Trienti Káté/ELSŐ RÉSZ. II. FEJEZET.

← ELSŐ RÉSZ. I. FEJEZET.

Trienti Káté
szerző: Trienti Zsinat, fordító: Szombathelyi Papneveldében fennálló Szt. Ágoston Társulat tagjai
ELSŐ RÉSZ. II. FEJEZET.

ELSŐ RÉSZ. III. FEJEZET. →

II. FEJEZET.

Az apostoli hitvallásnak első ágazatáról.

„Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtöjében.”

I. Az első ágazat röviden megmagyaráztatik.

E szavak értelme ez: erősen hiszem és minden kételkedés nélkül vallom az Atya Istent, úgymint a Háromságnak első személyét, ki mindenható erejével a mennyet és a földet és mindeneket, mik ezekben vannak, semmiből teremtette és a teremtetteket fentartja és kormányozza; de nemcsak szívvel hiszem és szájjal vallom őt. ham m teljes buzgalommal és kegyelettel törekszem is hozzá, mint, a legnagyobb és legtökéletesb jóhoz. Ez tehát az első ágazatnak némi rövid összefoglalása. De mivel majd minden egyes szóban nagy titkok rejlenek, azért szükséges, hogy azokat a lelki tanító szorgalmasabban fontolgassa, hogy a hivő nép, amennyire Isten engedi, félelem és rettegéssel járuljon az ő fölsége dicsőségének szemléléséhez.

II. Mit jelent e szó „hinni”.

Tehát e szó „hinni” itt nem annyit tesz, mint: vélni, gondolni, sejteni, hanem a szentirás szerint a leghatározottabb beleegyezést elenti, melynek folytán az ész a titkait kinyilatkoztató Istennel szilárdul és állhatatosan egyetért. Ennélfogva az hisz, a ki valamit minden kétségen kívül bizonyosnak tart és róla meggyőződve vagyon. Ne is gondolja senki, hogy a hitbeli ismeret kevésbé biztos, mivel azokat, miket a hit, hogy higyük, elénk terjeszt, szemmel nem láthatjuk; mert az isteni világosság, melynek segítségével azokat felfogjuk, habár a dolgoknak világosságot nem kölcsönöz, de bennünket róluk kételkedni nem enged. Mert „Isten,^[1] ki a sötétségből világosságot lövelni parancsolt, maga világosítá meg sziveinket”, hogy az evangélium ne legyen előttünk elrejtve, mint azok előtt, kik elvesznek.

III. A hitvallásban előadottakat nem kell kíváncsian kutatni, hanem egyszerűen elfogadni.

Már az eddig mondottakból következik, hogy, a ki a hitnek ezen mennyei ismeretével bir, ment a kandi kutatás-vágytól. Mert, midőn Isten nekünk meghagyá, hogy higyjünk, nem azt szabta elénk, nem az ő végzéseinek kutatását s azok czélja és okának fűrkészését, hanem megingathatlan hitet parancsolt, mely eszközli, hogy elménk az örök igazság ismeretén megnyugodjék. És valóban, miután az apostol bizonyítása szerint:^[2] „Az Isten igazságos, minden ember pedig hazug”,^[3] ha dölyfös és szemtelen embernek tartatik, ki komoly és bölcs férti állításának nem ád hitelt, hanem tovább sürgeti, hogy, a mit mondott, okokkal vagy tanukkal be is bizonyítsa: mily vakmerő, sőt oktalan lenne, ki hallván az Isten szavát, a mennyei és üdvös tannak okait fürkészné? A hithez tehát nemcsak minden habozás, hanem minden bizonyítási törekvés nélkül is kell ragaszkodni.

IV. Nem elegendő az üdvösségre hinni, hanem hitünket meg is kell vallani.

De még azt is meg kell a plébánosnak magyaráznia, hogy annak, a ki azt mondja: „hiszek”, azonfelül, hogy elméje e legbensőbb beleegyezését nyilvánítja, a mi a hitnek belső cselekvénye, a mi szivébe van zárva, hitének nyilvános megvallása által ki is kell mutatnia és a legnagyobb buzgalommal nyilván vallania és hirdetnie. Mert szükséges a híveknek oly szellemmel birniok, minővel bírván a látnok, mondható:^[4] „Hittem és azért szólottam”; utánozniok az apostolokat, kik a nép fejedelmeinek igy feleltek:^[5] „Nem lehet, hogy, a miket láttunk és hallottunk, ne beszéljük” és felbuzdulniok szent Pálnak ama jeles mondásán:^[6] „Nem szégyenlem az evangéliumot, minthogy Istennek ereje az, minden hívőnek üdvözítésére”; és végre mivel ez által erősittetik meg leginkább ezen mondatnak igazsága:^[7] „Szívvel hiszünk az igazságra, szájjal pedig vallást teszünk az üdvösségre”.

V. A keresztény hit magasztossága.

„Egy Istenben.”

A mondottakból megismerhető a keresztény bölcseségnek méltósága és jelessége és hogy mennyivel tartozunk az isteni jóságnak mi, kiknek megengedtetett, hogy mintegy a hitnek fokain azonnal a legmagasztosabb és legszükségesebb tárgy ismeretére juthassunk el.

VI. Mennyire különbözik az. Istenről szóló keresztény bölcseség az isteni dolgok bölcsészeti ismeretétől.

A keresztény bölcseség és a világ bölcsesége abban különböznek nagyon is egymástól, hogy ez ugyan egyedül a természeti világosság vezérlete alatt az eredményektől és az érzékek alá eső dolgoktól lassanként haladva előre, hosszú fáradalmak után csak alig szemléli azt, a mi Istenben láthatatlan és végre csak alig ismeri és érti meg mindennek létokát s szerzőjét; — mig amaz az emberi elmét annyira élesíti, hogy minden fáradság nélkül az egekbe emelkedhetik és isteni fény által megvilágositva először ugyan magát a világosság örök forrását, azután pedig azokat, a mik alatta léteznek, szemlélheti, elannyira, hogy magunkat, amint az apostolok fejedelménél olvassuk, legnagyobb szivbeli örömünkre^[8] „a sötétségből csodálandó világosságra hivatottaknak érezzük és^[9] hívén örvendünk kimondhatlan örömmel”. Helyesen vallják tehát a hívek mindenekelőtt, hogy hisznek Istenben, kinek felségét Jeremiás után^[10] „megfoghatatlannak” mondjuk. „Minthogy, az apostol szerint,^[11] hozzájárulhatlan világosságban lakik, kit az emberek közöl senki sem látott, de nem is láthat”; mert midőn Mózessel beszélt,^[12] „Nem lát engem, úgymond, az ember, mig él”. Mert arra, hogy lelkünk Istenhez, a legfenségesebb lényhez eljuthasson, szükséges, hogy az érzékektől tökéletesen elvonassék, mire ez életben természetesen képesek nem vagyunk. Mindazonáltal az apostol szerint:^[13] „Az Isten nem hagyta magát bizonyság nélkül, jót tevén az égből, esőt adván és termékeny időket s eledellel és vigsággal betöltvén sziveinket”. S ez bírta a világbölcseket arra, hogy az Istenről semmi alávalót ne gondoljanak és mindent, a mi testi, összetett és hozzáadott, tőle lehetőleg eltávolítsanak. Nem különben neki tulajdonították minden javak teljes bírását és hőségét olyképen, hogy belőle mint a jóság és kegyesség örök és kimerithetlen forrásából ömlik minden tökéletes jó az összes teremtett dolgokra és lényekre; őt bölcsnek, az igazság forrásának és barátjának, igazságosnak, jótevőnek mondják és egyéb nevekkel illetik, melyek által a legfőbb és föltétien tökéletesség fejeztetik ki; hatalmát mérhetetlen és végtelennek mondották, mely minden helyet betölt és mindenekre kiterjed. De sokkal jobban és világosabban kitűnik ez a szentirásból, úgymint:^[14] „Az Isten lélek”; továbbá:^[15] „Legyetek tökéletesek, mint Atyátok tökéletes, ki mennyben van”; nem különben:^[16] „Mindenek fedetlenek és kitárvák annak szemei előtt”; ismét:^[17] „Oh Isten bölcseségének és tudományának mélységes gazdagsága”; és:^[18] „Az Isten igaz”; azután:^[19] „Én vagyok az ut, igazság és élet”; ugyancsak:^[20] „Jobbod telve igazságossággal”; továbbá:^[21] „Felnyitod kezeidet és betöltesz minden élő teremtményt áldással”; úgyszintén:^[22] „Hova menjek lelked elől és hová fussak színed elől” és „ha felmegyek az égbe, te ott vagy, ha leszállók a pokolba, te jelen vagy. Ha szárnyaimul veszem is a hajnalt és a tenger végső határain lakom” stb., végre, úgymond az Ur: „Vajjon nem töltöm-e be az eget és a földet”.^[23]

Nagyszerű és magasztos mindaz, mit a világbölcsek a teremtményeket vizsgálva, az Isten természetét illetőleg, mint a szentirás tekintélyével összhangzót és a teremtett dolgok vizsgálatából következtethető! megismertek: ámbár az isteni tanítás szükségességét abból is megismerjük, ha figyelembe veszszük, hogy a hit, mint fölebb mondottuk, nemcsak azt eszközli, hogy a mit a bölcsek is csak hosszas fáradozás által érhettek el, a műveletlen és tapasztalatlan emberek előtt is azonnal felfogható és világos; hanem azt is, hogy a tárgyak ismerete, melyet a hit által nyerünk, sokkal szilárdabban és minden hibától tisztábban honol elménkben, mint ha lelkünk ugyanazon tárgyakat az emberi tudomány érveivel támogatva fogná fel. De mennyivel magasztosabbnak kell tartanunk az isteni Fölség megismerését, melyhez általában véve a természet szemlélete nem mindenkinek, hanem tulajdonképpen a hívőknek a hit világossága nyitotta meg az utat. Ez pedig a hitvallás ágazataiban foglaltatik, melyek nemcsak az isteni lénynek egységét s a három személynek megkülönböztetését fejtik ki előttünk, hanem azt is, hogy az ember végczélja maga az Isten,^[24] kitől a mennyei és örök boldogság elnyerését kell várnunk: szent Páltól ugyanis azt tanultuk, hogy^[25] „Isten az őt keresőknek megjutalmazója“. Mily nagyok és vajjon olyanok-e ezen javak, hogy az emberi ismeret utján elérhetők, ugyanazon apostol előtt régen ezen szavakkal fejezte ki Izaiás próféta:^[26] „Világ kezdetétől nem hallották, sem füleikbe nem vették; szem nem látta, Isten, kívüled, miket a téged váróknak készítettél".

VII. Szükséges megváltani, hogy csak egy az Isten nem több.

A mondottak szerint szükséges azt is vallani, hogy csak egy az Isten s nem több. Miután ugyanis Istennek legfőbb jóságot és tökéletességet tulajdonítunk, lehetetlen, hogy a mi legfőbb és legtökéletesebb, többekben meglegyen. Mert ha valakiben a legfelsőbből valami hiányzik, azonnal tökéletlen, azért az isteni természet sem illeti őt meg. Ezt pedig a szentirásnak sok helye bizonyítja, mert irva vagyon:^[27] „Halljad Izrael! a mi Urunk Istenünk egyetlen Ur“; továbbá az Ur parancsolatja:^[28] „Idegen Isteneid ne legyenek énelőttem"; aztán int a látnok által:^[29] „Én vagyok az első és én az utolsó és kívülem nincs más Isten”. Az apostol is nyilván bizonyítja:^[30] „Egy az Isten, egy a hit, egy a keresztség”.

VIII. Isten neve néha teremtett lényeknek tulajdonittatik, de nem tulajdon értelemben.

Azonban ne tántorítson, meg bennünket az, hogy a szentirás „Isten” nevét néha alkalmazza a teremtett lényekre. Mert, hogy a látnokokat és bírákat Isteneknek nevezte, az nem történt a pogányok módja szerint, a kik balgán és gonoszul több istent költöttek; hanem bizonyos bevett beszédmód szerint valamely kiváló hatalmat vagy működést akart kifejezni, mely Isten kegyelméből bízatott rájuk. A keresztény hit tehát az Istent természetére, valóságára és lényegére egynek hiszi és vallja, amint az igazság megerősítésére a nicaeai szent zsinat hitvallásában ki vagyon fejezve; sőt még magasabbra emelkedve, az ő egységét úgy érti, hogy az egységet a Háromságban és a Háromságot az egységbén imádja: mely titokról kezdünk most szólni.

IX. Isten általában minden ember, különösen pedig a keresztények Atyjának neveztetik.

Mert a hitvallásban következik: „Atyában”; de minthogy e név „Atya” nemcsak egy tekintetben tulajdonittatik Istennek, azt kell előbb kifejteni, e helynek melyik a tulajdon értelme. Istent azok közől is, kiknek lelki setétségét a hit világa fel nem derítette, némelyek örök valóságnak tartották, a melytől a tárgyak létüket vették és gondviselése által mindeneket kormányoz. Valamint az emberi dolgoktól vett hasonlat szerint azt, a kitől a család származik és kinek bölcsesége s tekintélye kormányoz, atyának nevezték; így történt, hogy az Istent, kit mindenek teremtőjének és kormányzójának ismertek el, Atyának nevezték; ugyanazon elnevezéssel a szentirás is élt, midőn Istenről szólván a mindenség teremtését neki tulajdonította; mert olvassuk:^[31] „Vajjon nem atyád-e ő, ki bírt téged és alkotott és teremtett?” és másutt:^[32] „Vajjon nem egy-e mindnyájunk Atyja? „Vajjon nem egy Isten teremtett-e minket ?” Azonban sokkal gyakrabban és mintegy saját elnevezéssel, főkép az uj szövetségi szent könyvekben, Isten, a keresztények atyjának mondatik, a kik „nem vették a szolgaság lelkét félelemre, hanem vették a fogadott fiak lelkét, melyben kiáltják:”^[33] „Abba, Atyánk,”^[34] mert oly szeretetet mutatott hozzánk az Atya, hogy Isten fiainak neveztessünk és azok legyünk:^[35] ha pedig fiai, örökösei is, az Istennek ugyan örökösei, Krisztusnak pedig örököstársai, a ki a sok atyafiak között elsőszülött,^[36] nem is szégyenel minket atyjafiainak nevezni”.^[37]

Tehát akár a teremtés és gondviselés közös, akár pedig a lelki örökbefogadás különös okát tekintsük, méltán vallják a hívek, hogy hisznek Istenben, mint Atyában.

X. Mily titkolt, foglaltatnak az atyai névben, és az isteni személyek megkülönböztetéséről.

De a plébános a híveket arra is tanítsa, hogy elméjüket az Atya szó hallására a kifejtett fogalmakon kívül nagyobb titkokra is kell irányozniok. Mert a mi azon megközelithetlen fényességben, melyben Isten lakik, rejtettebb és titkosabb, és a mit az emberi ész és értelem elérni, sőt még gyanítani sem volt képes, azt az isteni kinyilatkoztatás az Atya névvel kezdi nekünk megfejteni. E név t. i. azt jelenti, hogy az Istenség egy lényegében nem csak egy személyt, hanem a személyek megkülönböztetését kell hinnünk. Mert az Istenségben három személy vagyon: az Atya, ki senkitől sem született; a Fin, a kit az Atya öröktől fogva nemzett; a Szentlélek, a ki az Atyától és Fiútól szintén öröktől fogva származik. E szerint az Istenségnek egy lényegében első személy az Atya, a ki egyszülött fiával és a Szentlélekkel egy Ur és egy Isten, nem egy személynek egyedüliségében, hanem egy lényegük Háromságában. De ezen három személy, minthogy ezekben valami különbözőt vagy öszszenemegyezőt gondolni nem szabad, csak tulajdonságaik által különböznek. Az Atya ugyanis senkitől sem született: a Fiu az Atyától született; a Szentlélek pedig mindkettőtől származik. Es igy a három személyben egy lényeget és egy valóságot vallunk, úgy, hogy az igaz és örök Istenség vallásában mind a személyek sajátságait, mind a lényegben az egységet, mind a Háromságban az egyenlőséget istenfélőén és szentül tisztelni kötelességünknek ismerjük. Mert, hogy az Atyát első személynek mondjuk, nem úgy kell érteni, mintha a Háromságban valamit előbbinek, vagy utóbbinak, nagyobbnak, vagy kisebbnek gondolnánk: távol legyen a hívek elméjétől ez istentelenség; mert a keresztény hit a három személyben ugyanazon örökkévalóságot, a dicsőségnek ugyanazon felségét hirdeti. De az Atyát azért állítjuk igazán és minden kételkedés nélkül első személynek, mert ő a kezdetnélküli ok, ki valamint az atyaság által különbözik, úgy az, hogy a Fiut öröktől fogva nemzette, főkép egyedül neki tulajdona; mert mikor e hitvallásban az Isten és Atya neveket együtt ejtjük ki, mindannyiszor kijelentjük, hogy az Isten mindenkor egyszersmind Atya is volt. De minthogy semmiben sem forgunk nagyobb veszélyben, vagy tévedhetünk inkább, mint ezen legmagasztosabb és legnehezebb tárgy megismerésében és megmagyarázásában: azért kötelessége a lelkipásztornak figyelmeztetni a híveket, hogy a lényeg és személy szavakat, melyek ezen titkot kifejezik, lelkiismeretesen meg kell tartani, és tudniok kell, hogy a lényeg egy, a személyek pedig különböznek. De ezeket mélyebben kutatni nem szükséges, megemlékezvén az Írás szavairól: „A fölségnek vizsgálója elnyomatik a dicsőségtől”.^[38] Mert elegendő, s ez hitünk által bizonyos és kétségtelen, hogy Isten, (a kinek nyilatkozataitól a hitelt megvonni a legnagyobb esztelenség és nyomorúság volna) igy oktatott minket: „Tanítsatok”, úgymond, „minden nemzetet, megkeresztelvén őket az Atyának, Fiúnak és a Szentléleknek nevében”.^[39] Es ismét: „Hárman vannak, kik bizonyságot tesznek az égben: az Atya, az Ige és a Szentlélek, és e három egy”.^[40] Imádja és kérje mégis szüntelen az Istent és Atyát, a ki semmiből teremtett mindeneket, és mindent kellemesen elrendez, „a ki nekünk hatalmat adott Isten fiaivá lenni”;^[41] a ki a Háromság titkát az emberi észnek kinyilatkoztatta; mondom, a ki ezeket Isten kegyelméből hiszi, könyörögjön szünet nélkül, hogy egykor „az örök lakokba felvétetve”^[42] méltó legyen szemlélhetni, mikép lehet az Atya Istennek termékenysége oly nagy, hogy magát szemlélve és megismerve, magához hasonló és vele egyenlő Fiut nemzett; – és a kettőnek teljesen azonos és egyenlő szeretete, az Atyától és Fiútól származó Szentlélek, mikép köti össze a nemzőt és nemzettet örök és felbonthatlan kötelékkel, és végre mikép lehet az isteni Háromságban egy lényeg, és a három személy között tökéletes megkülönböztetés.

„Mindenhatóban”.

XI. Mit kell itt a „mindenható” alatt érteni.

A szentírás számos elnevezéssel szokta Istennek legfőbb hatalmát és végtelen felségét kifejezni, hogy kimutassa, mily lelkiismeretességgel kell az ő legszentebb felségét tisztelnünk; de mindenekelőtt arra oktassa a lelkipásztor a népet, hogy Istennek leggyakrabban mindenhatóság tulajdonittatik. Mert maga mondja magáról: „Én vagyok a mindenható Ur”.^[43] Jákob is, midőn fiait Józsefhez küldi, azt kívánta nekik: „Az én mindenható Istenem pedig tegye könyörületessé hozzátok”.^[44] Nem különben a titkos jelenések könyvében Írva van: „Az Ur Isten, a ki van, volt és eljövendő, a mindenható”;^[45] másutt ismét szó vagyon „A mindenható Istennek nagy napjáról”.^[46] Többször ugyanaz körülírással is szokott kifejeztetni, s ide tartoznak a helyek, hol mondatik: „Istennél semmi sem lehetetlen”.^[47] „Vajjon erőtlen-e az Ur keze?”^[48] Szintúgy: „A hatalom számodra készen áll, ha akarod”.^[49] Világos, hogy ezen különféle mondatokban ugyanaz van, a mi az egy „mindenható” szóban foglaltatik. Ezen szó alatt azt értjük, hogy sem nem létezik, sem nem képzelhető valami, a mit az Isten nem létesíthetne. Mert nemcsak azt eszközölheti, a mi noha igen nagy dolog, némileg mégis gondolatunk körébe esik, hogy t. i. minden a semmiségbe sülyedjen vissza és hogy a semmiből egyszerre több világ álljon elő: hanem sok nagyobb is áll hatalmában, a mit az emberi ész és értelem nem is gyaníthat.

XII. Isten, bár mindenható, mégis sem nem vétkezhetik, sem nem csalatkozhatni.

Ámbár pedig Isten mindenható, mindazáltal sem hazudnia, sem csalnia, vagy csalatkoznia, sem vétkeznie, sem megszűnnie, vagy valamit nem tudnia nem lehet. Mert ezek oly lénynyel történhetnek, melynek működése tökéletlen; Istenről pedig, kinek műve mindig tökéletes, azért mondjuk, hogy ezeket nem teheti, mert ezeket tehetni a gyengeség s erőtlenség tulajdona, nem pedig a legfőbb és határtalan uralomé, melylyel ő bir. Úgy hiszszük tehát az Istent mindenhatónak, hogy mégis mindentől mentnek gondoljuk, a mi az ő tökéletes lényegével a legszorosabb kapcsolatban nincsen, s ahhoz nem illik.

XIII. Miért tétetik a hitvallásban, Istennek egyél elnevezéseit mellőzve, egyedül mindenhatóságáról említés és mi az abbanvaló hitnek haszna.

A lelkipásztor mutassa meg, hogy helyesen és bölcsen történt, midőn az apostoli hitvallás a többi, Istenről használt elnevezéseket mellőzve, csak ez egyet szabja elénk, hogy higyjük. Mert ha Istent mindenhatónak ismerjük, szükséges egyszersmind megváltanunk, hogy ő mindent tud, az ő hatalmának és uralmának minden alá van vetve. Minthogy pedig nem kételkedünk, hogy mindenható, ebből következik, hogy mindazt biztossággal higyjük róla, mi nélkül őt mindenhatónak teljességgel nem gondolhatjuk. Azonfelül semmi sem képes hitünket és reményünket annyira edzeni, mint ha erősen meg vagyunk győződve, hogy Istennek semmi sem lehetetlen. Mert bármit kelljen továbbá hinnünk, legyen bár az nagy és csudálatraméltó és a dolgok rendjét és módját fölülhaladó, azt az Isten mindenhatóságának ismeretével már biró emberi ész könnyen és minden kételkedés nélkül elfogadja; sőt, minél felségesebbek azok, a miket az isteni kinyilatkoztatás tanít, annál nagyobb készséggel hiszi azokat. Ha valami jót kell is remélnünk, az óhajtott tárgy fensége miatt a lélek sohasem csügged el, sőt inkább felemelkedik és megerősödik, gyakran megemlékezvén, hogy a mindenható Istennek semmi sem lehetetlen. Azért főkép ezen hitben kell erőseknek lennünk, akkor, mikor vagy embertársaink java s hasznára valamely csodálatra méltó tetteket kell végbevinnünk, vagy könyörgéseinkkel Istentől valamit megnyerni akarunk. Hisz az egyikre maga az Üdvözítő tanított, midőn az apostoloknak hitetlenségüket szemükre vetvén, mondá: „Ha annyi bitetek leend, mint a mustár mag és mondjátok e hegynek: menj innét amoda, elmegyen és semmi sem lesz nektek lehetetlen”.^[50] A másikról pedig igy tanúskodik szent Jakab: „Hittel kérje, semmit sem kételkedvén; mert a ki kételkedik, hasonló a tenger habjához, mely a széltől indittatik és ide s tova hányatik. Azért ne is vélje az olyan ember, hogy valamit nyer az Úrtól”.^[51] Azonkívül sok hasznot és előnyt nyújt nekünk e hit; különösen pedig teljes szivbeli szerénységre és alázatosságra tanít; mert igy az apostolok fejedelme: „Alázzátok meg magatokat az Isten hatalmas keze alatt”.^[52] Egyszersmind int bennünket, hogyne remegjünk, mikor nincs ok a félelemre, mintán csak Istentől kell félnünk, kinek hatalmában vagyunk magunk és mindenünk; mert igy szól Üdvözítőnk: „Megmutatom nektek, kitől féljetek: Féljetek attól, ki, miután megölt, hatalommal bír a gehennába vetni”.^[53] Továbbá ezen hit Istennek hozzánk való végtelen jótéteményei megismerésére és magasztalására is szolgál; ki Istent mindenhatónak tartja, nem lehet oly háladatlan, hogy gyakran fel ne kiáltson.„Nagy dolgokat cselekedett nekem a Hatalmas”.^[54]

XIV. A „mindenható” elnevezés nem úgy tulajdonittatik itt az Atyának, hogy a Fiúról vagy a Szentlélekről is ne mondatnék.

De azért, hogy ez ágazatban az Atyát nevezzük mindenhatónak, senki se jöjjön azon téves gondolatra, mintha ezen név úgy adatnék neki, hogy egyszersmind a Fiúval és Szentlélekkel is közös nem volna. Mert valamint Atya Istent, Fiú Istent, Szentlélek Istent, és mégsem három, hanem csak egy Istent mondunk: úgy az Atyát, a Fiút és Szentlelket egyképen mindenhatónak valljuk és mégsem három, hanem csak egy mindenhatót vallunk. De kiválólag az Atyát nevezzük e néven, a ki forrása minden kezdetnek, ép úgy, mint a Fiúnak, a ki az Atyának örök Igéje, a bölcseséget és a Szentléleknek, mivel ő mindkettőnek szeretete, a jóságot tulajdonítjuk: jóllehet ezen és hasonló elnevezések a katholikus hitszabály szerint mind a három személyről közösen használtatnak.

Mennynek és földnek teremtöjében.

XV. Hogyan és miért teremtette Isten a mennyet és földet.

Mennyire szükséges a hívőket mindenekelőtt a mindenható Isten ismeretére vezetni, kiviláglik azokból, miket a mindenség alkotásáról kell mondanunk. Ugyanis könnyebb ily nagyszerű műnek csodáját elhinni, miután a Teremtő megmérhetlen hatalmáról semmi kétség sem lehet többé. Mert Isten a világot nem készítette bizonyos anyagból, hanem semmiből teremtette és ezt nem valami erőszaknak, vagy szükségnek engedve, hanem önkényt és saját akaratából cselekedte. Nem is ösztönözte őt a teremtés művére más ok, mint az, hogy a teremtendő lényeket jóságában részesítse. Mert Istennek, mint önmagában legboldogabb valóságnak, semmire sincs szüksége, miként Dávid mondja: „Mondám az Urnak: „Én Istenem vagy te, azért javaimra nincs szükséged”.^[55] Valamint pedig jósága által indíttatva „vitt végbe mindent, a mit akart;^[56] úgy, midőn mindeneket teremtett, nem követett semmi kívüle létező mintát vagy előképet; hanem, mivel az isteni értelem minden tárgyak mintaképét magában foglalja, a legnagyobb művész ezt magában szemlélve és mintegy utánozva teremtette kezdetben a mindenséget a neki tulajdon legfőbb bölcseséggel és végtelenhatalommal. Mert: „Ő szólt és lettek; parancsolt és előtermettek”.^[57]

XVI. Mit kell itt a menny és föld alatt értenünk?

A „menny és föld” neve alatt pedig mindazt kell értenünk, mit a menny és föld magában foglal. Mert azon mennyen kívül, melyet a próféta az ő „ujjai müvének”^[58] nevez, a nap fényét, a hold és egyéb csillagok ékességét is létrehozta és hogy „jelül legyenek az időkre és napokra és esztendőkre”,^[59] az ég tekéinek oly határozott és állandó pályát szabott, hogy azok folytonos keringésénél nincs semmi gyorsabb és azon gyorsaságnál semmi határozottabb.

XVII. A szellemi világ, az az: az angyalok teremtéséről.

A mondottakon kívül Isten még szellemi természetet és számtalan angyalt is teremtett semmiből, hogy körüle s neki szolgáljanak, kiket azért kegyelmének és hatalmának csodálatos ajándokával ruházott és ékesített fel. Mert, miután a szentirás úgy szól, hogy: „az ördög nem állapodott meg az igazságban”,^[60] világos, hogy ő és a többi elpártolt angyalok létök kezdete óta Isten kegyelmével voltak felruházva. Erre nézve szent Ágoston igy ir: „Jó akaratban, az az: szűz szeretetten, melylyel hozzá ragaszkodjanak, teremte Isten az angyalokat, mind lényüket alkotván, mind kegyelmét osztván. Tehát hinnünk kell, hogy a szent angyalok sohasem voltak jó akarat, az az: Isten iránti szeretet nélkül”.^[61] A mi pedig értelmüket illeti, erre nézve bizonyságot találunk a szentirás eme szavaiban: „Te pedig Uram királyom bölcs vagy, mint bölcsesége vagyon Isten angyalának, hogy érts a földön mindeneket”.^[62] Hatalmat végre szent Dávid tulajdonit nekik eme szavaival: „Hatalmas erejűek, az ő igéinek cselekvői”.^[63] S ez okból neveztetnek gyakran a szentirásban az Ur erőinek és seregeinek”.^[64] Hanem, ámbár mindnyájan fel voltak ékesítve mennyei adományokkal, mindamellett igen sokan közülük az Istentől, atyjok és teremtőjöktől elpártoltak és fenséges lakhelyeikből letaszittatva a füld legsötétebb börtönébe zárva, kevélységükért űrökre bűnhődnek. Ezekről az apostolok feje igy ir: „Isten nem kegyelmezett a vétkes angyaloknak, hanem a pokol lánezaival levonatva a mélységbe vetette őket kínlódásra, hogy ott az ítéletre tartassanak”.^[65]

XVIII. A föld teremtéséről.

Megparancsoló pedig az Ur szavával, hogy:^[66] „az állandóságra alapított föld is elfoglalja állását a világ közepén”, és véghez vitte: hogy a hegyek magasra emelkedtek, a völgyek pedig alászállottak azon helyre, melyet nekik alapított; s hogy a vizek sokasága azt el ne öntse, határt vont nekik, melyet nem fognak átlépni, s nem térnek vissza a földet elborítani. Azután nemcsak fákkal és legkülönfélébb növényekkel és virágokkal ruházta és ékesítette fel, hanem be is népesítő a földet, valamint előbb a vizeket és a levegőt, az állatok számtalan nemeivel.

XIX. Az ember teremtéséről.

Végre a föld sarából embert teremtett, ki testére nézve úgy volt alkotva és szervezve, hogy nem ugyan magának a természetnek erejéből, hanem Isten jótéteményéből haláltól és szenvedéstől ment volt. Lelkét illetőleg pedig saját képére és hasonlatosságára képező őt, és szabad akaratot adott neki. Ezenkívül úgy mérsékelte szivének érzelmeit és kívánságait, hogy az ész parancsának mindig engedelmeskedjenek. Ezekhez az eredeti igazság csodálatos ajándékát adta, s azután a többi állatok urává rendelte. Mindezek ismeretét a plébánosok a hívek oktatása végett a teremtés szent történetéből könnyen megszerezhetik.

XX. „A menny és föld” neve alatt minden láthatót és láthatatlant értünk.

Ezeket kell tehát a világegyetem teremtésére vonatkozólag a „menny és föld” szavak alatt érteni, a mit röviden e szavakba foglalt össze a látnok: „Tieid az egek, és tied a föld; a földkerekségét, s a mi azt betölti, te alapítottad”.^[67] De sokkal rövidebben is kifejezték ezt a niceai szent zsinat atyái a hitvallás eme két szavával „láthatók és láthatatlanok”. Mert minden, a mit a mindenség magában foglal, és hitvallásunk szerint az Isten teremtett, vagy az érzékek aki esik, és ezt láthatónak, vagy észszel és értelemmel fogható fel, és ezt láthatlannak mondjuk.

XXI. Az Istennek ereje által alkotott lények az ő kormányzása és gondviselése nélkül fenn nem állhatnak.

Azonban Istenben, mint mindenek teremtőjében és alkotójában nem úgy kell hinnünk, mintha a létrehozottak a teremtés művének befejezése és bevégzése után az ő végtelen hatalma nélkül is fenállhattak volna. Mert valamint minden az ő végtelen hatalma, bölcsesége és jósága által jött létre: úgy azonnal meg is semmisülnének a teremtmények, hacsak az isteni gondviselés fölöttük folyton nem őrködnék, és őket azon erő által, melylyel kezdetben teremtette, fenn nem tartaná. Ezt bizonyítja a szentirás, midőn így szól: „Hogyan maradhatna meg valami, ha te nem akarnád? vagy, a mit te nem szólítottál létre, megmaradhatna-e?”^[68]

XXII. Az Isten nem semmisíti meg kormányzása által a másodrendű okok hatását.

Az Isten az ő gondviselése által nemcsak fenntart és kormányoz minden létezőt, hanem azokat, a mik mozognak és működnek, a belső erő által mozgásra és működésre úgy sarkalja, hogy a másodrendű okok hatását nem gátolja, hanem megelőzi; mert az ő legtitkossabb ereje kiterjed minden egyesre, és mint a bölcs bizonyítja: „Elér a végtől végig erősen, és mindent kellemesen elrendez”.^[69] Ezért mondotta az apostol, midőn az athenabelieknek az Istent hirdette, kit ismeretlenül tiszteltek: „Az Isten egyikünktől sincs messze; mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk”.^[70]

XXIII. A világ teremtését nem kell egyedül az Atyának tulajdonítani.

És ezek az első hitágazat magyarázatára elegendők, ha még azt is emlékezetbe hozzuk, hogy a teremtés műve a szent és oszolhatlan Háromság minden személyével közös. Mert e helyen az apostolok tanítása szerint az Atyáról valljuk,^[71] hogy ő a mennynek és a földnek teremtője; a szentirásban olvassuk a Fiúról:^[72] „Mindenek ő általa lettek;” s a Szentlélekről^[73] „És az Isten lelke lebeg vala a vizek fölött”, és másutt:^[74] „Az Ur igéje által erősittettek meg az egek; és szája lélekzete által azok minden ereje”.

1. Kor. II. 4, 6, 3.
2. Rom. 3, 4.
3. Zsolt. 115, 11.
4. Zsolt. 115, 10.
5. Apost. Csel. 4, 20.
6. Rom. 1, 16.
7. Rom. 10, 10.
8. Pét. I. 2, 9.
9. Pét. I. 1, 8.
10. Jerem. 32, 19.
11. Tim. I. 6, 16.
12. Móz. II. K. 33, 20.
13. Apost. Csel. 14, 16.
14. Ján. 4, 24.
15. Mát. 5, 48.
16. Zsid. 4, 13.
17. Rom. 11, 33.
18. Rom. 3, 4.
19. Ján. 14, 6.
20. Zsolt. 47, 11.
21. Zsolt. 144, 16.
22. Zsolt. 138, 7, 8. 9.
23. Jerem. 23, 24.
24. Zsid. 11, 6.
25. Kor. I. 2, 9.
26. Isai. 64, 4.
27. Moz. V. K. 6, 4.
28. Móz. II. K. 20, 3.
29. Isai. 44, 6.
30. Efez. 4, 5.
31. Moz. V. K. 32. 1.
32. Malak 2. 40.
33. Rom. 8, 15.
34. Ján. I. 3, 1.
35. Rom. 8, 17.
36. Rom. 8, 29.
37. Zsid. 2, 11.
38. Példb. 25, 27.
39. Math. 28, 19.
40. Ján. I. 5, 7.
41. Bölcs. 8, 1.
42. Ján. 1, 12.
43. Moz. I. K. 17, 1.
44. Moz. I. K. 43, 14.
45. Titkl. 1, 8.
46. Titkl. 16, 14.
47. Luk. 1, 37.
48. Moz. IV. K. 11, 23.
49. Bötcs. 12, 18.
50. Mátth. 17, 19.
51. Jak. 1, 6. 7.
52. Pét. 1. 5, 6.
53. Luk, 12, 5.
54. Luk. 1, 49.
55. Zsolt. 15, 2.
56. Zsolt. 113, 3.
57. Zsolt. 148, 5.
58. Zsolt. 8, 4.
59. Moz. I. K. 1, 14.
60. Ján. 8, 44.
61. Sz. Ágost. Isten városa K. 12, 9.
62. Király. II. K. 14, 20.
63. Zsolt. 102, 20.
64. Zsolt, 23. O. 45, 8. 58, 6.
65. Pét. II. 2, 4.
66. Zsolt. 103, 5. 8.
67. Zsolt. 88, 12.
68. Bölcs. 11, 26.
69. Bölcs. 8, 1.
70. Apost. Csel. 17. 27. 28.
71. Apost. Csel. 17. 37.
72. Ján. 1, 3.
73. Moz. I. K. 1, 2.
74. Zsolt. 32, 6.