Trienti Káté/ELSŐ RÉSZ. V. FEJEZET.

← ELSŐ RÉSZ. IV. FEJEZET.

Trienti Káté
szerző: Trienti Zsinat, fordító: Szombathelyi Papneveldében fennálló Szt. Ágoston Társulat tagjai
ELSŐ RÉSZ. V. FEJEZET.

ELSŐ RÉSZ. VI. FEJEZET. →

V. FEJEZET.

A negyedik ágazatról.

Kinzaték Pontius Pilátus alatt, megfeszitteték, meghala és eltemetteték.

I. A negyedik ágazat ismeretének szüksége és annak tartalma.

Mennyire szükséges ezen ágazatnak ismerete és mily szorgalommal kell a plébánosnak arra törekednie, hogy a hívek az Ur kínszenvedését minél gyakrabban vegyék fontolóra, az apostol tanítja, midőn mondja:^[1] „hogy ő nem tud semmi mást, hanem csak Jézus Krisztust és pedig a megfeszítettet”. Azért ezen tárgynál minden szorgalmat és törekvést ki kell fejteni, hogy megmagyaráztassék, a mennyire csak lehet és hogy a hivek ily nagy jótétemény emlékezete által buzdittatva Isten irántunk való szeretetének és jóságának imádásába merüljenek. Hitünk tehát ez ágazat első részében (mert a másodikról utóbb lesz szó) azt adja elénk, hogy Krisztus urunk megfeszittetett, midőn Pontius Pilátus Tiberius császár rendeléséből Judaea tartományt igazgató; ugyanis: elfogatott, kicsufoltatott, méltatlanságok és kínzások különféle nemeivel illettetett, végre keresztre feszittetett.

II. Krisztus lelke érezte a kínokat.

Ne is kételkedjék senki abban, hogy az ő lelke, mi annak érző részét illeti, azon kínoktól ment nem volt; mert az emberi természetet igazán felvevőn, szükségkép lelkében is érezte a legkínosabb fájdalmat; azért mondja:^[2] „Szomorú az én lelkem mind halálig”. Mert jóllehet az emberi természet az isteni személyivel össze volt kötve, mindazonáltal ezen egyesülés mellett ép úgy érezte a szenvedés keserűségét, mint ha az egyesülés nem is történt volna; mivel Jézus Krisztus egy személyében mindkét természetnek, az isteni és emberinek tulajdonságai megmaradtak; és azért a mi szenvedni képes és halandó volt, szenvedő képes és halandó maradt; ellenben a mi szenvedni nem képes és halhatatlan vala, milyennek az isteni természetet ismerjük, a maga tulajdonságát megtartotta.

III. Miért fejeztetik ki a hitvallásban, Judaea melyik helytartója alatt szenvedett Krisztus?

Hogy pedig e helyen oly gondosan látjuk megjegyezve, hogy Jézus Krisztus azon időben szenvedett, mikor Pontius Pilátus kormányozta Judaea tartományt, e tekintetben azt tanítsa a plébános, hogy ez azért történt, mivel ily fontos és szükséges dologismerete mindenki előtt világosabbá lesz, ha a történt dolognak ideje meghatároztatik, mit, amint olvassuk,^[3] Pál apostol is tett: aztán azért is, mivel azon szavakkal tudtunkra adatik, hogy beteljesedett Üdvözítőnk ama jövendölése:^[4] „átadják őt a pogányoknak megcsúfolásra, megostorozásra és megfeszítésre”.

IV. Nem esetleg történt, hogy Krisztus a keresztfán szenvedett halált.

Hogy pedig épen a keresztfán szenvedett halált, ez is az isteni végzésnek tulajdonítandó, hogy tudniillik a honnan a halál származott, onnan támadjon fel az élet. Mert a kígyó, mely a fán győzte meg első szülőinket, a keresztfán győzetett le Krisztus által. E tekintetben több okot lehet felhozni, melyeket a sz. atyák bővebben tárgyaltak, annak megmutatására, mily illő volt, hogy Üdvözítőnk épen a kereszt-halált szenvedje. Azonban említse meg a plébános, hogy elég, ha a hívek hiszik, hogy a halál e nemét azért választotta az Üdvözítő, mivel az emberi nem megváltására csakugyan legalkalmatosabb és legillőbb volt, valamint bizonyára egy sem lehetett rútabb és méltatlanabb. Mert a kereszt-halál a pogányoknál mindig utálatosnak, gyalázat és szégyenteljesnek tartatott, valamint Mózes törvényében is^[5] „átkozottnak mondatik, ki a fán függ”.

V. Krisztus kínszenvedésének történetét gyakrabban kell felújítani a nép előtt.

A plébános ezen ágazat történetét, melyet a sz. evangélisták a legszorgalmasabban adnak elő, se mellőzze, hogy a hívek ama titoknak legalább főbb fejezeteit, melyek hitünk igazságának megerősítésére szükségesebbeknek látszanak, ismerjék. Mert ezen ágazaton, mint valamely alapon nyugszik a keresztény egély és hit és ha ez erős, minden egyéb szilárdan áll. Mert ha valami nehézséget szül az emberi elmének és felfogásnak, bizonyára a kereszt titka mindenek közt a legnehezebbnek látszik és alig foghatjuk föl, hogy üdvünk a kereszttől és attól függ, ki értünk a keresztre feszittetett. De ebben az apostol tanítása szerint Isten különös gondviselését csodálhatjuk. Mert „mivel hogy az Isten böleseségében meg nem ismerte Istent a világ az ő bölcsesége által, tetszett Istennek esztelenségnek látszó tanítás által üdvözíteni a hívőket”. Azért nem kell csodálni, ha a látnokok Krisztus eljövetele előtt, az apostolok pedig az ő halála és föltámadása után annyira iparkodtak meggyőzni az embereket, hogy ez a világ megváltója és őket a megfeszített hatalma és akarata alá vetni. Azért az Ur, mivel semmi az emberi elme felfogásától távolabb nincs, mint a kereszt titka, mindjárt a vétek után nem szűnt meg soha, mind jelek, mind a látnokok jövendölései által Fiának halálát kijelenteni. És hogy a jelek közöl csak néhányat érintsünk, először Abel, ki fivérének irigysége által megöletett, azután Izsák áldozata, továbbá a bárány, melyet a zsidók, midőn Egyptomból kiköltözének, áldoztak, végre a réz kígyó, melyet Mózes a pusztában fölállított. Krisztus Urunk szenvedésének és halálának előjelei voltak. A mi pedig a prófétákat illeti, mily sokan voltak, kik erről jövendöltek, sokkal ismeretesebb, hogysem szükséges volna e helyen bővebben fejtegetni. De leginkább, hogy Dávidot mellőzzük, ki a zsoltárokban megváltásunk legjelesebb titkait mind tárgyalta, Izaiás jövendölései oly nyíltak és világosak, hogy méltán el lehet mondani, hogy ő inkább megtörtént dolgot adott elő, mint megtörténendőt jövendölt.

Meghala és eltemetteték.

VI. Mit parancsol hinnünk ezen záradék: „meghala és eltemettetek”?

Fejtse ki a lelkipásztor, hogy ezen szavak szerint azt kell hinnünk, hogy Jézus Krisztus, miután megfeszittetett, igazán meghalt és eltemettetett. Nem is ok nélkül adatik ez a híveknek külön elő; hogy higyjék; mert voltak, kik tagadják, hogy a kereszten meghalt. Az apostolok tehát joggal tartották szükségesnek, hogy e hitigazságot a tévelylyel szemben kimondják, mely czikkely igazságáról semmi kételkedésnek helye nincs; mert az evangélisták mind megegyeznek abban, hogy „Jézus kiadá lelkét”. Azonfelül Krisztus, minthogy igazi és valóságos ember volt, valóban meg is halhatott; akkor hal meg pedig az ember, midőn lelke elválik a testtől. Azért, midőn azt mondjuk, hogy Jézus meghalt, azt jelentjük, hogy az ő lelke elvált testétől; de azt nem engedjük meg, hogy istensége is elvált testétől; sőt inkább állhatatosan hiszszük és valljuk, hogy lelke testétől elválván, istensége mind testével a sírban, mind leikével a pokol tornácáéban folyton egyesülve volt. Az Isten Fiának pedig meg kelle^[6] halnia, „hogy a halál által megrontsa azt, kinek a halálon volt birodalma, tudniillik az ördögöt és megszabadítsa azokat, kik a haláltól való félelem miatt teljes életükben kötelezve valónak a rabszolgaságra”.

VII. Krisztus nem akaratja ellenére és kényszerítve halt meg.

De különös volt Krisztus Urunkban, hogy akkor halt meg, midőn maga akarta és nem annyira idegen erőszak okozta, mint önkénytes halállal múlt ki. Sőt nemcsak a halált, hanem halálának helyét és idejét is maga határozta meg. Mert igy irt Izaias:^[7] „Feláldoztatott, mert ő akarta”. Es ugyanezt mondta Urunk szenvedése előtt magáról:^[8] „Én leteszem életemet, hogy ismét felvegyem. Senki sem veszi el tőlem, hanem én teszem le azt magamtól, hatalmam vagyon annak letételére és ismét hatalmam vagyon annak fölvételére”. A mi pedig az időt és helyet illeti, erre nézve ő maga mondta, midőn Herodes élete után leselkedék:^[9] „Mondjátok meg annak a rókának: íme én ördögöket űzök és gyógyítok ma és holnap és harmadnap bevégzem. Mindazáltal még ma, holnap és a következő napon járnom kell; mert nem veszhet el a próféta Jeruzsálemen kívül”. Ő tehát semmit sem tett akarata nélkül vagy kényszerítve, hanem önkényt áldozta fel magát és ellenségei elé menvén, mondta:^[10] „Én vagyok”; és önkényt viselte el mindazon kínokat, melyekkel őt igazságtalanul és kegyetlenül illették; és csakugyan semmi sem bírhat nagyobb erővel lelkünk érzelmeinek felkeltésére, mint midőn minden kínjait és gyötrelmeit veszszük fontolóra. Mert ha valaki értünk oly kínokat szenved, a melyeket nem önkényt vállal el, hanem el nem kerülhet: ezt bizonyára nem nagy jótéteménynek fogjuk tekinteni. De, ha a halált, melyet elkerülhetett, egyedül érettünk örömmel vállalja el, ez valóban oly nagy jótétemény, mely még a legháladatosabbat is képtelenné teszi a hálának nemcsak kimutatására, de még érzésére is. És ebből ismerhetni meg Jézus Krisztusnak hozzánk való végtelen és kitűnő szeretetét s az ő isteni, és mérhetlen érdemét.

VIII. Miért mondjuk, hogy Krisztus nemcsak meghalt, hanem el is temettetett?

Midőn valljuk, hogy eltemettetett, ezt nem állítjuk úgy, mint az ágazatnak oly részét, mely valamely uj nehézséget okoz, azon kívül, a mit már haláláról elmondtunk. Mert ha hisszük, hogy Krisztus meghalt, könnyen elhiszszük azt is, hogy eltemettetett. De ez azért adatott hozzá, először, hogy haláláról annál kevésbé lehessen kétkedni; mivel arra, hogy valaki meghalt, legnagyobb érv az, ha bebizonyítjuk, hogy teste eltemettetett; aztán, hogy a föltámadás csudája annál inkább nyilvánosságra jöjjön és szembe tűnjék. De nemcsak azt hiszszük, hogy Krisztus teste eltemettetett, hanem e szavakkal legfőkép az adatik elénk hittárgyul, hogy Isten eltemettetett, valamint a kath. hitszabály szerint a leghelyesebben mondjuk azt is, hogy Isten meghalt és a szűztől született. Mert, miután az istenség soha sem volt elválasztva a testtől, mely a sírba tétetett, alaposan valljuk, hogy Isten eltemettetett.

IX. Mit kell, Krisztus halálát és eltemetését illetőleg, leginkább figyelem be vennünk?

A temetés nemét és helyét illetőleg a plébánosnak elég az, a mit a szent evangélisták följegyeztek. Kettőt pedig különösen meg kell jegyezni: először, hogy Krisztus teste a sírban egészen ép maradt, miről a próféta igy jósolt:^[11] „Nem engedended, hogy szented romlást lásson”. Másodszor: s ez az ágazat minden részéhez tartozik, hogy t. i. az eltemettetés, valamint a szenvedés és halál is, Krisztus Jézusra mint emberre és nem mint Istenre illik; mert szenvedni és meghalni csak az emberi természet sajátja; jóllehet mindezek Istennek is tulajdonittatnak; mivel világos, hogy helyesen mondatnak azon személyről, ki tökéletes Isten és egyszersmind tökéletes ember volt.

X. Mi módon kell Krisztus szenvedésének érdemét fontolóra vennünk?

Ezek megismertetése után Krisztus szenvedése és haláláról azokat fejtse ki a plébános, a melyekből a hívek a titok mérhetlenségét, ha nem is megérteni, legalább szemlélni képesek legyenek. Es pedig először meg kell gondolni, ki az, ki mindezeket szenvedi. Az ő méltóságát ugyanis sem szóval ki nem fejezhetjük, sem elmével meg nem foghatjuk. Sz. János^[12] „Igének mondja, mely Istennél vala”. Az apostol nagyjelentésü szavakkal igy írja le:^[13] ő az, „kit Isten mindenek örökösévé rendelt, ki által a világot is teremtette; ki az ő dicsőségének fénye és valójának képmása és hatalmának igéjével mindent föntart”. Ez tehát „a bűnöktől megtisztulást eszközölvén, a Fölség jobbján ül a magasságban”. Röviden mindent összefoglalva: Jézus Krisztus mint Isten és ember szenved; szenved a Teremtő azokért, kiket maga teremtett: szenved az Ur a szolgákért; szenved az, ki által az angyalok, az emberek, az egek és eleinek teremtettek, az, mondom, „kiben,^[14] ki által és kitől vannak mindenek. Azért nem kell csudálnunk, ha az egész világépület megrázkódott, midőn ő rajta a szenvedések oly sok gyötrelme erőt vőn; mert, mint az Írás mondja: „A föld megindula^[15] és a kősziklák megrepedének; sötétség is lön^[16] az egész földön és a nap elsetétedék”. Ha pedig a néma és érzéketlen dolgok is gyászolták Teremtőjök szenvedését, gondolják meg a hívek, mily kényekkel kell nekik, mint ez^[17] épület élő köveinek, fájdalmukat nyilvánitaniok.

XI. Miért akarta Krisztus a legnagyobb kínokat szenvedni és mit kell tartanunk azokról, kik a ker. hitet vallván bűnökben fetrengnek?

A kínszenvedés okait is ki kell fejteni, hogy Isten irántunk való szeretetének nagysága és ereje annál inkább kitűnjék. Ha tehát valaki annak okát kutatja, hogy miért vető magát az Isten Fia a legkínosabb szenvedés alá? legfőbb oknak az első szülőktől öröklött bűnön kívül ama gonoszságokat és vétkeket fogja találni, melyeket az emberek a világ kezdetétől fogva a mai napig elkövettek és ezentúl egész a világ végéig elkövetni fognak. Mert az Isten Fia, a mi Üdvözítőnk szenvedésével és halálával arra czélzott, hogy minden idők bűneiért váltságot adjon, azokat eltörölje és értök az Atyának bőségesen és tetézve eleget tegyen. A dolog méltóságának növeléséhez járul az is, hogy Krisztus nemcsak bűnösökért szenvedett, hanem, hogy a bűnösök mind szerzői, mind végrehajtói is voltak mindazon kínzásoknak, melyeket kiállott; mire az apostol figyelmeztet bennünket, igy írván a zsidókhoz:^[18] „Gondoljatok arra, ki maga ellen a bűnösöktől ily ellenszegülést szenvedett, hogy el ne fáradjatok, lelketekben elcsüggedvén”. És ezen bűn részeseinek kell tartanunk mindazokat, kik gyakrabban esnek bűnökbe; mert miután bűneink inditák Krisztus Urunkat arra, hogy a kereszthalált elviselje: a kik bűnökben és gonoszságokban fetrengenek, a mennyiben tőlük függ, valóban ismét^[19] keresztre feszítik önmagokban Isten fiát és csúfot űznek belőle. A mely bűn bennünk sokkal súlyosabbnak tekinthető, mint a zsidókban, mivel ők, ugyanazon apostol tanúsága szerint:^[20] „Ha megismerték volna, soha a dicsőség Urát meg nem feszitették volna”; mi pedig, ámbár valljuk, hogy ismerjük őt, tetteinkkel mégis megtagadván, mintegy erőszakot látszunk rajta elkövetni.

XII. Krisztus az Atyától és önmagától is átadatott.

Azonban a sz. irás bizonyítja, hogy Krisztus Urunk az Atyától és önmagától is átadatott; mert Izaiásnál ezt mondja az Ur:^[21] „Az én népem bűneiért vertem meg őt”; és kevéssel előbb ugyanazon látnok, midőn Isten lelkével eltelve, az Urat fájdalmak és sebekkel megrakva látá, igy szól:^[22] „Mi mindnyájan, mint a juhok, eltévelyedtünk, kiki az ő útjára térült; és az Ur ő rá tette mindnyájunk gonoszságát”. A Fiúról pedig Írva van:^[23] „Ha életét adja a bűnért, hosszú életű ivadékot lát”. De ugyanezt nyomatékosb szavakkal is kifejezte az apostol, midőn más részről meg akará mutatni, mennyit lehet Isten véghetetlen könyörületességétől és jóságától reménylenünk; mert igy szól:^[24] „Ki még tulajdon fiának sem kedvezett, hanem mindnyájunkért adta őt: hogyne ajándékozott volna ő vele nekünk, mindeneket is?”

XIII. Krisztus a kínok keserűségét testében és lelkében valósággal érezte.

Hátra van még, hogy a plébános előadja, mily nagy volt a szenvedés keserűsége; ámbár ha meggondoljuk:^[25] „hogy Urunk verítéke lön, mint a földre folyó vérnek cseppjéi”, már akkor, midőn a gyötrelmekre és kínzásokra gondolt, melyeket nemsokára elviselnie kellett, úgy látszik, hogy azon fájdalmakhoz mit sem lehete már adni. Azonban, ha a közelgő szenvedések meggondolása oly gyötrő volt, mit a véres veríték bizonyít: minőnek kell tartanunk a szenvedést? Bizonyos ugyanis, hogy Krisztus Urunk a legnagyobb testi és lelki fájdalmaktól gyötörtetett. És pedig először nem volt testének egy része sem, mely a legkínosabb fájdalmakat nem érezte volna; mert mind kezei, mind lábai a kereszthez szegeztettek, feje tövisekkel koronáztatott, náddal veretett; arcza pökésekkel rutittatott el, arezul csapatott, egész teste megkorbácsoltatott. Ezenfelül mindennemű és rangú emberek „egybegyűltek^[26] az Ur ellen és az ő Felkentje ellen”. Mert a pogányok és zsidók voltak a kínszenvedés tanácslói, okai és végrehajtói. Judás elárulta, Péter megtagadta, a többiek mind elhagyták. A kereszthalálban pedig annak keserűsége vagy gyalázatossága, vagy mindkettő felett siránkozzunk-e? Valóban csúfosabb vagy keserűbb halálnemet kigondolni sem lehetett annál, melylyel csak a leggonoszabb és legelvetemültebb embereket szokták büntetni és a melynél az égető fájdalom és kin érzetét a kimúlás lassúsága még élesebbé tevé. Neveié továbbá a kínok nagyságát Krisztus Jézus festenek alkata és minősége is, mely, miután a Sz. Lélek ereje által alkottatott, sokkal tökéletesebb és gyengédebb szervezetű volt, mint más emberek testei; és azért élesebb érző tehetséggel birt és nehezebben is tűrte el mindazon fájdalmakat. A mi pedig a lélek legbensőbb fájdalmát illeti, senki sem kétkédhetik, hogy az Krisztusban a legnagyobb volt. Mert a szenteknek, kik fájdalmakat és kínokat szenvedtek, adott Isten lelki vigaszt, mely által megerősödve, az égető kínokat nyugodt lélekkel viselhették, sőt a kinzatások közt többnyire benső örvendezés által ragadtattak el; mert az apostol mondja:^[27] „Örülök a tiértetek való szenvedésekben és betöltőm az én testemben a Krisztus szenvedéseinek mintegy elmaradott részét, az ő testéért, mi az anyaszentegyház”; és másutt:^[28] „Elteltem vigasztalással, fölötte bővelkedem örömmel minden szorongatásunk mellett”. De Krisztus Urunk a legkeserübb szenvedés poharát, melyet kiürített, semmi édességgel sem enyhítette. Mert megengedte, hogy az emberi természet, melyet fölvett, minden gyötrelmet érezzen, épen úgy, mintha csak ember és nem egyszersmind Isten is lett volna.

XIV. Minő hasznokat és jókat szerzett különösen a ker. nép számára Krisztus kínszenvedése?

Tüzetesen fejtse ki továbbá a plébános ama hasznokat és jókat is, miket Urunk szenvedéséből nyertünk. Az Ur szenvedése először is szabaditás volt a bűntől; mert, mint sz. Jánosnál találjuk:^[29] „Szeretett bennünket és megmosott bűneinktől az ő vére által” és az apostol mondja:^[30] „Megelevenített ő vele együtt, megbocsátván minden vétketeket, eltörölvén az ellenünk szóló végzés kéziratát, mely ellenünk bizonyított és elvevén azt, fölszegeze a keresztre”. Továbbá kiragadott bennünket az ördögzsarnokságából; mert maga az Ur mondja:^[31] „Most van az ítélet a világ fölött, most e világ fejedelme kivettetik és én, ha felmagasztaltatom a földről, mindent magamhoz vonzok”. Ezenkívül bűneink érdemlett büntetését kiállotta. Továbbá, mivel Istennek kedvesebb és kellemetesebb áldozatot nem lehetett bemutatnia, az Atyával kibékített bennünket, őt velünk kiengesztelte és irántunk kegyessé tette. Végre minthogy bűneinket eltörölte, megnyitotta számunkra a mennyország ajtaját is, melyet az emberi nem közös bűne bezárt. Es ezt jelenti az apostol e szavakkal:^[32] „Bizodalmunk van bemenni a szentélybe Krisztus vére által”. Azonban az ó szövetségben sem hiányzott e titok előjele és jelképe. Mert azok, kiknek megtiItatott, hogy a főpap halála előtt hazájukba vissza ne térjenek, azt jelképezték, hogy senkinek^[33] sem nyílik ut, habár jól és jámborul élt is, a mennyei hazába, mielőtt ama legfőbb és örök pap Krisztus Jézus meghal; a mi megtörténvén, a menny ajtai tüstént megnyíltak azoknak, kik a szentségek által kiengeszteltetve és hit, remény és szeretettel bírván, az ő szenvedésének részesei lesznek.

XV. Honnan volt Krisztus szenvedésének azon ereje, hegy számunkra ily nagy javakat érdemeljen?

A plébános azt is tanítsa, hogy mindazon nagy és isteni jók Urunk szenvedéséből áradtak ránk; és pedig először, mivel teljes és minden tekintetben tökéletes elégtétel az, melyet Jézus Krisztus az Atya Istennek a mi bűneinkért csodálatos módon adott. Mert a váltság, melyet értünk lefizetett, tartozásainkért nemcsak elégséges és azokkal egyenlő volt, hanem messze fölül is haladta. Továbbá az Isten előtt legkedvesebb áldozat volt, mely az Atya haragját és neheztelését teljesen megengesztelte, midőn azt neki Fia a kereszt oltárán felajánló. Ez elnevezéssel élt az apostol is, midőn monda:^[34] „Krisztus szeretett minket és önmagát adta érettünk Istennek kellemes illatú ajándékul és áldozatul”. Ezenkívül váltság, melyről szó van az apostolok fejedelménél:^[35] „Nem romlandó aranyon vagy ezüstön váltattatok meg atyáitok által hagyományozott hiú életmódotoktól, hanem a Krisztusnak, mint hiba nélkül való szeplőtelen báránynak drágalitos vérén”; és az apostol tanítja:^[36] „Krisztus megváltott minket a törvény átkától, miérettünk átokká levőn”. De ezen mérhetlen jótéteményeken kívül ama lehető legnagyobb jótéteménvben is részesültünk, hogy már magában ezen egy kínszenvedésben a legfönségesebb példáit bírjuk minden erénynek; mert nemcsak az igazságért szenvedett fájdalmakat, hanem a halál elvállalásában türelmet, alázatosságot, rendkívüli szeretetet, szelídséget, engedelmességet és kiváló lelki állhatatosságot is mutatott úgy, hogy igazán mondhatjuk, hogy Üdvözítőnk mindazon életszabályoknak, melyekre minket tanításának egész ideje alatt szóval oktatott, szenvedésének egy napja alatt adott kifejezést önmagában. Es ennyi Krisztus Urunk üdvhozó szenvedéséről és haláláról röviden elég. Vajha mindezen titkok szüntelen előttünk lebegnének. hogy megtanulnánk az Úrral együtt szenvedni, meghalni és eltemettetni; hogy azután levetvén a bűnnek minden szennyét, vele uj életre támadva, végre egykor az ő kegyelméből és irgalmából méltók lennénk a mennyei ország és dicsőség részeseivé tétetni.

1. Kor. I. 2, 2.
2. Mát. 26, 38.
3. Tim. I. 6, 13.
4. Mát. 20, 19.
5. Moz. V. K. 21, 23.
6. Zsid. 2, 10. 14, 15.
7. Isai. 53, 7.
8. Ján. 10, 17, 18.
9. Luk. 13, 32, 33.
10. Ján. 18, 3.
11. Zsol. 15, 10.
12. Ján. I. 1.
13. Zsid. 1, 2, 3.
14. Rom. 11, 36.
15. Mát. 27, 51.
16. Luk. 23, 44, 45.
17. Pét. I. 2, 5.
18. Zsid. 22, 3.
19. Zsid. 6, 6.
20. Kor. I. 2, 8.
21. Iz. 53, 8.
22. Ugy. 6. v.
23. Ugy. 10. v.
24. Rom. 8, 32.
25. Luk. 22, 44.
26. Zsol. 2, 2.
27. Kolossz. 1, 24.
28. II. Kor. 7, 4.
29. Titk. 1, 5.
30. Kolossz. 2, 13.
31. Ján. 12, 31.
32. Zsid. 10, 19.
33. Moz. IV. K. 30, 25.
34. Ef. 5, 2.
35. I. Pét. 1, 18.
36. Gal. 3, 13.