Trienti Káté/ELSŐ RÉSZ. VII. FEJEZET.

← ELSŐ RÉSZ. VI. FEJEZET.

Trienti Káté szerző: Trienti Zsinat, fordító: Szombathelyi Papneveldében fennálló Szt. Ágoston Társulat tagjai ELSŐ RÉSZ. VII. FEJEZET.

ELSŐ RÉSZ. VIII. FEJEZET. →

VII. FEJEZET.

A hatodik ágazatról.

Felméne mennyekbe, ott ül a mindenható Atya Istennek jobbja felül.

I. Ez áldozat jelessége és első részének értelme.

Dávid próféta, midőn Isten lelkével eltelve. Urunk boldog és dicsőséges mennybemenetelét szemléli vala, mindenkit ama diadalmak legnagyobb vigsággal és örvendezéssel való megünneplésére buzdít, így szólván:^[1] „Minden nemzetek tapsoljatok kézzel; örvendezzetek az Urnák vigaság szavával: fölment az Isten örvendezéssel.” Miből megértheti a plébános, hogy a legnagyobb buzgalommal kell ezen titkot magyaráznia és szorgalmatosán rajta lennie, hogy a hívek azt necsak hit és elmével fogják fel, hanem a mennyire lehetséges, az Ur segélyével azt tetteikkel és életökkel is kifejezni törekedjenek. A mi tehát a hatodik ágazat kifejtését illeti, a mely leginkább ezen isteni titokról szól, annak első részénél kell kezdeni és feltüntetni, mily nagy annak fontossága és jelentése. Ugyanis a híveknek Krisztus Jézusról azt is minden kétkedés nélkül kell hinniük, hogy az bevégezvén és teljesítvén megváltásunk titkát, mint ember testestül lelkestül felment mennyekbe. Mert mint Isten mindig ott volt, minthogy Istenségével mindent betölt.

II. Krisztus nemcsak istenségének hatalmával ment fel, hanem emberségének erejével is.

Tanítsa pedig, hogy ön erejével ment fel s nem idegen erő által emeltetett az égbe, mint Illés,^[2] ki „tüzes szekéren vitetett mennybe;” vagy Habakuk^[3] próféta, vagy Fülöp szerpap, kik isteni erő által a levegőn keresztül vitetvén nagy földtereken haladtak át. Nem is egyedül mint Isten ment fel mennybe istenségének mindenható erejével, hanem mint ember is. Mert habár ez természetes erővel nem történhetett, azonban azon erő, melylyel Krisztus boldog lelke birt, a testet tetszése szerint mozdíthatta; a test pedig, mely már a megdicsőülésnek részese volt, az illető lélek parancsának könnyen engedelmeskedett. S igy hiszszük, hogy Krisztus nemcsak úgy, mint Isten, hanem úgy is, mint ember, saját erejével ment föl az égbe.

III. Mily értelemben mondatik az ágazat második részében, hogy Krisztus az Atyának jobbján ül.

Az ágazat második részében ezek foglaltatnak: „Ül az Atyának jobbján.” E helyen szóképet vagyis szócserét lehet észrevenni, a mi gyakori a sz. Írásban, midőn Istennek, a mi felfogásunkhoz alkalmazkodva, emberi indulatokat és tagokat tulajdonítunk; ámbár mivel lélek, benne semmi testi sem gondolható. De mivel azt gondoljuk, hogy az emberi dolgokban nagyobb tisztelet tulajdonittatik annak, ki jobb felül helyeztetik, ugyanazt a mennyeiekre is alkalmazva, Krisztus dicsőségének megmagyarázására, melyben mint ember minden egyebek fölött részesült, azt valljuk, hogy ő az Atyának jobbján van. Az ülés pedig itt nem a test helyzetét és alakját jelenti, hanem a királyi és legfőbb hatalomnak és dicsőségnek tartós és állandó bírását fejezi ki, melyet az atyától nyert; erről mondja az apostol:^[4] „Feltámasztván őt halottaiból és jobbjára helyezvén őt mennyekben minden fejedelemség és hatalmasság, erő és uraság és minden név fölött, mely neveztetik nemcsak e világon, hanem a következendőn is és mindent az ő lábai alá vetett.” Mely szavakból kiviláglik, hogy ezen dicsőség annyira sajátja és kizárólagos tulajdona az Urnak, hogy semmi más teremtett lényt meg nem illethet. Azért más helyen bizonyítja:^[5] „Kinek mondotta az angyalok közöl: Ülj az én jobbomra?”

IV. Miért kell Krisztus mennybemenetelének történetét a nép előtt gyakrabban ismételni.

Ez ágazat értelmét azonban terjedelmesebben fejtse, ki a plébános, a mennybemenetel története nyomán, melyet sz. Lukács evangelista az Apostolok Cselekedeteiben bámulandó renddel irt le. Melynek magyarázásában első sorban figyelembe kell venni, hogy a többi titok mind a mennybemenetelre vonatkozik mint végczélra és abban foglaltatik mindannyinak tökéletesítése és teljessége. Mert valamint hitünk minden titka Urunk megtestesülésén veszi kezdetét, úgy zarándokságát mennybemenetele zárja be. Ezenkívül a hitvallás egyéb fejezetei, melyek Krisztus Urunkat illetik, az ő legnagyobb megaláztatására és megvettetésére mutatnak; mert alacsonyabbat és megalázóbbat gondolni sem lehet, mint hogy az Isten fia értünk az emberi természetet és gyarlóságot felvette és szenvedni s meghalni akart. Ellenben az ő legfőbb dicsőségének és isteni felségének kijelentésére valami fenségesebbet és csodálatra méltóbbat mondani sem lehet, mint a mit a fentebbi ágazatban vallunk, hogy halottaiból feltámadott, ebben pedig, hogy mennyekbe ment és az Atya Istennek jobbján ül.

V. Miért ment fel Krisztus mennybe s miért nem alapította országát inkább a földön?

Ezek kifejtése után azt kell szabatosan kimutatni, miért ment fél Krisztus Urunk mennybe. Ugyanis: először azért ment föl, mivel az ő testét, mely a feltámadásban a halhatatlanság dicsőségét nyerte el, nem ezen földi és homályos lakhely, hanem az ég legmagasabb és legfényesebb laka illeti meg és pedig nemcsak azért, hogy az ő dicsőségének és országának, melyet vérével érdemelt meg, birtokába jusson, hanem azért is, hogy azokról gondoskodjék, mik üdvösségünket illetik; végre, hogy tényleg bebizonyítsa, hogy országa^[6] nem e világból való, mert a világ országai földiek és mulékonyak s nagy gazdagságon és anyagi erőn alapulnak. Krisztus országa ellenben nem földi, minőt a zsidók vártak, hanem szellemi és örök; s hogy az ő hatalma és kincsei is szellemiek, maga megmutatta, miliőn lakásátaz égbe helyezte. Ezen országban azokat kell gazdagabbaknak és minden javakban dúsabbaknak tartani, kik szorgalmasan keresik azokat, a mik Istenéi. Mert sz. Jakab is bizonyítja,^[7] hogy Isten „a szegényeket választotta e világon, hogy a hitben gazdagok és örökösei legyenek amaz országnak, melyet Isten az őt szeretőknek Ígért.” De Urunk az ő mennybemenetelével azt is ki akarta eszközölni, hogy mi őt gondolattal és vágygyal kisérjük. Mert valamint halála és föltámadásával nekünk példát adott arra, hogy hogyan kell meghalnunk és szellemileg feltámadnunk: úgy mennybemenetelével tanít és oktat bennünket, hogy a földön lévén, gondolattal az égbe emelkedjünk, „megvallván, hogy zarándokok^[8] és jövevények vagyunk a földön és hazát keresők/ hogy „a szentek polgártársai^[9] és Isten háznépe vagyunk”; mert, mint ugyanezen apostol mondja:^[10] „ami társalkodásunk mennyekben vagyon.”

VII. Mily jótéteményekben részesültek az emberek Krisztus mennybemenetele által.

Az Isten jósága által ránk árasztott kimondhatatlan jóknak jelentőségét és nagyságát pedig az apostol magyarázata^[11] szerint már jóval azelőtt megénekelte sz. Dávid e szavakkal:^[12] „Fölmégy a magasba, fogva viszed a fogságot, ajándékokat viszesz az embereknek” ; mert a tizedik napon elküldötte a Szentlelket, kinek ereje- és bőségével betöltötte a hívek jelen volt sokaságát és akkor valóban teljesítette ama nagyszerű ígéreteket,:^[13] „Hasznosabb nektek, hogy én elmenjek; mert ha el nem megyek, a Vigasztaló nem jő hozzátok.” Az apostol kijelentése szerint még azért is ment föl a mennybe,^[14] „hogy jelen legyen most az Isten színe előtt miérettünk” és az Atyánál védői tisztet viseljen. „Fiacskáim,”^[15] mondja sz. János, ezeket írom nektek, hogy ne vétkezzetek; de ha valaki vétkezett is, van szószólónk, az igaz Jézus Krisztus és ő engesztelő a mi bűneinkért.” Nincs is semmi, a mi felett a híveknek nagyobb örömet és lelki vidámságot kellene érezniök, mint az, hogy Jézus Krisztus ügyünk védőjévé és üdvünkért közbenjáróvá rendeltetett, ki az örök Atya előtt legfőbb kegyben és tekintélyben áll. Végre „helyet készített nekünk,” a miről szintén megígérte, hogy megteszi^[16] és mindnyájunk nevében a fő maga, Jézus Krisztus vette birtokába a mennyei dicsőséget. Mert mennybe menvén, a kapukat melyeket Adám vétke bezárt, megnyitotta s számunkra elkészítette az utat, melyen a mennyei boldogságba eljutunk: a mint ezt maga az utolsó vacsorán tanítványainak megjövendölte. Hogy pedig ezt tényleg is nyilván bebizonyítsa, a jámborok lelkeit, kiket a pokolból kiszabadított, magával az örök boldogság lakásába bevezette.

VII. kedvezményeit, melyekben Krisztus menybemenetele által bennünket részesített.

A mennyei ajándékok ezen csodálatra méltó bőségét a hasznok üdvös sora követte; mindenekelőtt ugyanis hitünk érdeme fölötte növekedett; mert a hit azon dolgokra terjed ki, melyek nem láthatók és az emberi ész és tudás körétől távol esnek. Azért, ha az Ur tőlünk el nem távozott volna, hitünk érdeme kisebb lett volna; mert Krisztus Urunk „boldogoknak” azokat mondja,^[17] „kik nem láttak és hittek.” Ezenkívül Krisztus mennybemenetele nagy befolyással van reményünknek sziveinkben való megerősítésére is. Mert miután hiszszük, hogy Krisztus mint ember felment mennyekbe és az emberi természetet az Atya Istennek jobbjára helyezte, nagy reményünk van, hogy mi, az ő tagjai is fel fogunk oda menni és ott fejünkkel egyesülni. Ezt maga az Ur e szavakkal bizonyította: ^[18] „Atyám! a kiket nekem adtál, azt akarom, hogy a hol én vagyok, ők is velem legyenek.” Végre azon legnagyobb jótéteményt is kaptuk, hogy szeretetünket az égbe, ragadta és a Szentlélek által felgyújtotta; mert tökéletesen igaz,^[19] hogy ott a mi szivünk, a hol kincsünk.

VIII. Nem lett volna, ránk nézve hasznos, ha Krisztus e földön marad.

És valóban, ha Krisztus Urunk e földön járna, minden gondolatunk magára az ember szemlélésére és társaságára volna irányozva és csak az embert tekintenék, ki velünk oly nagy jókat tesz és iránta némi földies kegyelettel viseltetnénk. Ellenben mennybe menvén, szeretetünket szellemivé tette és azt eszközölte, hogy a kit most távollevőnek gondolunk, azt mint Istent imádjuk és szeressük. Ezt pedig részint az apostolok példájából értjük meg, kikről látjuk, hogy mig az Ur velők volt, mintegy emberi értelemben itéltek róla; részint pedig az Úr maga bizonyitá, midőn mondá:^[20] „Hasznosabb nektek, hogy én elmenjek”. Mert ama tökéletlen szeretet, melylyel Krisztus Jézust, mint jelenlevőt szerették, az isteni szeretettől nyert tökéletességet és pedig a Szentlélek eljövetele által; azért mindjárt hozzá teszi: „Mert ha el nem megyek, a Vigasztaló nem jő hozzátok.”

IX. Krisztus mennybemenetele után igen elterjedett az egyház.

Ehhez járul az is, hogy e földön kiterjesztő lakását vagyis az egyházat, hogy az a Szentlélek erejével és vezérlete alatt igazgattassék. Annak, mint az emberek közt egyetemesnek, őréül és főpapjául pedig Pétert, az apostolok fejedelmét rendelő; s azután adott^[21] „némelyeket ugyan apostolokul, némelyeket pedig prófétákul, másokat evangélistákul, másokat pedig pásztorokul és tanítókul” és igy az Atya jobbján ülvén kinek kinek folyton különböző ajándékokat osztogat. Mert az apostol bizonyítja, hogy^[22] „kinek-kinek közölünk a kegyelem Krisztus ajándékozásának mértéke szerint adatott”. S végre, a mit föntebb a halál és föltámadás titkáról tanítottunk, ugyanazt kell a híveknek gondolniok a mennybemenetelről is. Mert jóllehet üdvünket és megváltásunkat Krisztus szenvedésének kell köszönnünk, ki érdemeivel az igazaknak utat nyitott a mennybe: az ö mennybemenetele mindazáltal nemcsak példa gyanánt állíttatott elénk, hogy abból fölfelé tekinteni és lélekben az égbe emelkedni megtanuljunk; hanem isteni erőt is kölcsönzött, melylyel azt véghez vihessük.

1. Zsolt. 46, 2. 6.
2. Kir. IV. 2, 11.
3. Dán. 14, 35.
4. Ef. 1, 20. s. k.
5. Zsid. 1, 13.
6. Ján. 18, 36.
7. Jak. 2, 5.
8. Zsid. 11, 13.
9. Ef. 2, 19.
10. Fil. 3, 20.
11. Ef. 4, 8.
12. Zsolt. 67, 19.
13. Ján. 16, 7.
14. Zsid. 9, 24.
15. I. Ján. 2, 1.
16. Ján. 14, 2.
17. Ján. 20, 29.
18. Ján. 17, 24.
19. Mát. 6, 21.
20. Ján. 16, 7.
21. Efez. 4, 11.
22. Efez. 4, 7.