübb halált szenvedni, hanem a föld legalsóbb részeibe is behatni kívánt, hogy az előtte legdrágább lelkeket onnan kiragadva, a boldogságba átvezesse?

VII. Az ötödik ágazat másik részének értelme.

Következik az ágazat másik része, melynek magyarázásában mennyire kelljen fáradoznia a plébánosnak, az apostol eme szavai mutatják:^[10] „Emlékezzél meg, hogy az Úr Jézus Krisztus feltámadott halottaiból”. Mert a mit Timoteusnak parancsol, azt kétségtelenül a többi lelkipásztoroknak is parancsolta. Az ágazatnak pedig ez az értelme: miután Krisztus Urunk a hétnek hatodik napján, a kilenczedik órában a kereszten lelkét kiadta, és ugyanaz nap este tanítványai által, kik Pilátus helytartó engedelmével az Ur testét a keresztről levevén a közel kertben levő uj sírboltba tették, eltemettetett: halála után harmadnapon, mely vasárnap volt, korán reggel lelke testével ismét egyesült, és igy az, ki ama három napon halva volt, az életre, melyből meghalván elköltözött, visszatért és feltámadott.

VIII. Krisztus nem más erejével, mint egyéb emberek, hanem saját erejéből támadt fel.

De a „feltámadás” szó alatt nem azt kell csupán érteni, hogy Krisztus halottaiból feltámasztatott, mi sok mással is megtörtént; hanem hogy saját ereje és hatalmából támadt fel, a mi benne sajátságos és rendkívüli volt. Mert sem a természet nem engedi, sem nem adatott senkinek, hogy az ember a halálból saját erejével életre kelhessen. Ez egyedül a legfőbb isteni hatalomnak tartatott fenn, miként az apostol e szavaiból értjük:^[11] „Noha megfeszittetett erőtlenségből, de él az Isten erejéből”. Mely isteni erő, minthogy sem Krisztus testétől a sírban, sem lelkétől, midőn a poklokra alászállt, soha elválasztva nem volt; mind a testben meg volt az, hogy általa a lélekkel ismét összekapcsoltathassék, mind a lélekben, hogy általa a testhez ismét visszatérhessen; minélfogva saját erejével föl is elevenedhetett és halottaiból feltámadhatott. Ezt Dávid Isten lelkétől ihletve e szavakkal jövendölte meg:^[12] „Megsegítette őt jobbja és az ő szent kara”. Továbbá maga az Ur szájának isteni vallomásával erősítette:^[13] „Én leteszem életemet, hogy ismét fölvegyem, és hatalmam vagyon letételére és ismét hatalmam vagyon annak fölvételére”. Ezen tan igazságának megerősítésére mondotta a zsidóknak is:^[14] „Rontsátok el e templomot, s harmad napra felállítom azt”. Ezt jóllehet a kövekből nagyszerűen épült templomra értették, ő, bizonyára, mint az írás szavaival ugyanazon helyen ki van fejezve, testének templomáról mondotta. De jóllehet az írásban néha olvassuk,^[15] hogy Krisztus Urunkat az Atya támasztotta fel, ez rá, mint emberre alkalmazandó: épen úgy mint midőn azt mondjuk, hogy saját erejével támadt föl, ez ő reá ismét mint Istenre illik.

IX. Hogyan mondjuk Krisztust a halottak elsőszülöttének, holott tudjuk, hogy ő előtte mások is támadtak föl.

De Krisztusban az is kiváló volt, hogy ő mindenki közt legelső részese volt a föltámadás ez isteni jótéteményének; mert az írásban mind „a halottak közül elsőszülöttnek”,^[16] mind „a halottak elsőszülöttjének^[17] mondatik. És mint az apostolnál találjuk:^[18] „Krisztus föltámadt halottaiból az elhunytak első zsengéje. Mivelhogy ember által van a halál, ember által a halottak föltámadása is; és amint Adámban mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban mindnyájan megelevenittetnek. Mindazáltal kiki a maga rendében: az első zsenge Krisztus, azután azok, kik Krisztuséi”. Mely szavak a tökéletes föltámadásról értelmezendők, midőn a halál szükségessége egészen megszűnvén, halhatatlan életre ébredünk. És e nemben Krisztus Urunk foglalja el az első helyet. Mert ha oly föltámadásról szólunk, melyre elkerülhetlenül ismét halál következik, vagyis az életre való visszatérésről: akkor Krisztus előtt mások sokan támadtak föl, kik mégis mindnyájan oly módon tértek vissza ez életbe, hogy ismét meg kelle hallniok: de Krisztus Urunk legyőzvén és elnyomván a halált, úgy támadt föl, hogy többé nem halhat meg, a mit ama világos bizonyíték is megerősít^[19]: „Krisztus feltámadván halottaiból, már nem hal meg: a halál őrajta többé nem uralkodik”.

X. Hogyan és mi okból halasztotta Krisztus az ő föltámadását harmad napra.

A mi pedig ez ágazathoz függesztetik; „harmad napon”, ezt a plébánosnak meg kell magyaráznia, nehogy a hívek azt véljék, hogy Urunk azon egész három napon át a sírban volt; mert, mivel egy egész természetes napon és a megelőző s következő napnak egy részén át volt a sírban, azért igen helyesen van mondva, hogy három nap feküdt a sírban, és harmad napon támadt föl; mert, hogy Istenségét kinyilatkoztassa, föltámadását a világ végéig halasztani nem akarta; és ismét, hogy őt valóságos embernek és valóban meghaltnak higyjük, nem támadt föl mindjárt halála után, hanem harmadik napon, mely időköz a valóságos halál bebizonyítására elégségesnek látszott.

XI. Miért adták a konstantinápolyi zsinat atyái ez ágazathoz e záradékot: „az írás szerint”.

A konstantinápolyi első zsinat atyái e helyhez hozzáadták: „az írás szerint”, mit az apostoltól vevén, a hitvallásba azért vittek át, mivel a föltámadás titkát ugyanazon apostol legszükségesebbnek tanította e szavakkal:^[20] „Ha Krisztus föl nem támadott, hiábavaló akkor a mi predikálásunk, hiába való a ti hitetek is”, és „ha Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a ti hitetek; mert úgy még bűneitekben vagytok”. Azért szent Ágoston ez ágazatban való hit fölötti álmélkodásában igy irt:^[21] „Nem valami nagy dolog hinni, hogy Krisztus meghalt: ezt a pogány, zsidó és minden gonosz is hiszi; ezt mindnyájan hiszik, hogy meghalt. A keresztények hite Krisztus föltámadása; ezt tartjuk nagynak, hogy föltámadt”. Innen van. hogy Urunk igen gyakran szólt föltámadásáról, és majd soha sem beszélt tanitványival szenvedéséről a nélkül, hogy föltámadásáról ne szólott volna. Azért, midőn monda:^[22] „Az ember fia a pogányok kezébe adatik és megcsufoltatik, megostoroztatik és megpökdöstetik, és mintán megostorozzák, megölik őt;” végül hozzáadta: „és harmad napra föltámad”. És midőn a zsidók kívánták tőle, hogy valamely jellel és csodával erősítse meg tanítását, azt válaszoló:^[23] „hogy nem fog nekik más jel adatni, mint Jónás prófétának jele; mert valamint Jónás a czethal gyomrában három nap és három éjjel volt; úgy”, mondá, „leszen az ember fia a föld szivében három nap és három éjjel”. De hogy ez ágazat fontosságát és értelmét jobban fölfoghassuk, hármat kell vizsgálnunk és megismernünk: először, miért volt szükséges Krisztusnak föltámadnia; azután mi a föltámadás rendeltetésé és czélja; és mely hasznok és előnyök származtak abból reánk.

XII. Mely okokból volt szükséges, hogy Krisztus föltámadjon.

A mi tehát az elsőt illeti, szükséges volt föltámadnia, hogy Istennek igazságossága kitűnjék, a kinek leginkább kellett fölmagasztalnia azt, ki neki engedelmeskedvén, lealáztatott és minden gyalázattal illettetett. Ezen okot hozta föl az apostol, midőn a Filippiekhez mondá: „Megalázta magát engedelmes lévén mind halálig, és pedig a keresztnek haláláig.^[24] Annakokáért az Isten is föl magasztalta őt”. Ezenkívül, hogy hitünk megszilárduljon, mely nélkül az ember az igazságban meg nem állhat. Mert arra, hogy Krisztus az Isten fia, legnagyobb érvül tekintendő, hogy saját erejével támadt föl halottaiból. Azután, hogy reményünk tápláltassék és föntartassék. Mert, miután Krisztus föltámadt, biztosan reméljük, hogy mi is föl fogunk támadni, ha a tagoknak részesülniük kell a fő sorsában. Az apostol tudvalevőleg igy zárja okoskodását, midőn a Korinthusiak^[25] és Tesszalonikaiakhoz ir. Es Péter, az apostolok fejedelme mondá:^[26] „Áldott legyen az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, ki az ő nagy irgalmassága által ujonan szült minket élő reménységre a Jézus Krisztus halottaiból való föltámadása által, a romolhatlan örökségre”. Végre azért is szükséges volt az Ur föltámadása, hogy a mi üdvösségünk és megváltásunk titka befejeztessék. Mert Krisztus halála által a bűntől szabadított meg bennünket, föltámadásával pedig ama legfőbb jókat szerezte vissza, melyeket, mivel vétkeztünk, elvesztettünk. Ezért mondta az apostol:^[27] „Krisztus halálra adatott bűneinkért, és föltámadott megigazulásunkért”. Hogy tehát az emberi nem üdvéből semmi se hiányozzék, valamint meghalnia, úgy föltámadnia is kellett.

XIII. Mily hasznok származnak Krisztus föltámadásából az emberekre.

Az eddig mondottakból megérthetjük, mily nagy hasznot hozott a híveknek Krisztus Urunknak föltámadása. Mert a föltámadásban ismerjük meg Istent halhatatlannak, dicsőséggel teljesnek, a halál és ördög meggyőzőjének; a mit Krisztus Jézusról minden kétkedés nélkül hinnünk és vallanunk kell, Továbbá Krisztus föltámadása számunkra is megszerezte a test föltámadását, részint, mivel ama titoknak létoka volt, részint mivel az Ur példája szerint mindnyájunknak föl kell támadnunk. Mert a test föltámadását illetőleg az apostol igy tanúskodik:^[28] „Az ember által van a halál, ember által a halottak föltámadása is”. Mert a mit Isten megváltásunk titkában véghez vitt, mindarra létesitő-eszközképen Krisztus emberségét használta; azért az ő föltámadása mintegy eszköz volt a mi föltámadásunk munkálására; példányképnek pedig azért mondható, mivel Krisztus Urunk föltámadása mindenek közt legtökéletesebb; és valamint Krisztus teste föltámadván a halhatatlan dicsőségre átváltozott: úgy a mi testeink, melyek előbb gyengék és halandók voltak, dicsőség és halhatatlansággal ékesítve fognak visszaállíttatni. Mert az apostol tanítása szerint:^[29] „Várjuk az Üdvözítőt, a mi Urunk Jézus Krisztust, ki megújítja a mi alázatos testünket, hasonlóvá tevén az ő dicsőséges testéhez”. Ez mondható a bűnök halálában levő lélekről is, melynek, hogy mikép példányképe Krisztus föltámadása, ugyanazon apostol e szavakkal tanítja^[30] „Valamint Krisztus föltámadt halottaiból az Atya dicsősége által: úgy mi is az élet újságában járjunk. Mert ha együvé oltattunk az ő halálának hasonlatossága szerint, feltámadásával is úgy leszünk”. Es egy kis közbevetés után mondja:^[31] „Tudván, hogy Krisztus halottaiból föltámadván, már nem hal meg, a halál őrajta többé nem uralkodik. Mert hogy meghalt a bűnnek, egyszer halt meg: hogy pedig él, az Istennek él. Igy tartsátok ti is magatokat megholtakul a bűnnek, élőkül pedig az Istennek Jézus Krisztusban”.

XIV. Mily példák veendők Krisztus feltámadásából.

Krisztus feltámadásából két példát kell vennünk. Az egyik, hogy, miután a vétek szennyéből kitisztultunk, uj életmódot kezdjünk, melyben az erkölcsök feddhetetlensége, ártatlanság, szentség, szerénység, igazságosság, jótékonyság s alázatosság tündököljék. A másik, hogy ezen életmódban állhatatosan megmaradjunk, hogy az Ur segélyével az igazság ösvényéről, melyre egyszer léptünk, le ne térjünk. Az apostol szavai sem egyedül azt jelentik, hogy Krisztus feltámadása például állittatik elénk a feltámadásra; hanem azt is kifejezik, hogy a feltámadásra képességet nyújt, s erőt és malasztot ad, hogy a szentségben és igazságban megmaradjunk, és Istennek parancsait megtartsuk. Mert valamint az ő halálából nemcsak azt a példát vesszük, hogy a bűnnek meg kell halnunk, hanem erőt is merítünk, hogy a bűnnek meghaljunk: úgy az ő föltámadása erőt ad az igazság elérésére, hogy azután jámborul és szentül szolgálván Istennek, az élet újságában járjunk, melyre feltámadunk. Mert Urunk legfőkép azt eszközölte az ő feltámadása által, hogy, kik előbb vele együtt holtak voltunk a bűnnek és a világnak, egyszersmind vele uj életmódra is támadjunk.

XV. Mily jelenségekből lehet észrevenni, hegy valaki lélek szerint Krisztussal feltámadott.

Hogy a feltámadásnak mely jeleire kell főkép figyelnünk, az apostol értésünkre adja; mert midőn azt mondja:^[32] „Ha feltámadtatok Krisztussal, az ott fennvalókat keressétek, hol Krisztus vagyon az Isten jobbján ülvén,” világosan kijelenti, hogy azok, kik az életet, tiszteletet, nyugalmat, gazdagságot leginkább ott, hol Krisztus van, óhajtják bírni, azok Krisztussal valóban feltámadtak; midőn pedig hozzáadja:^[33] „Az ott fennvalókról elmélkedjetek, nem a földiekről”: mintegy második ismertető jelet is függeszt hozzá, melynél fogva megismerhessük, valljon Krisztussal valóban feltámadtunk-e? Mert valamint a testűtek állapotját és egészségét a szájíz szokta jelenteni, úgy, ha valaki mindabban:^[34] „A mi igaz, a mi tisztességes, a mi igazságos, a mi szent,” kedvét találja és a mennyei dolgok kellemességét lelke mélyében érezi: ez legerősebb bizonyítékul szolgálhat arra, hogy az, ki így van hangolva, Krisztussal együtt uj és szellemi életre támadt.

1. Fil. 2, 10.
2. Ap. Csel. 2, 24.
3. Zsolt. 15, 10.
4. Zsolt. 87, 6.
5. Luk. 23, 43.
6. Oseás 13, 14.
7. Zach. 9. 11.
8. Kol. 2, 15.
9. Fil. 2, 10.
10. II. Tim. 2, 8.
11. II. Kor. 13, 14.
12. Zsol. 97, 2.
13. Ján. 10, 17—18.
14. Ján. 2, 19.
15. Ap. Cs. 2, 24. 3, 15.
16. Kol. 1, 18.
17. Titk. 1, 5–7.
18. I. Kor. 15, 20—23.
19. Rom. 6, 9.
20. I. Kor. 15, 14. 17.
21. 120. Zsol. f.
22. Luk. 18, 32 és köv.
23. Mát. 12, 39. s. k.
24. Fil. 2, 8—9.
25. Kor. I. 15, 12. s. k. I. Tess. 4, 12.
26. Pét. I. 1. 3. 4.
27. Rom. 4, 25.
28. I. Kor. 15, 21.
29. Fil. 3, 20.
30. Rom. 6, 4. s. k.
31. Rom. 6, 9—41.
32. Kol. 3, 1.
33. Kol. 3, 2.
34. Fil. 4, 8.