Erdélyi levelek/XXIV. levél
| ← XXIII. levél | Erdélyi levelek szerző: Kazinczy Ferenc XXIV. levél | XXV. levél → |
A szegény halandót néha öröm, néha baj veszi űzőbe; nem mintha kedvezést érdemlett volna, vagy boszút, hanem mivel a szerencse szabadon szilajkodík, s az a láthatlan kéz bennünket örömöknél fogva vezet ínségekbe, és örömökbe bajok között.
Kolozsvárról reggel indulván meg, Esküllőig, hová sötét éjjel értem, nem találék semmi falut, melyen útam keresztül ment volna, igen, a mit az út mellett láték; igen, egy két helytt fogadót is. Az eső egész nap esék lomhán, szomorúan, nem víg csapatokban. Hosszú útam alatt ez vala a legkedvetlenebb menetem.
Inasom Enyeden innen roszul leve, s annyira megbetegedett, hogy már le sem szállhata tartani szekeremet. Esküllőn tehát a legnagyobb sötétben s legnagyobb sárban kocsisomnak, kellé nyergéből lelépni, hogy bekopogjon egy háznál, melynek kisded ablaklyukán világot látánk. A tót ember szavára az oláh asszony vizzel önté be hirtelen tüzét. Egy más házból nagy nehezen előcsala csakugyan egy oláh embert, de az magát semmi kérelem, semmi pénzcsörtetés, semmi fenyegetés és harag által nem akará arra indíttatni, hogy szállást adjon, vagy szekerem előtt a sárban Mohai úr házáig habuczkoljon. E szerint addiglan menénk, míg a tót ember nagy örömmel felkiálta, hogy a föld gőzétől még vastagabbá vált sötétben oly valamit lát, mint egy fedett udvarkapú. Kitekintek a szekérből, s oly valamit látván én is, kiálték, hogy hajtson be. A vak szerencse Mohai úrhoz vive, kihez kolozsvári barátim utasítanak, ha talán Drágra, óbester báró Wesselényi István úrhoz, a László öcsém kedves tiszttársához, barátjához nem érhetnék.
Mohai úr betegen fekvék, midőn vendége, ki hozzá átalással közelíte inkább és szükségből, mint bizakodással, magyarázni kezdé baját, inségeit, nyomorúságát. De most kikele ágyából, megölelé tulkait, madarait, s elszégyeníté a keveset merőt., Erdély, az enni erősen szerető, e részben nagy dicséretet érdemel, s a mi hideg embereink ide csak azért is eljöhetnének, hogy tanuljanak felmelegedni; gourmandjaink pedig, hogy úgy térhessenek vissza, mint Epikurnak az a hízni szerető állatocskája, kit Horác említ.
Az apicius tudományához keveset értek, s magamat az erős evők közé nem számlálhatom; s e részben sok ismereteket utam alatt nem is gyűjtöttem, s csak arra emlékezem, hogy az ételt hordó cselédet igen gyakran eresztem tovább magamtól egy rövid köszönettel; de az Erdélybe utazókat előre figyelmessé kell tennem a kolozsvári piaczi kenyérre, melynél izletesebbet sehol nem találtam, és ha nem úgy kávé- és bornemisszák mint én, örvendjenek, mert fürdeni fognak kávéjokban, s a mellé még rozsólist is fognak inni, melyek közt a dalmácziai maraschino, és az erdélyi málna minden társait véghetetlen távolságban felül haladja.
A következő nap Erdélynek egyik leglelkesebb tisztviselőjéhez, szólójához, emberéhez vive, akkor Háromszék főispáni méltóságú administratorához és a királyi tábla bírájához, most kormányszéki tanácsos nagy-ajtai Cserei Miklós úrhoz, Tihóra. Életem legszebb szerencséi közé tartozik, hogy az eddig csak fényéből, s leveleiből ismert barátomat, csudálásaim tárgyát, s tisztelt szép hitvesét, gróf Mikes asszonyt, s leányát Drusiánát, azóta Berzenczei Fercncznét, a szépet és bájzengésűt láthatám. Cancellárius Teleki vala az, a kitől ennek az úrnak legelőbb hallám dicséreteit, míg aztán a közhír, s levelei, s most már meglátása, tudatá velem, a mit vártam. Lélek, tudomány, tapasztalás, szív és nagy tettek teszik őtet most tiszteletessé, feledhetetlenné egykor. Többet én senki beszédéből nem tanultam, mint a generális báró Vay Miklóséból, nem senki leveléből többet, mint a Cserei Miklóséból; s ítéletei felvilágosodottak, gondolkozása józan, érzése hív és szent. S Csereit Wesselényi Miklós, az atya, szeretetére, bizodalmára mind végig méltónak találá, méltónak mások is, s egy időben közönségesen; de a mindenek szeretetét megnyerni olykor igen is könnyű, sokáig bírni nehéz, állandóan megtartani csaknem lehetetlen, elveszteni némely esetekben nem rút. Kiki maga szemével lát; s bármely szerényen gondolkozzunk magunk s tisztelettel mások felől, nekünk saját szemünk az a mérték, melylyel a dolgokat mérjük, s én sok dolog iránt egy vélekedésben lelem magamat Csereivel s ha én leheték ilyenben mellékczélzások nélkül, akarnám tudni, mért kell Csereit vádolnunk ezekért mellék czélzásokkal. Cserei nagy tekintetben állott cancellárius Teleki s septemvir Vay előtt, s a ki e kettőnek nagyon tetszhetett, nem lehet nem jó.
Cserei sok ideig assessora volt a királyi táblának Maros-Vásárhelytt. Azután a Háromszéknek nevezett fényes székelyföldi megyében főispáni hatalommal viselé gróf Nemesnek képét, s nagy dicsérettel végze be némely nem kedvetlen, nehéz tárgyú biztosságot. Továbbad a guberniumhoz tétetett által tanácsosnak, míg végre, czímét és fizetését megtartván, nyugalomba tért. Üres óráinak, mint hivatalaiban, a classikusok voltak szerelmei, s Tacitust ő is fordítá, mint nálunk ócsai Balogh Péter zólyomi főispán.
Tihó, a mint ugyan én mind a név, mind az egykor itt állott vár miatt hiszem, melynek római töredékei a kertet ékesítik, egykor Tihó (Tuhutum) vezérnek birtoka volt A hely Zsibótól két órányira fekszik, s a völgy a két hely közt nevezetes nemzetünk újabb történetében. A Nagy-Szamos Dézs felől jőve, megkerüli á Turbucza hegyét, s ezt jobbra; Karika helységnek dombját pedig balra hagyja. Rákóczi e dombon sánczolá körül magát, hogy a felé közelítő haddal megütközni kénytelen ne legyen, míg Bercsényi a lengyel segéddel megérkezend. Embereivel megtörné a völgyet, feledvén, hogy ellensége egy keskeny és nehéz völgyön jöhet felé, s egy oláh pap ezeket a nyitva hagyott résnek igazítá. A győzők 1705. november 11-én leginkább Rákóczinak személye ellen törekedének. Ez látá ezt, erdőknek vevé magát, ott balra csapott, által úsztatá lovával a Szamost, s a Turbuczának vévén útját, Kővár vidékén és Máramaroson keresztül ment Lengyelországba, honját soha többé meg nem látván.
Cserei Miklós fiával Mihálylyal s ennek piarista nevelőjével tegnap éjszakára visszatért Tihóra, de ma által jöve hozzánk, s estve felé ismét haza ment. — — —
Mihelyt megérkezem, Wesselényi parancsola, adják tudtára Buczynak megérkezésemet; s ámbár Cserei mondá, hogy a hírt eddig vette tőle Buczy, Wesselényi is elküldé hozzá emberét. — Őtet így holnap bizonyosan meg fogom látni.
11-dik esztendeje annak, hogy én Zsibót láttam, s olyankor láttam azt, midőn épen befagyott, úgy, hogy a lépéseink alatt leszakadozó sár miatt az öreg Wesselényivel nyeregben kelle megjárnom a kerteket. De az én lelkem oly sokat lebeg e nekem kedves helyeken, hogy ámbár itt azóta sok új épület költ, ámbár azóta a bokrok ligetekké vonakodtak fel, s az obeliszk, mely akkor magasan nyúla ki a tömött apró surjánból, most csaknem látatlanná változott el; előttem oly ismeretes vala minden, mintha itt kevés hónapok előtt voltam volna. De a szobák! Elfogódott szívem. Siető lépésekkel menék keresztül azon cabineten, mely azt a nagy lelkű s nemes lelkű férfit reggeli 2 óráig velem beszélgetve látá a kandalló előtt, míg az a deli ifjú, ki most úgy fogada itt, mint anyja kegyességéből gazdája a háznak, akkor még csak 9 esztendős gyermek, nyájaskodva fetrenge atyjának lábai közt, s a gyertya lecsorgó viaszából paripákat tapasztgata, s gyermeki mulatsága közben is beszédemre felfülelt, s olykor belé szólalt. A fal festése itt az ma is, a mely akkor vala; dohányszínű; s a bordűr arabeszkjei közt dohánylevelek: de nincs, a ki itt füstölgő, megdőlve zöld maroquin divánján. Megszorítani a hely új ura kezét, s kimének azon kis kertecskébe, mely a bibliotheca pavillonjára vezet, hogy szabadabban lélegzelhessek.
Wesselényi a reggelit a ház és e pavillon közt álló kert gyertyánernyőjébe parancsolá, s egy ideig ott olvasánk Kleistnak ódáját Farkasnak jelenlétében. A darabokat Wesselényi maga váltogatá, melyen örvendek, hogy ismerhessem ízlését. Én egyedül a csatadalt kérém olvastatni, s Wesselényi declamálá: Mit unserem Arm etc. s úgy declamálá, a hogy azt kell: érezve, egészen érezve, a legkisebb vonásaiig érezve. Azután Berzsenyi-t kívánta elő, s abból is olvasa néhány darabot; végre Horác-ot, a Nitsch magyarázatjaival. Oly jól töltvén a reggeli óráit, a hogy jobban nem lehet, most az istálóba rnenénk.
A nagy istáló ménéi a fedett iskolában teszik leczkéiket. Ily szépségű lovakat látni, s rajtok egy 20 esztendős ifjú férfit, e musculosus tagokkal, e lángoló orczákkal, e szikrázó szemekkel, s ily tanult lovaglót! Még nem elég, barátom; még tovább kell hallanod: Ily szépségű lovakon, ily szépségű ifjú férfit, s azt az ifjú férfit, ki félóra előtt Kleist-ot és Berzsenyi-t s Horác-ot annyi érzéssel declamálta; azt az ifjú férfit, a ki őtet szerető anyja jelenlétében nem szolgai rettegéssel, hanem azzal a rettegéssel, melyet belé ennek a nagy asszonynak imádásig menő tisztelete sugall, lépni is alig mer, s a ki az ő Pataki-iát még most is úgy szereti — ezt az ifjú férfit látni ezeken a királyi méneken — barátom, mely öröm ez! Bal lábán még nem vala behegedve a seb, nadrága még mindig pántlikával vala összekötve: de az nem tartóztatá, hogy a legtüzesebb paripákra is reá ne üljön. Kifáraszta négyet ötöt, s barriert szökeltete velök, olykor kettőt is. S most Pajzánját hozák elő. Egyik lova sem hányta meg így, mint ez a szürke kanczája; és ha Wesselényi nem volna ily tanult lovagló, le kellett volna repülnie a kimondhatatlan tüzű lóról.
Midőn leszálla, bal térdén foltos vala a nadrág; oly erővel vette térdei közé a lovat, hogy vére keresztűl serkedett a ruhán. Némely lovait a lovászmester, némelyiket a mi Farkas-unk vevé jártatásba; egyet kettőt az istáló cselédjei, nevezetesen egy megöregedett ember, kit Wesselényi Debreczen táján mint forspontos ficzkót mcgszerete, ide hoza, s nagy lovaglóvá teve. Egy kengyel nélkül víva meg az alatta ágaskodó paripákon.