Trienti Káté/ELSŐ RÉSZ. III. FEJEZET.

← ELSŐ RÉSZ. II. FEJEZET.

Trienti Káté
szerző: Trienti Zsinat, fordító: Szombathelyi Papneveldében fennálló Szt. Ágoston Társulat tagjai
ELSŐ RÉSZ. III. FEJEZET.

ELSŐ RÉSZ. IV. FEJEZET. →

III. FEJEZET.

Az apostoli hitvallásnak második ágazatáról.

És Jézus Krisztusban, ö egy fiában, mi Urunkban.

I. A második ágazatról és megváltásának hasznáról.

Hogy csodálatos és fölötte bőséges ama haszon, mely az ezen ágazatból való hitből és annak megváltásából az emberi nemre háramlott, szent Jánosnak ezen bizonyságtétele is mutatja: „A ki vallja, hogy Jézus az Isten fia, abban az Isten lakik és ő az Istenben”;^[1] mutatja továbbá Krisztus urunknak azon nyilatkozata is, melylyel az apostolok fejedelmét boldognak hirdette:^[2] „Boldog vagy Simon Jónás fia, mert a test és vér nem jelentette ki ezt neked, hanem Atyám, ki mennyekben vagyon”. Mert ez üdvünk és megváltásunk legszilárdabb alapja.

II. Miből lehat az ezen ágazatban kifejezett jótétemény nagyságát leginkább megismerni.

De mivel ezen csodálatra méltó hasznosságnak gyümölcseit leginkább ama fölötte boldog állapotnak elvesztéséből lehet megismerni, melybe Isten az első embereket helyezte volt: gondoskodjék a plébános arról, hogy a hívek a közös nyomorúság és bajok okát megismerjék. Mert, midőn Ádám Isten iránt engedetlen lett, és ezen parancsot:^[3] „A paradicsomnak minden fájáról egyél, de a jó és gonosz tudásának fájáról ne egyél, mert a mely napon arról eszel, halállal halsz meg”, megszegte, ama legnagyobb nyomorúságra jutott, hogy a szentséget és igazságosságot, melyben alkottatott, elvesztette, és a többi bajoknak, melyeket a trienti zsinat bővebben kifejezett, alávettetett. Azért azt is elő kell, adni, hogy a bűn és a bűnnek büntetése nem állapodott meg Ádámban, hanem abból, mint magból és okból joggal származott át minden utódjára.

III. Krisztuson kívül senki sem emelhette föl az emberi nemet.

Midőn tehát az emberi nem a méltóság legmagasabb fokáról lebukott, innen sem emberi sem angyali erő semmi módon föl nem emelhette és előbbi állapotába vissza nem helyezhette. Azért a bukás és nyomorúságnak csak egy gyógyszere maradt fenn, hogy Isten fiának végtelen hatalma felöltse testünk gyarlóságát és a bűn végtelen megbántását eltörölje, s minket Istennel saját vére árán kiengeszteljen.

IV A megváltás hite nélkül senki sem üdvözölhetett, s azért a világ kezdetétől gyakran történtek jövendölések Krisztusról.

Szükséges pedig, s mindig is az volt, az embereknek a megváltásban való hit és ennek megvallása az üdvösség elnyerésére, melyet az Isten már kezdetben kijelentett; mert az emberi nem amaz elítélésekor, mely a bűnt azonnal követte, a megváltás reményét is nyújtotta ama szavakkal, melyekkel az ördögre mérendő csapást hirdette, mely őt az emberi nem megváltása által érendi: „Ellenkezést vetek közötted és az asszony között, a te ivadékod és az ő ivadéka között; ő megrontja fejedet és te sarka után leselkedni” ^[4] és azután ez Ígéretet gyakran megerősítette és határozatát világosabban kijelentette különösen azon embereknek, a kik iránt kiváló jó akaratot kívánt mutatni; a többi között pedig Ábrahám pátriárkának többször kijelentette a titkot, világosabban pedig különösen akkor nyilatkoztatta ki, midőn az, Isten parancsának engedelmeskedve egyetlen fiát Izsákot feláldozni akarta, mert igy szólt:^[5] „Minthogy ezt cselekedted és nem kedveztél egyetlen egy fiadnak, megáldalak téged és megsokasitom ivadékodat, mint az ég csillagait és mint a fövényt, mely a tenger partján vagyon; a te ivadékod bírni fogja ellenségeidnek kapuit és megáldatnak ivadékodban a föld minden nemzetségei, mivelhogy szavamnak engedelmeskedtél”. E szavakból könnyen érthető vala, hogy Ábrahám nemzetségéből fog származni az, ki minden, az ördög rettenetes zsarnokságától megszabadultnak üdvöt szerzem!. Ennek pedig Isten fiának (test szerint Ábrahám maradékának) kellett lennie. Nem sokára, hogy az ígéret emléke fentartassék, szövetséget kötött az Ur Jákobbal, Ábrahám unokájával is: mert midőn az álmában létrát látott a földön állani, melynek csúcsa az eget éré és Isten angyalai fel és alá járónak rajta, mint az irta .bizonyítja: az Ur, a létrára támaszkodva így szólott hozzá:^[6] „Én vagyok atyádnak, Ábrahámnak Ura Istene és Izsák Istene; a földet, melyen alszol, neked adom s ivadékodnak. És ivadékod annyi lesz, mint a föld pora. Kiterjedsz napnyugotra és napkeletre, éjszakra és délre és megáldatnak te benned és ivadékodban a told minden népei”. Ezután sem szűnt meg Isten ígéretének fel-felujitott emlékével mind Abrahám nemzetségében, mind sok másokban a Megváltó reményét táplálni: minthogy a zsidó állani és vallás megállapítása után népe előtt ismertebbé vált. Mert a néma tárgyak is jelentették, az emberek is jövendölték, mely és minő javakat hoz majd nekünk a mi Üdvözítőnk és Megváltónk, Jézus Krisztus. És a próféták, kiknek elméjét mennyei világosság világította meg, Isten fiának születését, csodálatos müveit, melyeket mint ember munkált, tanítását, életét, társalgását, halálát, feltámadását és egyéb titkait, mindezeket mint jelenvalókat nyilván tanították, a népnek megjövendölték úgy, hogy a jövő és múlt idő közt levő különbséget nem tekintve, a próféták jövendölései és az apostolok predikálása, a régi pátriárkák hite és a mienk közt már semmi különbséget sem látunk. Most azonban ez ágazat egyes részeiről kell szólnunk.

V. Jézus nevéről és hogy ez egyedül Krisztusra illik.

„Jézus” szó Üdvözítőt jelent és tulajdon neve annak, ki Isten és ember; nem is esetleg, vagy az emberek ítélete és akarata, hanem Isten végzése és parancsából adatott neki. Mert anyját Máriát igy köszöntő az angyal:^[7] „íme méhedben fogansz és fiat szülsz, és az ő nevét Jézusnak hívod”. Azután pedig a szűz jegyesének Józsefnek nemcsak megparancsolta, hogy a gyermeket e néven nevezze, hanem ki is jelentette, miért kell igy neveztetnie; mert úgymond: ^[8]„József Dávidnak fia! ne félj elvenni Máriát, a te feleségedet; mert a mi ő benne fogantatott, a Szentlélektől vagyon; fiat szül pedig, kit Jézusnak fogsz nevezni, mert Ő szabadítja meg népét bűneitől”.

VI. Nem ugyanazon okból adatott ugyanilyen név más embereknek is.

A szentirásban ugyan sok ily nevű személy fordul elő; mert ez volt neve Nave fiának, Mózes utódjának, ki a Mózes által Egyiptomból kiszabadított népet az ígéret földjére vezette, mit ettől az Ur megtagadott. Ugyane néven neveztetett Josedech pap fia is. De mennyivel méltóbban neveztetik e néven a mi Üdvözítőnk, ki nem egy bizonyos népnek, hanem minden kor valamennyi embereinek és pedig nem éhség, sem egyptomi vagy babyloni uralom által nyomottaknak, hanem a halál árnyékában ülőknek s a bűn és az ördög nyomasztó bilincseivel lekötötteknek világosságot, szabadságot és üdvöt adott, nekik a mennyország jogát és örökségét megszerezte és őket az Atya Istennel kiengesztelte. Ő bennük Krisztus Urunk volt jelképezve, ki az emberi nemet az említettük jótéteményekkel tetézte. A többi nevek, melyek Isten fiára isteni előrendelésből alkalmazandók valának, mind az egy Jézus névre vonatkoznak; mert, mig a többiek az üdvöt, melyet nekünk adandó vala, csak némi részben érintik, ez az emberiség közös üdvözitésének lényegét és okát magában foglalja.

VII. Mit jelent a „Krisztus” név és hányfélekép illik Jézusunkra.

A Jézus névhez a „Krisztus” név is adatott, a mi fölkentet jelent és tiszteletet is, hivatalt is fejez ki, nem is egy állapotnak sajátja, hanem sokkal közös; mert a mi ősapáink fölkenteknek nevezték a papokat és királyokat, kiket Isten a tisztség méltósága végett felkenetni parancsolt. Mert papok azok, kik a népet folytonos imáikkal Istennek ajánlják, áldozatot mutatnak be Istennek és a népért könyörögnek. A királyokra pedig a népek kormányzása volt bízva, főkép hozzájok tartozik a törvények tekintélyét fenntartani, a jók életét védelmezni és a gonoszok vakmerőségét megtorlani. Mivel tehát e tiszt mindketteje Isten méltóságát látszik képviselni e földön, azért azok, kik vagy királyi vagy papi tisztség viselésére választattak, felkenettek. Szokás volt a prófétákat is felkenni, kik mint a halhatatlan Istennek tolmácsai és hírnökei a mennyei titkokat jelentették ki nekünk és az erkölcsök megjobbitására üdvös intések és jövendölésekkel buzdítottak. De midőn a mi Üdvözítőnk Jézus Krisztus a világra jött, mind e három személy, úgymint: a próféta, a pap és a király hivatalát és kötelmeit magára vállalta és azért neveztetett Krisztusnak s kenetett fel ama tisztek viselésére nem ugyan valamely halandó közbejöttével, hanem a mennyei Atya erejével, nem földi kenettel, hanem szellemi olajjal; t. i. midőn legszentebb lelke a Szentlélek telje, kegyelme és minden ajándékainak nagyobb bőségével töltetett meg', mint azt valamely más teremtett lény befogadhatta volna. Es ezt világosan bizonyítja a próféta, midőn magához az Üdvözítőhöz igy szól:^[9] „szereted az igazságot és gyűlölöd a gonoszságot: azért kent föl téged az Isten, a te Istened vigaság olajával társaid fölött”. Ugyanezt Izaias is és sokkal világosabban bizonyítja e szavakkal:^[10] „Az Ur lelke énrajtam, mivel felkent engem az Ur; a szelídeknek hírt vinni küldött engemet”. Tehát Jézus Krisztus a legnagyobb látnok és tanító volt, ki minket Isten akaratára megtanított s kinek oktatása által a föld kereksége a mennyei Atya ismeretére jutott, mely név őt kitünőbb és nagyobb mértékben illeti meg; mivel mindnyájan, kik a próféta névre méltóknak találtattak, az ő tanítványai voltak és különösen azért küldettek, hogy eme prófétát, ki mindenki üdvözitése végett eljövendő vala, előre hirdessék. — Krisztus pap is volt, nem ugyan azon rend szerint, melyből az ó szövetségben a Levi nemzetségü papok voltak; hanem a szerint, melyről Dávid próféta éneklé:^[11] „Te pap vagy mindörökké, Melkizedek rende szerint”. Mely tárgyról kimeritőleg értekezik az apostol^[12] a zsidókhoz irt levelében. Ezenkívül Krisztust nemcsak mint Istent, hanem mint embert és természetünk részesét, királynak is ismerjük, kiről az angyal mondotta:^[13] „Országlani fog Jákob házában mindörökké és az ő országának nem lesz vége”. Krisztusnak ezen országa pedig szellemi és örökkétartó, s e földön kezdődik és a mennyben tökéletesül. Es valóban csodálatos gondviseléssel teljesiti királyi kötelmeit egyháza iránt. Ő maga kormányozza azt; ő maga védi az ellenség rohamai és cselei ellen; ő maga szab neki törvényeket ; ő nemcsak szentséget, igazságot, ad, hanem az állhatatosságra tehetséget és erőt nyújt neki. Ámbár pedig ezen ország határai mind a jókat, mind a rosszakat magokban zárják, úgy, hogy minden ember joggal hozzá tartozik: mindazáltal a mi királyunk jóságát és kegyét leginkább azok tapasztalják, kik parancsai szerint ártatlan és jámbor életet élnek. Ezen országot pedig nem örökségi, vagy emberi joggal nyerte, habár a leghiresebb királyoktól származott: hanem király volt azért, mivel Isten ő rá, mint emberre mindazon hatalmat, dicsőséget és méltóságot ráruházta, a mit elfogadni az emberi természet képes. Tehát neki az egész világ kormányát átadta és neki, a mi már kezdetét vette, az Ítélet napján mindent teljesen és tökéletesen alá fog rendelni.

Ő egy fiában.

VIII. és IX. Hogyan kell Jézus Krisztust Isten egy fiának hinnünk és vallanunk.

E szavakkal Jézusról magasztosb titkok terjesztetnek a hívek elé hit és elmélkedés végett, hogy t. i. Isten fia és igaz Isten, mint az Atya, ki őt öröktől fogva szülte. Azonfelül őt az isteni Háromság második személyének, a más kettővel tökéletesen egyenlőnek valljuk; mert nem lehet az isteni személyekben semmi egyenlőtlen és különböző, nincs s gondolni nem szabad, minthogy mindnyájokban egy lényeget, akaratot, hatalmat ismerünk el: a mi a sz. irás több helyéből kitetszik ugyan, hanem legvilágosabban mutatja szt. Jánosnak ama tanúsága:^[14] „Kezdetben vala az Ige és az Ige Istennél vala és Isten vala az Ige”. Hanem midőn halljuk, hogy Jézus Isten fia, nem földi vagy halandó értelemben kell gondolni származását, hanem állhatatosan kell hinnünk és a legnagyobb lelki áhítattal tisztelnünk ama származást, mely által az Atya a Fiút öröktől fogva nemzette, mit észszel fölfogni és tökéletesen megérteni semmiképen sem bírunk s ezen titkok csodálatába mintegy elmerülve, a prófétával ismételnünk:^[15] „Az ő nemzedékét ki fogja elbeszélni”. Tehát hinnünk kell, hogy a Fiu egy természetű, egy hatalmú és bölcseségü az Atyával, mint ezt világosabban valljuk a niceai hitvallásban, mely így szól: „És Jézus Krisztusban, az ő egyszülött Fiában, ki az Atyától öröktől fogva született, Isten Istentől, világosság világosságtól, igaz Isten igaz Istentől született és nem teremtetett, egy lényegü az Atyával, ki által mindenek lettek”. Mindazon hasonlatokból pedig, melyeket az örök nemzés módjának és okának jelentésére fölhoznak, az látszik a dolgot leginkább megközelíteni, mely lelkünk gondolkodó tehetségétől vétetik: azért nevezi János Isten Fiát „Igének”. Mert valamint a mi lelkünk, önmagát némileg megismervén, saját képét állítja elé. melyet a theologusok „Igének” neveznek: úgy az Isten, a mennyire az emberieket az isteniekkel össze lehet hasonlítani, megismervén önmagát, az örök Igét szüli; ámbár üdvösb azt elfogadni, a mit a hit terjeszt elénk és Krisztus Jézust tiszta szívvel valóságos Isten és valóságos embernek hinni és vallani, ki mint Isten az Atyától minden idő kezdete előtt, mint ember pedig időben született a szűz anyától, Máriától. És habár kettős születést ismerünk el, mindazonáltal csak egy Fiúban hiszünk. Mert egy a személy, mely isteni és emberi természettel bír.

X. Hogyan kell érteni azt, hogy Krisztusnak testvérei vannak vagy nincsenek.

A mi isteni származását illeti, sem testvérei sem öröklőtársai nincsenek, mivel ő az Atyának egyetlen Fia; mi^[16] emberek pedig kezeinek müve és készítménye vagyunk. De ha emberi származását tekintjük, sokat nemcsak testvérnek nevez, hanem testvérül is fogad, hogy^[17] vele együtt az atyai örökség dicsőségében részesüljenek; azok t. i. kik Krisztus Urunkban hisznek és a hitet, melyet szóval vallanak, tettleg és a szeretet cselekedetei által nyilvánítják; azért őt az Apostol a „sok^[18] atyafiak között elsőszülöttnek” nevezi.

Mi Urunkban.

XI. Krisztus mindkét természete szerint Urunknak neveztetik.

A sz. irás sokfélét mond Üdvözítőnkről, melynek egy része világosan mint Istenre, a többi mint emberre illik rá; mivel a különböző természetektől különböző tulajdonságokat nyert, így jól mondjuk Krisztust mindenhatónak, öröktől valónak, végtelennek, a mi az isteni természettől van. Viszont azt is mondjuk róla, hogy szenvedett, meghalt, föltámadott, a mik kétségkívül az emberi természetre vonatkoznak. De ezeken kívül, mások mindkét természetére illenek, mint ez is, midőn e helyen őt Urunknak mondjuk. Ha tehát e név mind a két természetre vonatkozik, méltán kell hirdetnünk Urunknak. Mert valamint örök Isten, mint az Atya, úgy mindeneknek szinte ura is, mint az Atya; és valamint ő és az Atya nem más és más Isten, hanem ép ugyanazon Isten, úgy szinte ő és az Atya nem más és más Ur. De sok tekintetben, mint ember is, méltán neveztetik Urunknak. És pedig először is (mivel ő a mi megváltónk volt és minket bűneinktől megszabadított, jogosan nyerte ezen hatalmat, hogy igazán Urunk legyen és annak mondassák). Mert igy tanít az Apostol:^[19] „Megalázta magát, engedelmes lévén mind halálig és pedig a keresztnek haláláig, ennek okáért az Isten is fél magasztalta őt és oly nevet ajándékozott neki, mely minden név fölött vagyon, hogy Jézus nevére, minden térd meghajoljon, a mennyeieké, a földieké és a földalattiaké és minden nyelv vallást tegyen, hogy az Ur Jézus Krisztus az Atya Istennek dicsőségében vagyon“. Es ő maga is föltámadása után magáról mondja^[20]: „Minden hatalom nekem adatott mennyben és a földön". — Urnák mondatik azért is, mivel egy személyben két természet, az isteni és emberi vagyon egyesülve; mert ezen csodálatos egyesülésnél fogva megérdemlette, hogy, habár értünk nem halt volna is meg, mégis Ura legyen általán ugyan minden teremtett lénynek, különösen pedig a híveknek, kik neki engedelmeskednek és kiváló lelki buzgalommal szolgálnak.

XII. A keresztények, megvetve a sötétség fejedelmét, magokat egészen Jézus Krisztusnak tartoznak szentelni.

Végre úgy oktassa a plébános a hivő népet, hogy belássák, mily méltányos, hogy legfőkép mi, (kik Krisztustól vettük nevünket s tőle neveztetünk keresztényeknek és nem lehet tudnunk, mily nagy jótéteményeiben részesültünk) főkép azért, mivel mindezt az ő ajándékából értjük a hit által, méltányos, mondom, hogy magunkat szolgákul örökre Megváltónknak és Urunknak átadjuk és föláldozzuk. Ezt már, mikor megkereszteltettünk, a templom küszöbén megfogadtuk; mert kijelentettük, hogy az ördögnek és a világnak ellene mondunk és magunkat Jézus Krisztusnak egészen átadjuk. Ha tehát, hogy a keresztény harczosok közé felvétessünk, ily szent és ünnepélyes vallomással ajánlottuk fel Urunknak magunkat: mily büntetést érdemlünk, ha, miután az egyházba felvétettünk, Isten akaratját s törvényeit az egyház kebelébe lépve megismertük s miután a szentségek malasztjában részesültünk, a világ és az ördög parancsai s törvényei szerint élünk, nem különben, mintha a világhoz és az ördöghöz, nem pedig Krisztus Urunk és Üdvözítőnkhöz szegődtünk volna, midőn megkereszteltettünk. De kinek lelkét ne gyulasztaná fel a szeretet tüzével ily nagy Urnák hozzánk való ily kegyes és jó indulata? ki minket, jóllehet mint saját vérével megváltott szolgák hatalma és uralma alatt állunk, mégis oly szeretettel karol át, hogy nem szolgáinak, hanem barátjainak és testvéreinek nevez.^[21] Ez mindenesetre a legméltányosb és nem tudom, váljon nem-e valamennyi közt a legfőbb ok, a miért őt örökké Urunknak ismerni, tisztelni és imádni tartozunk.

1. Ján. I. 4, 15.
2. Matth. 16, 17.
3. Moz. I. K. 2, 16. 17.
4. Moz. I. K. 3,15.
5. Moz. I. K. 22, 16, 17.
6. Móz. I. K. 28, 12 és köv.
7. Luk. 1, 31.
8. Mát. 1, 20, 21.
9. Zsolt 44, 8.
10. Iz. 61, 1.
11. Zsolt. 109, 4.
12. Zsid. 5, 6.
13. Luk. 1, 32, 33,
14. Ján. 1, 1.
15. Iz. 53, 8.
16. Iz. 64, 8.
17. Zsid. 2, 12.
18. Rom. 8, 29.
19. Filipp 2, 8—11.
20. Mát. 28, 18.
21. Ján. 15, 14.