Erdélyi levelek/XXV. levél
| ← XXIV. levél | Erdélyi levelek szerző: Kazinczy Ferenc XXV. levél | XXVI. levél → |
Engedd festenem Zsibót. Végy ólmot kezedbe, s rajzold, a mit elődbe adok, s a kép találva lesz. E gondomat érdemli a szép helyt érdemlik, a kiket itt láttam.
A ki Tihóról jő, Zsibót egy keskeny völgy síkjában látja meg; magokat eléggé jól bíró lakosok házaikkal s egy eléggé szép tornyú, kis templommal. A mezőváros felett nyugotnak egy déltől éjszak felé elnyúlt domb emelkedik s ezen áll a kastély, s ezen domb megett egy második, a família temetőjével, s ennek aljában a csűrrel, majorral. Túl e két dombon erdővel eltorzított nagy hegyek kelnek, s messze terjednek dél, nyugot és éjszak felé. A helységen innen a fáczánok kertjét s a csikós kanczák mezejét s gazdag szántott földeket látni, szinte a Szamosig. A kastély kertje a nagy utczáig nyúl alá, hol az oszlopok s stakéták kerítik be. Az itt elmenő látja az üvegházat, egy nagy ásott tót az üvegház mellett, s a bokrokkal elborított meredek domboldalt e közt és a kastély közt kékelve láthatni. Az udvar itt tágas, hogy a bal pavillon mellől erre jöhessen le a vendég szekere, s itt megfordulhasson. Balra a nagy istálló és ezzel egy fedél alatt a fedett lovagló áll; jobbra pedig a kert kerítése, és az éjszakkeleti szegletben az a sok fedelű, régi kórház, melyben Zsibónak egykori urai laktak. Átellenben a tornáczczal a kerítés és a nagy kapú. E soron a palota alatt egy kapú nyílik azoknak, kik a déli sor kapúján jöttek a belső udvarba. A keletre fekvő sor, mely, valamint a déli és nyugoti, felényivel alacsonyabb, mint az éjszaki, istállóknak szolgál, a déli szekérszíneknek, a nyugoti pedig fel van töltve földdel, s kertecskének használtatik. E kertecskén a bibliotheca pavillonjába mennek. A kert két fala mellett olasz nyárfák vannak ültetve; maga a kert gyeppartiát csinál s közepét egy gyertyán-ernyőcske foglalja el. A déli és keleti sor balusztrádok közé rejti el igen alacsony zsindelyezetét, s így ezen nyugotival tökéletesen egyez.
A keleti sor mellett, Tihó felé, egészen az éjszaki kerítés szegletéig nyúl a kert, mely, midőn az udvarról lépünk belé, gyeppartiához viszen, hol egy szökőkút löveli sugarát, s teknőjében aranyhalakat nevel. Itt tekergő utak vezetnek le azon lapályos helyhez, hol az üvegház áll, és mellette egy hinárral teljes tó. A domboldal sok fenyőkkel van megtöltve, de a melyek növésit hihető valamely vendég cselédje pipaszárnak vagdalta el, s így örökösen béna növésben fognak maradni.
A bokorpartiának gyönyörű játékai vannak: szép grottája, ernyője, sugár obeliszkje, s egy forrása, melyet alább bővebben fogok festeni.
Ő Nagysága itt teríttető asztalt az obeliszk szomszédjában, a domb bokrai alatt. Gyönyörű ebéd, mert a nap künn megmelegítette a levegőt; a szobában már érzeni lehete a szeptember közellétét. A kávét a szép csorgó mellett hozák fel. S még itt ülénk, midőn Buczy-nak szavát meghallánk, a mint a domb oldalán lelépdelő, Kornis-sal jőve felénk, s nekem őtet Horác-nák e szavaival adá által: Scribe tui gregis hunc, et fortem crede, bonumque. — A szép csorgó mellett ért az estve.
A kertész ezt a csörgőt igen értelmesen ékesítette. Nagy piedestál tart egy medenczét. A víz a piedestál aljából bugyog elő, s egyenes vonású csatornán fut a tó felé; a csatornát egy arasznyi gyep szegte be. E mellett ülések állanak, s az ülések mellett egymást érve lövellik fel sugár tetőiket az olasz nyarak, összeelegyítve oly fákkal, melyek boglyakat eresztenek, hogy a homály setétebb legyen. Kedves az árny, kedves a víz csergése, kedvesen suhognak az olasz nyarak. A hold a maga teljes szent fényében tekinte alá az egymást szeretőkre a fák suhogó tetőik között. Oh, ha Zsibó fenntartja emlékezetemet, emlegessen e kútfőnél valaha, a hol én Wessclényiné-t, az ifjú Wesselényi-t, Cserei Miklós-t, Buczy-t és gróf Kornis Mihály-t láttam, s barátim előtt az öreg Wesselényi-nek képét festettem.
Gróf Kornis Mihály és Buczy Emil által jövőnek Zsibóra, hogy nekem Erdélyben töltött utolsó napjaimat még édesebbé tegyék. E figyelmet a gróf tisztelt anyjának, az egykori, minden jóktól szeretett thesaurarius gróf Teleki Károly méltó leányának köszönhetem.
A kertben ülénk, a gyönyörű csorgó mellett, s az öreg Wesselényi felől folya a szó. Én beszélek holmit nekik, a mit hallottam magától a megholttól, s ott is másoktól, a hol ő nem örömest lakattatott. De hogy van az, kiáltá Buczy, hogy az ily nagyságú ember életét valaki meg nem írja? Az ilyennek csak egy Plutarch kellene, s oly örömmel olvasnánk biographiáját, mint az 5 nagyjaiét. — „Ha tudniillik oly szabadon lehetne írnunk, mint Plutarch irhata, felelék én. Nem képzeled te, édes barátom, hány ízben kelle nekem csak Erdélyi leveleim alatt is megkapni tollamat, vagy kitörleni a mit már írtam, s nem csak a rostát rettegvén, hanem magokat is azokat, a kik felől magasztalólag bár, szólani akarék. Láttam némelyiknek szerénysége lesz megbántva tömjénem által, .némelyikét a tompaság és rossz indulat nyilának teszem ki; sok helytt azzal vádoltatom, hogy a mások bizodalmával visszaéltem, s hálátlan vagyok a vett jóért. Higyj nekem, okosabb osztályrész nincs, mint hallgatni, vagy színünket chamaelonként változtatni; is fructus nunc est longe uberrimus.”
Terencz-nek ez a szava a lelkes és tüzes Buczy-t kifakasztá. A probléma, úgymond, nem könnyű: de annak felfejtését rád bízom. Te ismerted Wesselényi-t, s kevélykedel barátságával. Merd, a mit kell. Kéré Kornis is; s ki tagadjon meg nekik valamit? Imhol a kép; de lelkes nézőt kiván, mert óva van dolgozva.
Wesselényi Miklós, cs. kir. kamarás és Közép-Szolnokban a főispáni hivatal administratora, szül. Zsibón 1750. decz. 11-én, s meghalt ugyanott 1809. okt. 25-én. Még nem vala hét esztendős, midőn atyját István-t (fiát Istvánnak, a középszolnoki főispánnak, továbbad a kir. tábla, majd az erdélyi rendek, elölülőjének,, kamarásnak és titkos belső tanácsosnak, s az Erdély első gubernátora leányának, gróf Bánffy Katá-nak) elvesztette. Anyja, báró Dániel Polyxéna, Istvánnak gróf Pekry Polyxéná-tól született leánya, kit Erdély művelt nemes lelkéről még ma is ismer.
Első nevelője Cornides Dániel, vala, a későbbi historikus, kit Wesselényi István külde ki a külföldre, hogy ott magát fiának további nevelésére készítse, s a mi Wesselényi-nknek ez leve minden szerencsétlensége, veszedelme. A ki tanul, nem mindig alkalmas mást tanítani. A fényes ház egyetlen gyermeke, magára hagyva, nem tanult, hanem parancsolgata, s lelke azok körül, kik kéjeit nem teljesíték, elmérgesedett. A fentebb iskolák miatt most már Kolozsvárrá vivék által, s anyja Deáki Pál prédikátor gondjaira bízá; hol az ifjú Wesselényi-l épen az a szerencsétlenség érté, mely Cornides-nek kezei alatt érte volt: ez is csak a maga dolgaihoz látott, s nem gondolt vele, akármit csinál a gyermek-ember. Azonban nem tagadhatni, hogy a szertelen élesség, mely neki egész életében kínzója volt, már meg vala vérében: örökségül kapá azt anyjától, ki minden tiszteletes, sőt csudálatraméltó tulajdonai mellett szenvedhetetlenségig éles volt. Nevelte szerencsétlenségét, hogy vele katonai szolgálatokat vételének, hogy még inkább megerősödjék e gyengeségében. E hibáját semmi igyekezet, semmi philosophia, semmi magára vont kedvetlenségek nem olthaták el: de menti példás erkölcse, nemes gondolkodása, szánakodó szíve, az üldözöttek pártfogása, igazmondósága, hibáinak nemes megvallása, a vagyon semmibe hajtása csaknem a tékozlásig, az érdem becsülése, még ha azt ellenségében találta is, nagysága kevélység nélkül, s nemes leereszkedése alacsonyság és hamiskodás nélkül nemesített honszerelme, melylyel a Wesselényiek mint örökükkel dicsekedhetnek.
A deák, német, franczia nyelveket tudta, a magyaron csinosan beszélt, kellemmel írt. Ifjabb esztendeiben a haránt-sípot és a violint ügyesen játszotta, s úgy lovaglott még utolsó esztendeiben is, mint Európának egyik első lovaglója. Nem mások után mondom ezt. Négy esztendővel halála előtt láttam ifjabb Andalusó-lán, s a neki kedves Philosoph-on. Hősi kellemmel ülte paripáját a legteljesb nyugalomban, míg a ló alatta tüzet, lángokat lihege.
Tizenhét esztendős korában kezdé a katonai szolgálatot az akkor Bethlen, tovább Barkó, később Stipsics neveket viselő magyar lovasok közt. Galicziának elfoglalásakor 1772-ben már mint kapitány szolgála, s csapatival, s bizonyos számú gyalogsággal Bukovinába küldetett. Embereit ott zaklatgatá, olykor holdvilágnál is megfuvatá nekik a trombitát, s gyakorlásokat téttete velők. Ellenben hópénzöket pótolta, a zsibói fabrikából nekik esztendőnként új öltözeteket varrata, maga tanítgatá legszilajabb lovaikat. Hópénzét egy gyermekekkel elterhelt tiszttársának ajándékozá, valakinek segédjére szüksége volt, azon nagy lélekkel segíte, strázsamesterének holtiglan élelmet ada.
II. József ismerte érdemeit, s tudományos kiműveltetéséről elhíresedett anyját, Erdélyben járván, meglátogatá, s ettől Galicziában szolgáló fiához levelet kivánt, s azt ennek anyja köszöntése mellett maga adta meg. A gyakorlatban Wesselényi-nek csapatja úgy viselé magát, hogy a császár azt nem tekintheté javalás nélkül, s bizonyossá tevé őtet, hogy királyi kegyeire számot tarthat.
A ház egyetlen fia nőtelenül nem maradhata, s Wesselényi oly szerencsésen tevé a választást, hogy még szerencsésebben nem lehete. Referendárius Cserei Farkas-nak Heléna leánya volt az, ki őt szépsége s lelke által édes lánczokba voná. A menyegző 1777-ben mene véghez, s hitvesét a siléziai táborba vitte el. Ez a tiszteletreméltó asszony nem csak hitvese vala neki, hanem védangyala is, s tanácslója és tanítója. Hová fogták volna őtet ragadozni megszelidíthetetlen indulatai, ha ez a nagy asszony nem bírt volna elég lélekkel elcsendesíteni oroszláni tüzét!
Ki vala adva a parancs, hogy a tisztek hitveseiket küldjék vissza. Wesselényi késett, s az oberster, kivel kisdedes tekintetekre nézve különben sem álla jól, ezt emlékezteté. Ez viszont az oberstert emlékezteté, hogy katonai parancsok nem ágyban fekve szoktak adatni. Mindketten tűzbe jövének, és ha mások nem futának vala össze, meg volt volna téve, a minek megtéve lenni nem kellett. Wesselényi elunta obersterének aggatózásait, s egyedül oberstere által nem sajnálva,.elhagyá a szolgálatot; mert imádott hitvesétől semmi tekintetek miatt nem akara külön lenni.
Most ménesének nemesítésén foglalatoskodott leginkább. Szomszéd barátjától megvevé a már említett Ciceró-t. Nyolcz nap mulva a lovon kiüté magát a kolera, s kivilágosodék, hogy a ló Gorbón is. hibásnak tudatott. Wesselényi, ki irtózta az ily alacsony tettet, megelégedék a baj átizenésével. De a szomszéd azonfelül szolgálatjába fogadá a zsibói lovászmestert, ki szolgálatját hír nélkül hagyá el. Kevés idő mulva egy lovásza fogadtatott fel ott ismét, a nélkül, hogy az eleresztetett volna. Wesselényi vissza kiváná a lovászt, és a külföldről költségesen szerzett lovászmestert. Azt felelék, hogy ott nincsenek, és nem is voltak. Másodszori levelének sem vala sikere. Ez tűzbe hozá. Négyszáz embert felparancsola jószágaiból, maga mellé vette huszonnégy udvari hajduit, paripára ült, s 1781. okt. 16-án őket Gorbó alá vezeté.
Haller s a magokat vétkeseknek ismerő lovászmester és lovász megszaladának, s Wesselényi a vezetéken hozott triumphális paripára, minthogy a Gorbó urát meg nem kaphatá, a ház cancellistáját ülteté fel. Az volt volna minden boszúja, ha szomszédját kaphatta volna meg, hogy azt így hozza Zsibóra, megvendégelje, s barátságosan haza ereszsze.
A megfutamlott panaszt teve a kormányszéknél, s ez kiküldé gróf Kemény Farkas-t, hogy a megtámadottat és megtámadót békéltesse össze. De Haller-t oly rémülés foglalta el, hogy a kiküldött biztost be nem várá, s azért nem, hogy a rendelés ne teljesíttethessék, sőt megújítá panaszát, s a per a kir. tábla előtt elkezdődött.
Wesselényi két esztendei házifogságra itéltetett, a kormányszék azt esztendeire szállította le. De a házifogság tyrolisivá változtatott, még pedig határozatlan időre.
Wesselényi gondolatlanul az erdőkbe vonult. E szerint személyes leírása szélyelhordoztatott helységről-helységre az egész országban. Végre megígérte, hogy magát a kormányszéknek Szebenben által fogja adni.
Midőn ezen útja alatt Radnót körül, Dátoson meghála, a savoyi dragonyosoknak egy százada hajnal előtt körül fogá a házat, s Wesselényi vasra verve Vásárhelyre vitetett. Néhány hetekig tartóztatván itt, 1785. márcz. 13-án útnak indíttatott.
Hitvese Kolozsvárt a Zöldfa fogadóban veve búcsút férjétől, beteg kis leányával. A beteg gyermek, és az azon hónapban megszületett fiú nem sokára azután megholtanak. A zsibói temetőnek falában az itt következő emlékírást kevés szem fogja nedvesülés nélkül olvasni.
Stephanus natus 1778. 14. maji; obiit 1782. 24. maji. |
Lacrimasque parentum fletibus admisce. |
A kufsteini fogság Wesselényinek azon főfájást okozá, melyben azután mind végiglen kínlódott. De ő ott sokat tanult, s hihető ott ismerkedett meg Montesquieu munkáival, melyeket azóta a bárónéval mind halálig olvasának. A bárónő ki vala vetkeztetve férje jószágainak birtokából, s annak kormányzása Wesselényi sógorának, B. B. Gynak adatott által. — A példás asszony nagy lélekkel tűrte szenvedéseit, s mindent elkövete, hogy férje visszanyerhesse szabadságát.
Szabadsága 1789. decz. 15-én négy esztendő és kilencz hónap mulva adatott meg. A két hónap mulva azután meghalt császár őtet magához hivatá, vissza adatá kamarási kulcsát, s egy szabad sereg felállításával kinálá meg. Wesselényi nyugalomra vágyott.
Hitvese ki vala vetkeztetve férje jószágainak birtokából, inig férje fogva tartatott, s az neki csak most adaték vissza. Midőn Wesselényi most hitvesével együtt megérkezék, egyenesen istállójába ment. Arnico, kedves lova nyerítve idvezlé urát. „Rám ismert,” kiálta örvendezve, „mint az eb a hazatért Ulyssre!” Kihozatá a lovat, s az, ámbár rajta öt év óta nem vala nyereg, minden iskoláit hiba nélkül csinálta. „Ah,” kiálta ismét Wesselényi, „te engem megbékéltetsz sorsommal!”
Kevés napok mulva azután átkülde Haller-hez, hogy ha neheztelés nélkül fogadhatja, látogatására lehessen. Megújult barátságok, s a gróf haláláig fel nem bontva tartott.
A féktelen, lángokra lobbanó, de legnemesebb lelkű ember kevélység nélkül vallá vétkesnek magát számos vendégei közt, az én jelenlétemben, úgymint a ki mást polgári nyugalmában megháboríta. De úgy gondolnám, a ki tudva ád el több ezeren, s barátjának, hibás lovat; a ki a más szökevényeit befogadja; a ki eltagadja, a mit tagadni nem lehet és nem kell: az csaknem annyit szenvede, látván ennek s hitvesének szenvedéseit, mint ezek. Keservesen lakola azért, hogy neki baja nem volt.
Wesselényi-nek sok hasznát lehetett volna venni. Midőn 1701-ben a mostani gubernium beiktatott e méltóságába, fegyveres nemesség sereglé össze minden megyékből és székekből s ezeknek Wesselényi tétetett vezérekké. A sereg egy napi gyakorlat után csudákat tett, s kimutatta, mit tehet ez a szép tűzű nemzet az ily lelkű vezér alatt.
Az 1791-ben Kócsi János alatt felállott erdélyi magyar játszó társaság sokat keresett volt, de a játszók gondolatlan költések miatt annyira jutott, hogy senki sem igérhetett nekik egyebet, mint eloszlatást. Wesselényi pártjokra költ, s az 1794. dieta 55. ülésében érdekükben előterjesztést teve. Ezen előadás után a rendek kiküldék Fricsi Fekete Ferencz urat, assessorát a királyi táblának, hogy készítene plánumot; s mikor az megvala, a teljesítést B. Wesselényi Miklós, gróf Bethlen Farkas és Teleki Ferencz urakra bízták.
A dolog nem mehete, a mint illett, mert a társaságnak nem vala elég pénze, nem vala hitele. Kócsi-tól tehát elvétetett a kormány s által tétetett gróf Teleki Lajos rendek elölülőjére s Wesselényi-re. Így méne a szín igazgatása, s végre az annyira eladósodott, hogy már ruházatják s decoratióit is el akarák a hitelezők foglalni. Teleki lemonda a felvigyázásról.
Wesselényi látá, hogy áldozat nélkül a dolog elsülyed, s legelsőben 5000 forintot lefizet a hitelezőknek, azután a társaságnak új alkotmányt ad, a játszókat maga szegődteti be, s azt hagyja, hogy télen által Kolozsvárott, nyárban Szegeden és Debreczenben játszszanak. Még úgy is sok bajjal kellé megvívnia. Voltak, a kik a társaság tagjait össze akarták veszteni egymással, hogy az elenyészszen s idegenek léphessenek be. De Wesselényi eloszlatá a ködöket, s 20,000 frt áldozatot tévén érte, annak örök statora lett.
Így vitte ez a nagy ember a színnek nemcsak költséges, hanem alkalmatlan igazgatását is, de végre a társaság rajt ereszte, s egyik fele Ernyi Miklós-nak vezérlése alatt Szegeden és Debreczenben telepedett meg, s azt Wesselényi Pestvármegyének oltalma alá ajánlá; a másik fele tovább is télben Kolozsvárott, nyárban Debreczenben játszott s most is játszik, noha most, a mit Wesselényinek haláláig nem mertek, idegen játszók által gyengítve.
Az 1794-ki dietán követségét viselte, még pedig fényesen és ragyogva, azon vármegyének, melyben Zsibó fekszik, 1806. pedig juliusban főispán székébe üle be, mint annak administratora. E kineveztetés előtt kevés hónapokkal lármás története vala a főispánnal (gróf Haller Zsigmond) a közgyűlésben. Wesselényi három előterjesztést tett vala: l. hogy a rabok tartása iránt hozassanak jobb rendelések; 2. hogy egy perceptor özvegye és árvái ajáltassanak a kormányszéknek; 3. hogy itt is, mint a dicasteriumoknál, az előforduló írások osztassanak szakokra, s referensek által terjesztessenek a gyűlés elébe. Azonban, midőn másnap a jegyzőkönyv felolvastaték, a tegnapi előterjesztések el valának mellőzve, s Wesselényi sürgeté bejegyzésöket. A főispán nem akará engedni, s oda hagyá a gyűlést. Ez utána mene, nyugalomban, hogy visszahozhassa. Haller tüzes lett, s így az lett Wesselényi is. A lármára sokan becsődültek, s erőszakhoz láttak. Hatfaludi Ferencz, viczeispán, most királyi táblai assessor, hozta őket csendességbe. A panasz a kormányszék elébe vitetett. Melyik fél vala a vétkes, mutatja Wesselényinek a főispáni székbe lépése.
Az árvák dolga soha buzgóbb pártfogóra nem talált. Rettenetes, sőt boszús gyűlölője a gyámok szokott ravaszkodásaiknak, ezeket szorosan számoltatá a gyermekeknek nem csak jószágaikért, hanem nevelésökért is.
Az igazság alatta semmi mesterkedések által nem nyomathatott el. Dicső panasz vala ellene, hogy előlülése alatt barátjai s atyafiai veszték el legtöbbször kereseteiket. A nemesi elsőségeket híven tiszteié, de mindent kötelességeire szorított. Az adózó népnek atyja, barátja, védelme, jóltevője volt. Az ily tisztviselőt minden tiszteli, de sokan gyűlölik.
Fizetését a raboknak ajándékozá. Kevélyebb volt, mint hogy magának ingyen dolgoztatott volna, és hogy azt azok se tegyék, kiknek a sors nem kedveze, gazdagon segélé, a kiknek a segédre szükségök volt.
Hevessége az elölülői székbe soha sem kiséré, soha ott ki nem pattant, noha gyakran ingerelteték, s óhajtatott, hogy kipattanjon. Kímélettel vala mások iránt; a megbotlottakat meginté, megfeddé, s a hol fejeskedést talála, hangosan, de soha boszút nyilván vagy alattomban nem forralt.
Erdélyország generálisának hármat mutat be választás végett. A számba Wesselényi 1790-ben bement, 1809-ben nem. Az elmellőzés fájt a maga becsét ismerőnek.
Az országgyűlés eloszlott juliusban. Wesselényi is elhagyá Kolozsvárt, s haza tért, hogy a felkelést végrehajtassa. A megye e gondot 4 férfira bízá, kik közül 3, Wesselényi-nek egykor kedveltjei, mintegy összebeszélve törtek ellene, a 4-ik tántoríthatatlan maradt. Wesselényi úgy hitte, hogy ezek akarva csinálják a zavart, s jelentést teve a kormányszéknél, hogy mivel ő, igen terhes betegsége miatt, a czimborával nem bír, a kormányszék tenne rendeléseket, hogy a közügy ne szenvedjen. Méltóságos Csedő úr kiküldetett, s ez meghagyá a víceispánnak, hogy az administrator felgyógyulásáig a dolgot felelet terhe alatt kormányozza.
Ennyi tulajdonokon kívül azzal is bírt, hogy Erdély őt nézé legelső szólójának. Nem rettegvén, nem remélvén, nem óhajtván semmit, soha nem szóla lelke sugallása ellen. S utálta a félszegeskéket, kik a két ellenfél közt habozván, nem veszik észre, mely nevetségesek, midőn végre magok sem tudják, mely helyt állanak, s okosságnak látszó nem okosságok, mely mindig a szerencsétleneké. Beszédit a gyorsírók utána írák azon szerint, a hogy azokat előre készület nélkül mondani szokta volt. Azok lelket ragadók, még ha olvastatnak is. Egy felolvasott, igen nagy gonddal készült beszédre ő akara felelni. „Ékesen szólani nem tudok”, úgymond, „de azt nem igen sajnálom; az igazságnak nincs szüksége piperékre...” (Egy nem nemes, de nemességet érdemlő ember mellett szóla.) Ellenkezője vitatá állításait, s a czímereket foná beszédébe. Wesselényi időt akara neki engedni, hogy tüzéből magához térhessen, s szinte Arthurig s az ő kerek-asztaláig tére fel; de az sem használt, sőt azt nyeré, hogy az ennek indulatosságát hordá elő, s fogságát érinté meg gyengéden, nem hogy az Wesselényinek ne fájjon, hanem hogy maga ne láttassék annak, a minek találtatni, pirult. Wesselényi azon nyugalmában, melylyel ágaskodó lovain ülni szokott volt, felfogta a szót; megismerő a mivel vádoltatott, tüzét, mely igen gyakran igen messzire ragadozza, s fogadta, hogy az ily pillanatokban emlékezni fog az intésről. De, úgymond, nem egyedül a féketlen tűz kap el bennünket a jótól: vannak egyéb indulatok is, a mik épen azt cselekszik, s elébe rakta az egész hosszú litániát. Ha viszont ő urasága is úgy találná, hogy ezeknek egyike vagy másika neki is csinál bajt, emlékezzék szavára, s kövesse példáját. A mint ez megszűnt szólani, s a másik hallgatva maradt, obester Barcsay kele fel. „Wesselényi'”, úgymond, „nem állá meg szavát”, s elhallgatott. Wesselényi fellobbant, s várta, mi következhetik. „Igenis,” monda Barcsay; „mert soha még ember az igazat szebben, lelkesebben nem védelmezte.”
Házi életének a tudományos dolgozások is adának örömet. Ilyen Atilla, s Hippias és Hipparchus, Fessler után; Regulus, Collin-ból fordítva, s eredeti tragédiája: „Wesselényi, a nádor”. Haller-nek verseit különösen kedvelé s két ódáit által tevé magyarra.
Imhol például egy-két sora:
A te tüzed tölti a nagyobb lelkeket, |
Főgondja fiának nevelése vala. Előbb ehhez Tőkés Miliály urat vette; az vala szándéka, hogy fiát ez vezérelje keresztül minden iskoláin, s ezt idővel ez, és maga ő vezessék ki a külföldre. Hogy a czél elérethessék, előbb a nevelőt, küldé utazni Német- és Francziaországba; de midőn Tőkés onnan 1808-ban vissza jöve, a szándék változást szenvede, s helyébe Pataki Mózes úr lépett, kinél hűbb barátot s elkészültebb nevelőt akár a tanulást tekintjük, akár a gondolkozás és mód nemességét, Wesselényi a maga egyetlen gyermekének nem adhata. Szerette emlegetni előtte azon amerikánus mondását, melyet Franklin ismertete meg, s éreztette a gyermekkel, mily rút, midőn a születéssel nem dicsekedhető haladja meg a porphyrogenitusokat, és a kik magokat ilyeneknek hiszik. Akarta, hogy a gyermek dicsértessék, de lángokba lobbant, ha valaki hizelkedett neki.
A hét esztendős gyermek atyjától veve leczkéket a lovaglásban. Elhordá ezt a gyűlésekre, s ezeknek egyikén, minekelőtte a főispán még bejött, a gyermeknek egy beszédet kelle tartani a rendekhez. Oh, az én barátom nem csak ezt tevé! Képzeld, 14 esztendős korában egy maga által készített prédikácziót elmonda a zsibói templomban. Anyja jelen volt s úgy sírt: de az öreg pap is sírt megszűnés nélkül; emberei pedig a templom előtt össze meg összecsókolák ő nagyságát, a méltóságos tisztelendő úrfit. Serdülvén, 1809. márczius 23-án atya és fiú; az mint megyéje felköltjeínek vezére, a tizenhárom esztendős gyermek (született 1796. deczember utolsóján) mint atyjának segédje s a seregnek kapitánya Károlyba ménének, s a gyermek tiszt ott a nádor királyfi s a szatmári rendek előtt gyakoroltatá atyjának seregét. A nádor és minden jelen voltak álmélkodának a gyermek férfin, s Wesselényi és fia a királyfi asztalánál ebédeltek. — E történet reám nézve igen nagy következésű volt: egy epistolát írtam az ifjú Wesselényihez, mely felébresztő bennem a rég óta szunnyadó poetai geniuszt.
Wesselényi-t csak hamar azután, hogy az ország gyűlése (1809. juliusban) eloszlék, elővevé veszedelmes rheumája, melyhez később az énhideg járult. Nem vala alkalmas a nehéz időben beteg erővel vinni a dolgokat, s úgy hivé, a zavart némelyek akarva csinálják. Egykori kedveltjei közül hárman lelökék alakjaikat; a negyedik tántoríthatatlan marada hűségében. Magához hivatá azt, a ki neki örökre leköteleztethetett barátja volt, s ez nem jött. E bánások a nagy ember lelkét szertelenül meghaták, mert az olyanoknak, a kik nem képesek rútat tenni, a rút inkább fáj. A nyavalya veszedelmesebb leve, s végre eloltá életét. Az örök hálára leköteleztethetett csak most jelene meg, de a megholthoz nem mere közelíteni, vallást tévén, hogy arra magában nem lel erőt. De nagylelkű özvegye bántására mind tettel, mind szúrós levelekben, arra lelt.
Némely kis ember nem tűrheti, hogy kicsiny, s addig hunyászkodik a nagyok körül, míg azok őtet magokhoz felvonják. De minekutána oda feljutott, magát mindaddig semminek tekinti, míg azt, a ki minden volt, semmivé nem teheti, s a kit ez a gyalázatos vágyás elfoglal, annak minden szer szabados, mely czélra vezet. Hány példáit látjuk ennek. Megkéré tehát a kormányszéket, tenne rendelést, hogy a közügy ne szenvedjen. E keserítések közt lepte meg a halál. Azt az egész Erdély, azt minden jók kesergék, s soká fogják kesergeni. De az ily embereknek emlékök is jótét, s példájok elhalások után is oktató, gyulasztó.
Képe a Neidl rezén, Wagner-nek pasztele után, híven el van találva. Erős alkotású, zömök testű, barna hajú és szemű deli férfi volt, kinek szava, tekintete, mozdulása mutatá mind a nagy embert, mind a nagy urat, eltelve nemességgel, méltósággal. Ezek voltak minden cselekedeteinek bélyegei, még hibáiban is, s az alacsonyság ő hozzá semmi alakjában nem fért. Barátjai úgy hiszik, hogy epigrammom igaz képét adja:
Kétled-e, hogy lelkünk jár, vándorol? Ott fene Cato |